Hándábolú – Csinta Samu publicisztikája

Van az úgy, hogy az ember megmagyarázhatatlan rokonságot érez egy mérhetetlenül távoli hellyel és az ott élőkkel. Az onnan érkező hírek egyszerűen kiemelkednek a világ különböző sarkainak történéslavinájából, mint tisztán csengő hang a médiazajból. Nekem például kimondottan szelektív hallásom alakult ki Kjusu nevére. De nemcsak a konkrét név elhangzására, hanem olyan eseményekre is Pavlov kutyájaként reagálok, amelyek bármilyen módon Japán e legdélibb szigetén történtekhez kapcsolódik. S ha már kellőképpen felcsigáztam az olvasói érdeklődést, elárulom, hogy leginkább a kézilabdázás révén zöldellnek fel újra és újra emlékezetemben a Suizenji közkert bokrai, fazonírozott fácskái, ívelt hídjai.

Csizma az asztalon? Csak elenyésző részben. A Dániában és Németországban zajló férfi kézilabda-világbajnokság várakozással vegyes izgalommal figyelt történései okán ugyanis óhatatlanul életre kelt bennem az 1997-es kumamotói központú vb – legalább olyan mértékben köszönhetően a Vass Sándor-féle csapat bravúros negyedik helyezésének, mint annak az élménynek, amelyben csaknem három héten át a Felkelő Nap országa részesített. És amelynek birtokában akár néhány dühös reakciót is megkockáztatva ajánlom mindenkinek, hogyha teheti, próbáljon eljutni ebbe a valóban távol-keleti országba.

Nem olcsó mulatság, kétségtelen, s hogy több mint húsz esztendővel ezelőtt sem volt ez másként, azt mindenekelőtt azzal tudom igazolni, hogy igazából csak a norvég és a svéd együttest kísérte el Kjusura számottevő szurkolótábor. Ők voltak azok, akiket a nap szinte bármelyik órájában meg lehetett találni Kumamoto egyetlen európainak nevezett kocsmájában, ahol igazi német sörök és furcsa ízű, de németnek mondott kolbászok fogyasztásába lehetett ölni az öreg kontinens iránti honvágyat. Már akinek volt ilyen, mert én, bizony, remekül éreztem magam, és inkább csak szolidaritásból társultam hozzájuk néhány alkalommal.

Persze nekem könnyű volt, a sors az utamba vezérelte Tacsibana szant. Elnyűtt mackónadrágban jött a szállodai reggelizőasztalomhoz, s hogy a külsőségek láttán nem soroltam azonnal a hontalanok szánalomra méltó táborába, az csak annak volt köszönhető, hogy deréktáskáján három mobiltelefon csüngött. Ami, valljuk be, 1997-ben még nem volt annyira magától értetődő látvány. Felbecsülhetetlen értékű leckéket kaptam tőle, az Amerikában mérnöknek tanult, Ázsia több országában hengerműveket birtokló embertől. Például arról, hogy hiába milliomos az ember, a testvérnek szánt igazi segítséget nem csekkek jelentik, hanem a szálloda éttermében nyújtott tényleges munka. No meg ő volt a tanítómesterem a japán ételek fogyasztásában, a szószok és öntetek megfelelő sorrendjének alkalmazásában, s így nem voltam kénytelen csatlakozni skandináv embertársaimhoz, akik egy-két gasztronómiai csalódás után fejvesztve menekültek az ismerősnek vélt hamburgerek és azonosíthatatlan kolbászok bástyái mögé.

Így aztán jelentős hátországgal, izmosodó önbizalommal csatangoltam a vb-meccsek, sajtótájékoztatók és cikkírások melletti szabad időmben a sziget központjának számító hétszázezres „kisvárosban”. Minden túlzás nélkül hozzátehetném azt is, hogy ismerkedtem a helyiekkel, de a dolog épp fordítva történt, ők akartak ismerkedni velem lépten-nyomon. Népszerűségemet egyetlen tényezővel tudom magyarázni: európai fehér emberként valahogyan mindig kitűntem a járókelők közül vagy a buszok utazóközönségéből. Napi húsz vacsorameghívást voltam kénytelen visszautasítani, eleinte kínosan feszengve, aztán egyre rutinosabban, miközben valahogy cseppet sem éreztem tolakodónak.

Tacsibana szantól tudom, hogy mivel Kjusu szigete fekszik a legközelebb az ázsiai kontinenshez, minden új dolog és esemény ott hatolt be először Japánba, így aztán az ottaniak megtanultak nyitottan és barátságosan viszonyulni az idegenekhez és furcsa eszméikhez. A kézilabdaimport azonban valahogy elkerülte őket. Úgy tűnt viszont, hogy a világbajnokságot az egész város élete nagy kalandjának tekinti, és megpróbál minden módon és eszközzel hozzájárulni a rangos esemény sikeréhez. Elsősorban nézőként, zsúfolásig megtöltve a lelátókat, ugyanakkor elkötelezve magát idegen országok sportolói és zászlói mellett. A magyar csapat meccsein is zengett a Hángári skandálás, a ria-ria hungáriázás megtanításába azonban vagy nem fektettem elegendő energiát, vagy túl rövid volt az idő. Mint ahogy a sportág szabályainak megtanulása sem sikerült a többségnek, pedig a hangosbemondó a góllövők nevének ismertetésekor szinte minden alkalommal rögtönzött szabályismertetőt is tartott a labda gólba tartásának körülményeiről. Már akkor is megütötte a fülemet néhány ismerősen is furcsa kifejezés, amelyekre aztán a franciák egyik mérkőzése utáni sajtótájékoztatót követően kerestem magyarázatot. Miközben Daniel Constantini szövetségi kapitány kapusai remek teljesítményét dicsérte, a japán tolmács minden második szava a „gólakíperú” volt. Természetesen Tacsibana szanra zúdítottam felháborodásomat, micsoda dolog, mondtam, hogy a japán nyelv nem kereste, illetve nem találta meg az angol goalkeeper kifejezés hazai megfelelőjét. Van, hogyne, mondta újdonsült barátom, de ahhoz ti, türelmetlen európaiak furcsán viszonyulnátok. Merthogy a kapus japán megfelelője olyan szókép, amely a középkorba visszanyúlva magyarázza a várvédő tevékenységének lényegét. Belegondoltam, és elborzadva láttam lelki szemeim előtt, amint már a következő ellentámadás is lövéssel zárul, miközben a japán szpíker még az előző kapusbravúrt ecseteli. Elfogadtam hát a „hándábolút” (kézilabda...) meg a „gólakíperút”, s nem győztem csodálni azt a gyermeki lelkesedést, amellyel a sportág rejtelmeit cseppet sem értő, furcsa alkalmakkor üdvrivalgásba kitörő emberek követik a pályán zajló történéseket.

Nézem az idei világbajnokság mérkőzéseinek meglehetősen népes lelátóit pásztázó tévéfelvételeket, és beugrik egy másik 1997-es kép. Két kisgyerek játszik az oldalvonal mentén, egyikük japán, másikuk norvég, néhány méterre tőlük rohangálnak a kézilabdázás gladiátorai. A közelükben ülök, ezért látom, amint a japán fiúcska valami apró figurát nyújt oda a norvég kislánynak. Utóbbi tanácstalanul forgatja, mosolya arról árulkodik, hogy tetszik neki, viszonozná is, de ötlete sincs, hogyan. Majd hirtelen a hátizsákjába nyúl, és egy csokit húz elő. Aztán ott ül két szélesen vigyorgó gyerek, a közönség pedig tapsviharban tör ki. A pályán épp langyos körbeadogatás zajlik, semmi sem indokolja a hangos tetszésnyilvánítást, ezért mindenki megtorpan. A két kisgyerekre hirtelen egy világ figyelme összpontosul, majd mindketten iszkolni kezdenek szüleik felé. A viharos légkondicionálás ellenére egy pillanatra valami valószínűtlen melegség telepszik a csarnokra.

A magyar válogatott vb-történelme egyik legjobb eredményét érte el Kumamotóban; úgy lett negyedik, hogy a bronzmeccsen egyetlen góllal kapott ki a franciáktól. Mi több, a góllövőlista második helyezettjét is mi adtuk, Éles József 59 gólig jutott. Kollégáim többsége nem bízott a bravúrban, így csak ötödmagammal követhettem nyomon a helyszínen körvonalazódó csodát. Azóta sohasem hagyom ki a többiek orra alá dörgölni akkori kishitűségüket.

Most, hogy Dániában a magyar csapat továbbjutott a csoportból, nekem valahogy mégis az Aszo vulkán jut eszembe, illetve a kráter mélyén vészjóslóan bugyogó forró anyag. Delejesen figyeltem egy ideig, aztán megkérdeztem az idegenvezetőt, hány évente szokott aktivizálódni a tűzhányó. A lány mosolyogva – hogyan másként? – felelt: olyan négy-öt évenként. És legutóbb mikor tört ki? – kíváncsiskodtam tovább. 1991-ben, érkezett a változatlanul mosolygó válasz. Másnapra lezárták az oda vezető utat.