Életrevalók – Ballai Attila publicisztikája

Most, hogy valamelyest csitulnak a labdarúgó-vb keltette hullámok, és mérséklődik – egyébként jogos – áhítatunk déli szomszédaink, a horvátok iránt, itt az ideje, hogy méltassunk egy magyar csapatot, amely az előző hétvégén ugyancsak világbajnoki döntőt vívott. Igaz, nem futballban, hanem női kézilabdában, nem felnőtt-, hanem juniorkategóriában, viszont nyert! A július 14-i debreceni fináléban a magyar lányok 28–22-re győzték le Norvégiát, ezzel nyolcadik mérkőzésükön nyolcadik diadalukat aratták, amely meghozta számukra a beteljesülést.

És velük mindazoknak, akik aktív vagy passzív részesei lehettek ennek a varázslatos két hétnek, amely bőven szétfeszítette egy sportesemény – hát még utánpótlástorna – kereteit. Az alábbiakban ezért kísérletet teszünk arra, hogy az értékén méltassuk, ne becsüljük túl és alul a verseny jelentőségét, jövőbeli hatását.

Bevallom, a feladat nem egyszerű, mert értelem keveredik érzelmekkel, érzésekkel, ráció reményekkel. Túl közeli és tömény még az élmény. Az, hogy a végjáték rendre a Főnix Csarnok telt házas lelátói, hatezer, jobbára őrjöngő néző előtt zajlott, és a nemzetközi szövetség delegátusa, az egykori kiváló román játékos, Narcisa Lecusanu az interneten közhírré tette, először élt át ehhez foghatót. Az, hogy a koreai szurkolók az első napok tapasztalatai alapján Debrecenben magyar nyelvű egyenpólót nyomtattak maguknak, amelyen ez állt: koreai vagyok, szeretem Magyarországot. Az, hogy a svéd drukkerek budapesti kirándulásuk után kijelentették, megismerték Amszterdam után a világ második legklasszabb városát. Még többtucatnyi hasonló epizódot idézhetnék. De leginkább azt, amint az eredményhirdetés, a vb-arany átvétele után a csapat ihletett állapotban lép fel a szurkolói zóna színpadára, és a győri kapus, Binó Boglárka elcsukló hangon kiáltja a mikrofonba csapattársainak: „Köszönöm, hogy befogadtatok, pedig csak három hónapja vagyok veletek, Csibe (Faluvégi Dorottya jobbszélső) mégis azt mondta, hogy ha kell, meghalna értem. Én is meghalnék értetek.”

Hogyan is győzhette volna le bárki ezt a közösséget? De visszatérve a racionalitáshoz, ez a felvetés még korai. Egyelőre ne is innen folytassuk, mert ez az a pont, ahol a történet érzelmi síkon fokozhatatlan. Nyilván akadnak, akiknek már ez is sok, a futball-vb kapcsán is hallottam, olvastam a fanyalgásokat, amelyek szerint ez a felesleges cirkusz a néphülyítés csúcsa. Semmi gond, az információ nélküli kinyilatkoztatás korunkban alanyi jog. A sportot ráadásul egyáltalán nem kötelező belülről látni, de aki a hatásaival sincs tisztában, az nem a sportot, hanem az embereket nem ismeri. Ez utóbbi viszont már eleve vesztes szituáció, ez a közelmúltban számos alkalommal meg is mutatkozott.

Mi azonban maradjunk a győzteseknél, és tegyük fel az utánpótlásversenyek legfontosabb kérdését: mit jelenthet a jövőre nézve ez a junior-vb-arany? A válasz kettős: sok mindenre remény, semmire sem garancia. A felnőttválogatottat ugyanis bátran tekinthetjük a tulajdonképpeni „U35-ös” csapatnak, amely tíz-tizenöt évjárat színe-virágát egyesíti. Egy-két esztendő felhozatala semmiképpen sem helyettesítheti tízét, tizenötét. Természetesen eddig is voltak juniorválogatottjaink, amelyek a legutóbbi vb-ket tekintve a 10. (2016), a 7. (2014) és a 3. (2012) helyen zártak. Így teljes az összkép. Meg úgy, ha felelevenítjük a legutóbbi hazai női junior-világbajnokságon, a 2001-ben ezüstérmet nyert generáció felnőttpályafutását. A Görbicz Anita, Vérten Orsolya, Mehlmann Ibolya, Nagy Ivett, Szrnka Hortenzia, Őri Cecília, Pastrovics Melinda fémjelezte alakulatból Görbicz már a 2003-as felnőtt-vb-ezüst részese lehetett, a többiek pedig fokozatosan nőttek bele a 2005-ös vb-bronzba, a 2007-es 8. helybe, abba, hogy 2009-ben már kiszorultunk a nyolcból, 2011-ben pedig a vb-re sem jutottunk ki. Ha ezt az ívet magunk elé képzeljük, egy gátszakító hullámot látunk, amely fokozatosan elcsendesül, végül elül. Mondhatni, ez a normális, ez a logikus.

Az egyik szélsőség lehet ellenben a 2009-es egyiptomi U20-as labdarúgó-vb-n bronzérmes magyar gárda, amely nemhogy nem váltotta meg futballunkat, nagyon kevés kivételtől eltekintve már a kerettagok neve is feledésbe merült, a tündökletes, 2016-os franciaországi Eb-n sem jutott nekik kulcsszerep.

A másik véglet sokkal biztatóbb, bizsergetőbb, ez a három olimpiát nyerő vízilabdás aranygeneráció története. Kemény Dénes szövetségi kapitánnyal együtt robbantak be a fiúk, első diadalukat 1997-ben, a sevillai Eb-n aratták. A negyeddöntőben a rettegett olaszokat intézték el, akiket jelentős tétmérkőzésen már hosszú évek nem sikerült legyőzni, az idősebbek aggódva is fogadták a párosítást, ám Kiss Gergő megjegyezte: miért félnénk az olaszoktól, amikor mindig megverjük őket? Mármint ők, serdülőben, ifiben, a felnőttkor küszöbén – és onnantól rendre ezt tették a legnagyobbak között is.

E több kimenetelű példasorozatból számos következtetés levonható. Az egyik szerint a győzelemnek a legbecsesebb hozadéka valóban maga a tudat, hogy képesek vagyunk rá. A másik úgy szólhat, a külső és belső versenyhelyzet miatt minél elterjedtebb, nagyobb egy sportág, annál kevesebbet, minél belterjesebb, kisebb, annál többel kecsegtet a jövőben egy jelenkori siker. Vízipólóban akár mindennel, labdarúgásban szinte semmivel. Ez egyáltalán nem magyar sajátosság vagy törvényszerűség, gondoljunk csak arra, hogy a fent említett, 2009-es U20-as vb-t Ghána nyerte – és mondjuk 2018-ban mire ment vele?

A kézilabda köztes állapot futball és vízilabda között, de minden nem vezethető le ebből. Az is roppant sokat számít, hogy egy sikeres korosztály, csapat játékosai felnőttkorba jutva, klubokba „széledve" mennyire képesek a maguk arcára formálni környezetüket, vagy éppen ezzel ellentétes folyamat játszódik-e le, és ők simulnak bele a közegbe. Kiss Gergőnek, Kásás Tamásnak, Biros Péternek, Molnár Tamásnak, Szécsi Zoltánnak és elsősorban talán a náluk négy-öt évvel idősebb Benedek Tibornak, hat háromszoros olimpiai bajnokunknak megvolt a képessége, ereje, karaktere ahhoz, hogy több mint tíz évre meghatározza és a csúcsra emelje a magyar vízilabdát. Olyan kapitány, mint Kemény Dénes nélkül ez persze nem ment volna.

Sorsfordító kérdés, hogy Debrecen világbajnokainak a dobogó tetejéről lelépve merre vezet majd az útjuk. A már említett Csibe, Faluvégi Dorottya mindenesetre néhány perccel a vb-döntő lefújása után egyetlen mondatban máris tökéletes programot adott, amikor azt mondta: „Leszünk mi még szobatársak a felnőttválogatottban.” Ahová így az a szellem is elkísérheti őket, amelyről a budaörsi beállós, Pásztor Noémi csak annyit mondott, imádjuk, szeretjük egymást, Golovin Vlagyimir mester pedig így beszélt: a lányok legyőzhetetlennek érezték magukat, emellett képesek voltak egymásért küzdeni, ezért nyerték meg minden meccsen a második félidőt.

Sőt, teszem hozzá, elkötelezettségük, érzéseik messze túlmutattak egy-egy mérkőzésen és csapaton, ez két héten át folyamatosan ragyogott róluk. Hogy milyen földrajzi és lelki hatósugárral, arról álljon itt székelyudvarhelyi barátom e-mailje: „Sírva néztem, hogy a magyar csajok mennyire átszellemülten, tele torokból énekelték a Himnuszt Debrecenben. Van remény, van magyar jövő!” (Ha valaki ettől a mondattól elfintorogja magát, elfogadom. Cserében csupán annyit kérek, ő is tegyen így azzal, akinek inkább a gombóc kezd dagadni a torkában.)

Végül idézzük Görbicz Anitát, aki a vb előtt a Nemzeti Sport hasábjain a következőt üzente utódainak: „Élvezzétek a vb minden percét, és ne adjátok fel egy pillanatra sem!”

A „csajok” ezt megfogadták. És e két intelemre felépíthető egy teljes világbajnokság, egy sportolói pályafutás, de akár egy egész élet is.