Északi fény – Ballai Attila publicisztikája

Mindjárt jönnek a betűk is, de kezdjük szikár számokkal: 6., 2., 3., 8., 9., –, 8., 11., 15., 14., 10. Nem is számtani, nem is mértani e sorozat, de törvényszerűség éppen van benne; íme, női kézilabda-válogatottunk helyezései a harmadik évezred világbajnokságain. (A – azt jelzi, hogy együttesünk hiányzott a 2011-es vb-ről.) Nyilvánvaló, hogy tizenöt-húsz évvel ezelőtt az éremesélyesek közé tartoztunk, és az is, hogy manapság, azaz jó ideje már nem. Beharangozómban azt írtam, a magyar csapat a 6–16. hely valamelyikének várományosa, a szövetség elnökségének hivatalos célja pedig a legjobb nyolc közé kerülés volt – nem magától értetődően elérhető, de nem is elérhetetlen tételezés.

A tizedik helyben tehát – bárki bármit is látna, láttatna bele – önmagában nincs semmi rendkívüli. Semmiképpen sem siker, de nem is kudarc, leginkább némi csalódás. Persze vannak valódi és önjelölt szakértők, drukkerek, ellendrukkerek, akik évről évre rácsodálkoznak, hogy régi dicsőségünk bizony a múlté. Paradox módon valahol a kézilabda dicsérete, hogy a futball mellett ez az egyetlen sportág, amelyben erre, mármint az állandó (le)értékelésre karriert lehet építeni; a kutya nem foglalkozik vele, hogy női kosárlabdában 1980 óta nem jártunk olimpián, és az elmúlt hatvan esztendőben mindössze három vb-részvétel (1975, '86, '98) jutott, női röplabdában pedig 1980, illetve '82 óta sem ez, sem az.
Térjünk vissza a kézilabdához és az érdemi mondandóhoz! Legutóbbi vb-érmeink, a 2003-as ezüst és a 2005-ös bronz alkalmával olyan világklasszisokat vethettek be kapitányaink, mint Radulovics Bojana, Farkas Ágnes, Pálinger Katalin, Görbicz Anita, Tóth Tímea, Vérten Orsolya. Az idei vb-n hozzájuk fogható játékosaink nem voltak – kivéve időnként Bíró Blankát –, ez nem kérdés. Hogy miért nem, mikor és mitől lesznek, lehetnek, ezek a jó kérdések. Minderről kicsit később.

Előtte szögezzük le, hogy csapatunk a négy, kötelezőnek mondott mérkőzését egyaránt megnyerte – Dél-Korea és Csehország, tehát az erős középmezőny is ez a kategória, ami tagadhatatlan szintmérő –, bravúrt azonban egyet sem ért el. A németek ellen mindössze két gólra volt tőle, azaz a győzelemtől; ha Kácsor Gréta eleve nem sérült, és ha legjobb formában lévő középső emberünk, Klujber Katrin nem sántikál le az 5. percben, ez a két pont megvan. Másrészt persze, ha Bíró Blanka nem éppen ekkor parádézik, már a szünetre elúszhatott volna. Azaz hat találkozónkból öt abszolút vállalható volt. A hatodik, a dánoktól elszenvedett súlyos vereség viszont nem, több okból sem. De ennek sem lenne jelentősége, ha egyetlen kulcsmeccsünket, a németek ellenit hozzuk. Innen nekirugaszkodva a spanyolok elleni negyeddöntő sem tűnt volna reménytelennek, és hozsannáznánk.

Miközben az alapprobléma akkor is ugyanúgy fennállna: mint említettük, elvétve akad nemzetközi szintű, világversenyek sorsfordító összecsapásait eldönteni – mármint a javunkra eldönteni – képes játékosunk. Persze ne feledjük, Szucsánszki Zita és Kovacsics Anikó sérült, Tomori Zsuzsanna a felkészülés hajrájában hátrált ki, Zácsik Szandra orrtörése miatt nem lehetett teljes értékű, Háfra Noémi klubjában, a Győrben az érdemi mérkőzéseken végigkispadozta az őszt, és egyszer csak „elfogyott” a koncentrációja, de mindemellett is igaz, ezért megismételjük: ez így is nagyon kevés.

Ezért nem az a gond, hogy Spanyolországban nem történt semmi rendkívüli – miközben történhetett volna –, hanem az, hogy a látottak alapján jó ideig nem is fog. Már hallom a klisét, miszerint pedig dől a pénz a sportágba. Csakhogy nem ezen múlik; ha mostantól a teljes nemzeti jövedelmünket a labdarúgásba fektetnénk, akkor sem lennénk soha világbajnokok, még érmesek sem. Ahogy futballban, kézilabdában is be kell látni, hogy a majd' 70 milliós franciákkal, a több mint 80 milliós németekkel, a 150 milliós oroszokkal, de még a 200 milliós brazilokkal (utóbbi három a vb 6., 7. és 8. helyezettje) szemben is akkor lehet hosszú távon egyenlő esélyünk, ha az adott sportágat ők nem veszik komolyan vagy hibát hibára halmoznak. Hiszen egészen más a merítésük.

A kérdés, a példa számunkra kézilabdában inkább az északi fény. A több mint tízmilliós Svédország, az öt és hatmillió közötti Dánia és Norvégia. A ma záruló világbajnokságon a norvégok döntősök, a dánok a bronzra hajtanak, a svédek ötödikként zártak. Hogy miként, miért lehetséges ez? Erre részben választ ad egy roppant friss, a vb-t éppen megelőző mérési eredmény: a mieink ugróerőben 40, alap-állóképességben 20 százalékkal maradnak el a skandinávoktól. Ezek pedig nagyon is tanulható elemek – igaz, nem a válogatottban, és nem is feltétlenül felnőttkorban.

A másik eredendő hátrányunk a kiválasztásunkban rejlik. Pontosabban a kölyökkortól eredeztethető eredménycentrikusságunkban. Még a legeldugottabb műhelyeket, manufaktúrákat is ez jellemzi. Ott sem tökéletesen felvértezett, képzett, harcra kész, a felnőttkor küszöbére érő játékosokban, hanem serdülő- és ifjúsági győzelmekben mérik, mérjük az utánpótlás-nevelés sikerét, és ez később visszaüt. Mert a kiváló fizikai adottságú, de gyengébb mozgáskoordinációjú, a labdával és magukkal is küzdő gyerekek helyett az átlagos fizikumú, de az átlagosnál ügyesebbeket választjuk ki, és nem egyénileg, hanem csapatként fejlesztjük őket. Velük ma könnyebb nyerni, de holnapra az ellenfél „sutái” pallérozódnak, a mieink bezzeg nem lesznek magasabbak, erősebbek, dinamikusabbak, és miután az akadémiáktól is szétszélednek klubokba, az összeszokottságukból adódó versenyelőnyünk is elvész. (Nem óriás alkatú óriási tehetségek, Vjahirevák, Mörkök persze feltűnhetnek, ezt ne vitassuk el.)

A 2018. nyári, debreceni varázslatos junior-világbajnoki aranyunk másnapján a Nemzeti Sport „Itt a jövőnk” címlappal jelent meg, a döntőben 28–22-re agyonvert norvégok legjobb góllövőjét egészen elhomályosították a mi tündökletes lányaink. Csakhogy ő, bizonyos Henny Reistad ma a földkerekség legígéretesebb, legkeresettebb nagymenője, a felnőtt-vb-döntős együttes gólzsákja. Három éve más fejlődési szakaszban találtuk, mint a mieinket; ő akkor még nem volt „kész”, de most, amikor igazán kell, nagyon is az. Ez egyben válasz arra is, mekkora garanciát jelentenek a későbbiekre az utánpótlás-diadalok. Semekkorát, mert egy vagy két kiugró évjárat nem válthat meg egy egész sportágat, és a felnőtt-vb-t bátran tekinthetjük U35-ös világversenynek.

Végül még egy aktuális téma. Többen is megjegyezték, hogy a döntő pillanatokban nem érződött a mindent felemésztő tűz a csapatunkon, egyik játékosunk maga fogalmazott úgy a dánoktól elszenvedett súlyos vereség után, hogy a fő különbséget az akarati tényezőkben látta. Ez – vb-ről lévén szó – számomra ugyan értelmezhetetlen, mégis megkísérlem értelmezni. Akinek szenvedélye, életformája a kézilabda, annak a belső motivációja ebből fakad, magától értetődik. Akinek ellenben a munkája, a jövedelmi forrása – arányuk, attól tartok, egyre nő –, abból ez az ösztönzés hiányzik, ezért külső motivációval helyettesítendő. Egyszerűbben szólva – pénzzel. Nem több pénzzel, más elosztási móddal. Úgy, hogy kiemelkedően az élhessen meg a sportból, aki stabil válogatott kerettag, és ott rendre jól teljesít. Miként azok a klubok élvezzenek helyzeti előnyt, amelyek a magyar nemzeti együttes üdvére működnek. (Aki tisztán piaci alapon, központi források nélkül képes külföldi klasszisok, tehát válogatott szintű ellenfelek sorát foglalkoztatni, az természetesen csináljon azt és úgy, amit és ahogyan akar. De csak az.)

Ismétlem, ha mindez valóra válna, ha minden cselekedetünk, döntésünk az optimum határát súrolná, a hetven-, száz-, kétszázmilliós nemzetekkel akkor is inkább kivételes esetekben, kegyelmi helyzetekben tarthatnánk a lépést. Ezért én, a megalkuvó, beérném a dánok vagy a norvégok nívójával is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
Mindjárt jönnek a betűk is, de kezdjük szikár számokkal: 6., 2., 3., 8., 9., –, 8., 11., 15., 14., 10. Nem is számtani, nem is mértani e sorozat, de törvényszerűség éppen van benne; íme, női kézilabda-válogatottunk helyezései a harmadik évezred világbajnokságain. (A – azt jelzi, hogy együttesünk hiányzott a 2011-es vb-ről.) Nyilvánvaló, hogy tizenöt-húsz évvel ezelőtt az éremesélyesek közé tartoztunk, és az is, hogy manapság, azaz jó ideje már nem. Beharangozómban azt írtam, a magyar csapat a 6–16. hely valamelyikének várományosa, a szövetség elnökségének hivatalos célja pedig a legjobb nyolc közé kerülés volt – nem magától értetődően elérhető, de nem is elérhetetlen tételezés.

A tizedik helyben tehát – bárki bármit is látna, láttatna bele – önmagában nincs semmi rendkívüli. Semmiképpen sem siker, de nem is kudarc, leginkább némi csalódás. Persze vannak valódi és önjelölt szakértők, drukkerek, ellendrukkerek, akik évről évre rácsodálkoznak, hogy régi dicsőségünk bizony a múlté. Paradox módon valahol a kézilabda dicsérete, hogy a futball mellett ez az egyetlen sportág, amelyben erre, mármint az állandó (le)értékelésre karriert lehet építeni; a kutya nem foglalkozik vele, hogy női kosárlabdában 1980 óta nem jártunk olimpián, és az elmúlt hatvan esztendőben mindössze három vb-részvétel (1975, '86, '98) jutott, női röplabdában pedig 1980, illetve '82 óta sem ez, sem az.
Térjünk vissza a kézilabdához és az érdemi mondandóhoz! Legutóbbi vb-érmeink, a 2003-as ezüst és a 2005-ös bronz alkalmával olyan világklasszisokat vethettek be kapitányaink, mint Radulovics Bojana, Farkas Ágnes, Pálinger Katalin, Görbicz Anita, Tóth Tímea, Vérten Orsolya. Az idei vb-n hozzájuk fogható játékosaink nem voltak – kivéve időnként Bíró Blankát –, ez nem kérdés. Hogy miért nem, mikor és mitől lesznek, lehetnek, ezek a jó kérdések. Minderről kicsit később.

Előtte szögezzük le, hogy csapatunk a négy, kötelezőnek mondott mérkőzését egyaránt megnyerte – Dél-Korea és Csehország, tehát az erős középmezőny is ez a kategória, ami tagadhatatlan szintmérő –, bravúrt azonban egyet sem ért el. A németek ellen mindössze két gólra volt tőle, azaz a győzelemtől; ha Kácsor Gréta eleve nem sérült, és ha legjobb formában lévő középső emberünk, Klujber Katrin nem sántikál le az 5. percben, ez a két pont megvan. Másrészt persze, ha Bíró Blanka nem éppen ekkor parádézik, már a szünetre elúszhatott volna. Azaz hat találkozónkból öt abszolút vállalható volt. A hatodik, a dánoktól elszenvedett súlyos vereség viszont nem, több okból sem. De ennek sem lenne jelentősége, ha egyetlen kulcsmeccsünket, a németek ellenit hozzuk. Innen nekirugaszkodva a spanyolok elleni negyeddöntő sem tűnt volna reménytelennek, és hozsannáznánk.

Miközben az alapprobléma akkor is ugyanúgy fennállna: mint említettük, elvétve akad nemzetközi szintű, világversenyek sorsfordító összecsapásait eldönteni – mármint a javunkra eldönteni – képes játékosunk. Persze ne feledjük, Szucsánszki Zita és Kovacsics Anikó sérült, Tomori Zsuzsanna a felkészülés hajrájában hátrált ki, Zácsik Szandra orrtörése miatt nem lehetett teljes értékű, Háfra Noémi klubjában, a Győrben az érdemi mérkőzéseken végigkispadozta az őszt, és egyszer csak „elfogyott” a koncentrációja, de mindemellett is igaz, ezért megismételjük: ez így is nagyon kevés.

Ezért nem az a gond, hogy Spanyolországban nem történt semmi rendkívüli – miközben történhetett volna –, hanem az, hogy a látottak alapján jó ideig nem is fog. Már hallom a klisét, miszerint pedig dől a pénz a sportágba. Csakhogy nem ezen múlik; ha mostantól a teljes nemzeti jövedelmünket a labdarúgásba fektetnénk, akkor sem lennénk soha világbajnokok, még érmesek sem. Ahogy futballban, kézilabdában is be kell látni, hogy a majd' 70 milliós franciákkal, a több mint 80 milliós németekkel, a 150 milliós oroszokkal, de még a 200 milliós brazilokkal (utóbbi három a vb 6., 7. és 8. helyezettje) szemben is akkor lehet hosszú távon egyenlő esélyünk, ha az adott sportágat ők nem veszik komolyan vagy hibát hibára halmoznak. Hiszen egészen más a merítésük.

A kérdés, a példa számunkra kézilabdában inkább az északi fény. A több mint tízmilliós Svédország, az öt és hatmillió közötti Dánia és Norvégia. A ma záruló világbajnokságon a norvégok döntősök, a dánok a bronzra hajtanak, a svédek ötödikként zártak. Hogy miként, miért lehetséges ez? Erre részben választ ad egy roppant friss, a vb-t éppen megelőző mérési eredmény: a mieink ugróerőben 40, alap-állóképességben 20 százalékkal maradnak el a skandinávoktól. Ezek pedig nagyon is tanulható elemek – igaz, nem a válogatottban, és nem is feltétlenül felnőttkorban.

A másik eredendő hátrányunk a kiválasztásunkban rejlik. Pontosabban a kölyökkortól eredeztethető eredménycentrikusságunkban. Még a legeldugottabb műhelyeket, manufaktúrákat is ez jellemzi. Ott sem tökéletesen felvértezett, képzett, harcra kész, a felnőttkor küszöbére érő játékosokban, hanem serdülő- és ifjúsági győzelmekben mérik, mérjük az utánpótlás-nevelés sikerét, és ez később visszaüt. Mert a kiváló fizikai adottságú, de gyengébb mozgáskoordinációjú, a labdával és magukkal is küzdő gyerekek helyett az átlagos fizikumú, de az átlagosnál ügyesebbeket választjuk ki, és nem egyénileg, hanem csapatként fejlesztjük őket. Velük ma könnyebb nyerni, de holnapra az ellenfél „sutái” pallérozódnak, a mieink bezzeg nem lesznek magasabbak, erősebbek, dinamikusabbak, és miután az akadémiáktól is szétszélednek klubokba, az összeszokottságukból adódó versenyelőnyünk is elvész. (Nem óriás alkatú óriási tehetségek, Vjahirevák, Mörkök persze feltűnhetnek, ezt ne vitassuk el.)

A 2018. nyári, debreceni varázslatos junior-világbajnoki aranyunk másnapján a Nemzeti Sport „Itt a jövőnk” címlappal jelent meg, a döntőben 28–22-re agyonvert norvégok legjobb góllövőjét egészen elhomályosították a mi tündökletes lányaink. Csakhogy ő, bizonyos Henny Reistad ma a földkerekség legígéretesebb, legkeresettebb nagymenője, a felnőtt-vb-döntős együttes gólzsákja. Három éve más fejlődési szakaszban találtuk, mint a mieinket; ő akkor még nem volt „kész”, de most, amikor igazán kell, nagyon is az. Ez egyben válasz arra is, mekkora garanciát jelentenek a későbbiekre az utánpótlás-diadalok. Semekkorát, mert egy vagy két kiugró évjárat nem válthat meg egy egész sportágat, és a felnőtt-vb-t bátran tekinthetjük U35-ös világversenynek.

Végül még egy aktuális téma. Többen is megjegyezték, hogy a döntő pillanatokban nem érződött a mindent felemésztő tűz a csapatunkon, egyik játékosunk maga fogalmazott úgy a dánoktól elszenvedett súlyos vereség után, hogy a fő különbséget az akarati tényezőkben látta. Ez – vb-ről lévén szó – számomra ugyan értelmezhetetlen, mégis megkísérlem értelmezni. Akinek szenvedélye, életformája a kézilabda, annak a belső motivációja ebből fakad, magától értetődik. Akinek ellenben a munkája, a jövedelmi forrása – arányuk, attól tartok, egyre nő –, abból ez az ösztönzés hiányzik, ezért külső motivációval helyettesítendő. Egyszerűbben szólva – pénzzel. Nem több pénzzel, más elosztási móddal. Úgy, hogy kiemelkedően az élhessen meg a sportból, aki stabil válogatott kerettag, és ott rendre jól teljesít. Miként azok a klubok élvezzenek helyzeti előnyt, amelyek a magyar nemzeti együttes üdvére működnek. (Aki tisztán piaci alapon, központi források nélkül képes külföldi klasszisok, tehát válogatott szintű ellenfelek sorát foglalkoztatni, az természetesen csináljon azt és úgy, amit és ahogyan akar. De csak az.)

Ismétlem, ha mindez valóra válna, ha minden cselekedetünk, döntésünk az optimum határát súrolná, a hetven-, száz-, kétszázmilliós nemzetekkel akkor is inkább kivételes esetekben, kegyelmi helyzetekben tarthatnánk a lépést. Ezért én, a megalkuvó, beérném a dánok vagy a norvégok nívójával is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!