Mert fő a győzelem – Ballai Attila publicisztikája

Bobory kolléga tegnap e hasábokon azt a daliás korszakot idézte, amikor még Pérez Carlos és Radulovics Bojana tündökölt a magyar kézilabdában – a 2003-as férfi, illetve női vb-nek e két klasszis lett a gólkirálya, -királynője –, majd hozzátette, itt az ideje a magyar sport és a honosítás kapcsolatáról vitázni. Egyetértek. Annál is inkább, mert történelmi okokból különleges helyzetben vagyunk: nekünk a trianoni határokon kívül szakadt honfitársainkat is honosítanunk kell, illetve lehet. E témának a csak négy csapat – közte a magyar – számára véget érő férfi kézilabda Európa-bajnokság is húsba vágó apropót ad.

Kezdjük két hírrel. Az egyik: az nso.hu szavazásán az olvasók Bartók Donátot választották a horvátországi Eb-n szereplő – és a csoportkör után kieső – magyar válogatott legjobbjának. A másik: az anyaország 441 millió forint támogatást nyújt a székelyudvarhelyi kézilabda-akadémiának. A két információ között látszólag nincs összefüggés, hiszen Bartók Donát 1996-ban Szegeden született, és jelenleg a német Lemgo játékosa. Csakhogy Bartók Csaba az édesapja, aki 1970-ben Székelyudvarhelyen látta meg a napvilágot, onnan szerződött az első lehetséges pillanatban, a határok megnyitásakor Szegedre. Apa és fia, szerencsés gének és generációk. Mint Ilyés Ferencé. Ő is udvarhelyi, a Küküllő partján kezdett kézilabdázni, onnan vitt az útja a Tiszához, Szegedre, majd a magyar válogatottba, azzal pedig két olimpiai elődöntőbe. Édesanyja, Miklós Magda is megjárta az ötkarikás játékokat, az 1976-os magyar–román meccsen Sterbinszkyvel és Lelkesnével együtt öt góljával ő bizonyult a legeredményesebbnek.

Csakhogy amíg előbbi kettő a magyar, úgy Miklós Magda még a román válogatottat erősítette, a mi hálónkat és szívünket szaggatta. Meg a magáét. Neki csak a génjei voltak szerencsések, a generációja még nem. Abban a korban nem adódott választási lehetőség. Az ugyancsak Montrealban ezüstérmes román férficsapat két klasszisának, Birtalan Istvánnak és Kicsid Gábornak sem. A román kézilabdázás valaha élt legfénylőbb csillagát, a kétszeres vb-címvédő és háromszoros olimpiai érmes gólzsákot a nagyvilág Stefan Birtalannak ismeri, az évkönyvekben is az áll, hogy Jibou városában, nem pedig a szilágysági Zsibón játszott először igazi csapatban. Ha nem 1948-ban, hanem mondjuk 1988-ban született volna, akkor végül nem feltétlenül Bukarestben, hanem talán Budapesten köt ki, és a varasdi Eb-csoportból egymaga bevitte, belőtte volna a magyar válogatottat a középdöntőbe.

Birtalan Pista bácsit, Miklós Magdát menthetetlenül elveszítettük – természetesen csupán a magyar kézilabda szempontjából –, de a harmadik évezred adottságait kihasználva nagyon sok maradt még, amit nyerhetünk. A sportban, de tágabb, emelkedettebb értelemben a sport által is. Keletre, északra, délre is tekinthetünk, szinte nem is tudunk rossz irányba indulni; csak indulni kell, ennyi az egész.

Lassan tíz éve már, hogy korosztályos magyar leány bajnokcsapattal jártuk Erdélyt, és összehoztunk egy edzőmeccset Zetelaka együttesével. A Hargita lábánál fekvő, mindössze négyezres lélekszámú – színmagyar – település tizenegy-tizenkét éves játékosai elfogódottan, kopottas szerelésben, a túloldalra, a budapestiekre át-áttekintgetve melegítettek, a mieink mondták is, majd vigyázunk rájuk, nem verjük meg őket nagyon. Arra vigyázzatok, hogy egyáltalán nyerjetek – intettem őket korábbi tapasztalataim alapján, mire megmosolyogtak. A meccs előtt. Utána örültek a kétgólos győzelemnek.

Az ellenfélben ugyanis a siker minden előfeltétele megvolt: tehetség, elszántság, „csakazértis megmutatom” hangulat, kitörési vágy. Az Udvarhelyen rendezett mérkőzés után együtt mentünk Zetelakára, körbenéztünk a helyi iskolában, ahol a pesti gyerekek szülei közül két anyuka egyszer csak a folyosón sírva fakadt. Azt hittem, valamelyik nyolcadikos vagány beszólt nekik, de nem; végigolvasták a faliújságokat, és majd' hétszáz kilométerre az otthonuktól ott látták maguk előtt a magyar történelem számos fejezetét, ráadásul olyan szeretettel megírva, megrajzolva, ahogyan még sohasem. Mert ez is a túloldalon rekedtek behozhatatlan helyzeti előnye – persze a számos hátrány mellett – velünk, anyaországiakkal szemben: tudnak vágyakozni arra, amire mi nem, hiszen születésünktől fogva a miénk. Néhányan ugyan megpróbálják elvenni tőlük a közös jelent, de a közös múlt és az abból táplálkozó ragaszkodás elvehetetlen. Ilyés Feri már jó egy éve magyar válogatott volt, amikor azt találta mondani, még mindig leírhatatlan érzés, hogy belép az öltözőbe, és az áll az ajtaján, hogy HUN.

A veszprémi, győri, fővárosi sportoló ezt észre sem veszi, ez a fajta ösztönzés beleplántálhatatlan. Az erdélyiből vagy a felvidékiből ellenben kiirthatatlan, bár egy-egy beteg lélek és elme olykor kísérletet tesz rá. Nem is Dunaszerdahellyel példálózom, mert mára szinte „ideát” is divattá vált DAC-meccsrejárni, alig ismerjük ellenben a szintén csallóközi falut, Ekelt. Ékszerdoboz stadionjában minden zöld-fehér, amint ott jártamkor megkérdeztem, mit keres a klubház falán a Ferencváros címere, kiigazítottak, nézzem meg jobban, ez az Ekel-címer, majd lejátszották a klub indulóját is, amely így kezdődik: „Hajrá Ekel, hajrá Ekel, hajrá fiúk, mert fő a győzelem…”

Ez a kulcs: fő a győzelem. Nikolics Nemanjának is az volt, amikor az édesanyja révén félmagyar fiúként szülővárosa, Zenta csapatával részt vett a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságon, onnan ívelődött a pályája a Videotonba, a magyar válogatottba, a gólkirályságig. Nem egészen tíz esztendővel korábban, ugyancsak Zentán jött a világra Sterbik Árpád, aki Adán, magyar nyelvi és lelki környezetben cseperedett csodakapussá. És jugoszláv, később spanyol válogatottá, mert hiába köti – különösen most már – sokkal több szál hozzánk, őt a kézilabda szempontjából túl későn „hódítottuk meg”.

Sorolhatnánk vég nélkül a pozitív és negatív példákat, sőt a Párizs környéki békékkel elcsatolt magyarok mellé már odaszámíthatjuk azt a több százezer honfitársunkat, aki nyugaton próbál szerencsét, ott neveli emberré és esetleg sportolóvá a csemetéit. Hogy mást ne említsünk, Dárdai Pál a fiát, akiből e pillanatban papíron még lehet magyar, de német labdarúgó is.

Óriásiak a lehetőségeink, így az ezzel járó felelősségünk is. Mindennek a remek magánkezdeményezésnek induló, ám annak meg is maradó Kárpát-medencei bajnokság nem tud megfelelni. A Nemzeti Sport által kiötlött, elképzeléseink szerint négyévente megrendezendő Magyar Játékok már inkább, de a folyamatos tehetségkutatásban és -gondozásban a sportági szövetségekre, az egyesületekre, az akadémiákra hárulhatna a főszerep.

Elsősorban a kutatás terén, mert a más által kiszemelt és kinevelt klasszisígéretet már könnyű megszerezni és továbbépíteni, de ettől a magyar sport egén ragyogó csillagoknak nem a száma, legfeljebb a színe változik. Nem véletlen, hogy Amerika vagy Új-Zéland második felfedezőjének a nevét sem tartjuk számon.

Ebben a műfajban kizárólag elsőnek érdemes lenni. És el sem kell hatolni a másik féltekére, elegendő célba venni Zetelakát, Székelyudvarhelyt, Ekelt, Gútát, Adát, Zentát. Sportágakhoz, akár klubokhoz kötődő „felfedezőkkel”, szervezett formában. Miklós Edit, Szőcs Emőke, Papp Koppány és megannyi hokis a Csíki- és a Gyergyói-medencéből, a majdnem féléves fagy birodalmából érkezve új életet lehelt téli sportágainkba, de biztosan találni arrafelé jó néhány „nyári” balszélsőt is. Futballistát, kézilabdázót egyaránt. Olyat, aki átmegy a falon. Nemcsak a védőfalon, a kőfalon is. Aki csupán egyvalamire nem képes: arra, hogy egyedül felkerekedjen, és bekopogjon valamely magyarországi akadémia kapuján, hogy lám, megjöttem, itt vagyok.

El kell érte, értük menni. Fél napi autózással. Persze üdvös tudni, hova, kiért, miért. Mert cél nélkül nincs jó irány.