Sohasem félt a változástól – Svájcból Ceglédre tért haza Császár Gábor

– Összesen tizenkét évet játszott külföldön, 2013 óta folyamatosan. Milyen volt hazatérni? Mi változott itthon?
– Én is most számolgattam össze, mennyi időt töltöttem külföldön, az utóbbi néhány évben csak ritkán jártam haza a családhoz, kevesebbet foglalkoztam a hazai kézilabdával. Csak most kaptam belőle egy kis ízelítőt a Cegléd miatt, egyre jobban belelátok, hogyan is működik. Más a helyzet, mint játékoskoromban, de élvezettel fedezem fel a sportágnak ezt az oldalát is. A labda mérete nem változott, a pálya is ugyanakkora, és itthon az emberek ugyanúgy szeretik a sportágat, mint régen. Meghívtak a Telekom Veszprém alapításának negyvenötödik évfordulója tiszteletére rendezett tornára, amit nézőként is élveztem, jó volt találkozni a régi társakkal, igaz, kissé megöregedtünk és talán megpocakosodtunk, de ez semmit sem változtat a közös múltunkon.

– Volt valami különleges oka, hogy annyit volt külföldön? Ennyire szerette a légióséletet és a változatosságot?
– Annak idején egy luxemburgi utánpótlástornán láttam a dán–svéd meccset, és feltűnt, hogy valamit másképpen csinálnak. A felfedezési vágy mindig is nagyon erős volt bennem, valami mindig vitt előre, bár talán túl bátor döntés volt a húszas éveim elején külföldre igazolni úgy, hogy nem is beszéltem a nyelvet. Dániában eleinte sokkoltak a kulturális különbségek, de önbizalmat adott, hogy meg tudtam állni a helyem, ami arra tanított, hogy ne féljek a változástól, merjek bátran dönteni és váltani. Később is mindig igyekeztem úgy időzíteni a klubváltást, hogy a legtöbbet tudjak fejlődni. Mindig is vágytam Veszprémbe, hiszen az ottani nagy generáción nőttem fel, és amikor készen álltam rá, oda is szerződtem, de utána meg olyan, az életben egyszeri lehetőséget kaptam Párizsból, amit nem lehetett visszautasítani, még akkor sem, ha talán jobban jártam volna, ha maradok.

– A pörgős párizsi élet után miért ment Svájcba, ahol aztán minden van, csak pörgés nem?
– Mindig az volt a célom, hogy előrelépjek, és persze közben változtam én is, idősebb, tapasztaltabb lettem, és ha az embernek családja lesz, már másképpen kattog az agya. Párizsban élveztük a nagyvárosi életet, de kevesebb játéklehetőséget kaptam, mint szerettem volna, ami, úgy éreztem, negatív hatással van a játékomra és az önbizalmamra. Mérlegeltem a helyzetemet, és úgy láttam, mennem kell. Szóba került a Bundesliga is, de rájöttem, hogy az utazásokból és a zsúfolt versenynaptárból nekem elég volt Franciaországban. Svájcban azt láttam, hogy kissé nyugodtabb és gyengébb a bajnokság, viszont ugyanúgy a Bajnokok Ligájában játszhatok a Kadetten Schaffhausennel, ami optimális lehet, hogy visszataláljak ahhoz a Császár Gáborhoz, aki voltam és vagyok. A helyzet nagyon motivált, sokat dolgoztam, és imádtam a nagy meccseket, aztán újra döntenem kellett, hogy az utolsó jelentősebb szerződésemet kivel kössem meg, és mivel a Schaffhausen vezetői is szerették volna, hogy maradjak, és én is értékeltem a nyugodt életet, maradtam. Szerettem volna szépen lezárni a pályafutásomat Zürichben, de másképpen alakította az élet, az utolsó éveket felgyorsította a két műtétem, ami miatt aztán gyors döntést kellett hoznom. Kissé még mindig kaotikus az életünk a költözés miatt, de élvezem, mert eddig rengeteg jó történt velem itthon.

– Hogy érzi, hiányzik valami a pályafutásából?
– Semmi, ez így volt kerek. Az előbb említett német lehetőség, mondjuk, vonzott, hogy mindig telt ház előtt játszhatnék, de pontosan tudom, miért döntöttem másként, és nem bántam meg. Többféle típusú játékos van, én bárhová mentem, mindig tanulni akartam – ez most is így van, harmincnyolc évesen abbahagytam a játékot, és sportigazgató lettem Cegléden. Mindig mehetnékem volt, de hosszú idő után most először éreztem azt, nagyon vágyom arra, hogy végre egy helyben maradjunk a családdal.

– Hogyan kapta a ceglédi lehetőséget, és mennyit gondolkozott rajta?
– Nem sokat. Amikor már tudtuk a családtagjaimmal, hogy hazajövünk, felvettem a kapcsolatot itthon a hozzánk legközelebbi klubbal. De közben képbe került egy gyerekkori barátomon keresztül a Cegléd is, amelynek képviselői elmondták, milyen szerepet szánnának nekem, amit nemcsak szuper lehetőségnek tartottam arra, hogy újra felvegyem a magyar kézilabdázás ritmusát, de úgy éreztem, tényleg sokat tudnék segíteni a klubnak. Szerintem gyorsan kiderül, jól tudunk-e építkezni, elsősorban magyar fiatalokra alapozunk, de mivel kis klub vagyunk, egy-két tényezőnek még össze kell érnie. Nem voltunk könnyű helyzetben, eleinte az is kérdés volt, menjünk-e fel az NB I-be vagy maradjunk az NB I/B-ben, de egyre jobban tetszik, ahogyan alakul a munka. Novemberre felépül az új csarnokunk, ami ideális egy olyan kisváros esetében, amely nincs messze a fővárostól, az emberek imádják a klubot, és ki vannak éhezve a kézilabdára.

– Amikor légiós volt, nem tervezte, hogy egyszer hazajön, és azt a tudást és tapasztalatot, amit külföldön szerzett, itthon kamatoztatja?
– Ez sohasem tudatosult ennyire bennem, de most valóban úgy érzem, hogy ki lehetne aknázni mindazt, amit a nemzetközi kézilabdázásban megtanultam. Más lett a gondolkodásom, változtam is, már nem vagyok annyira makacs, mint akár csak néhány éve. Rugalmasabb lettem.

– Most Budapesten élnek a feleségével és a két gyerekkel?
– A cuccaink még egy veszprémi raktárban vannak, de haza kellett jönnünk, mert az iskolakezdés nem vár. Átmenetileg egy barátomnál húzzuk meg magunkat, de Budapesten szeretnénk lakni. A terveim szerint heti két-három nap járnék le Ceglédre, meg persze a meccsekre.

– A gyakorlatban hogyan néz ki az új munkája?
– A Cegléd szakmai munkájáért felelek, azt kell összefognom. És talán mondhatom azt, hogy az elnök, Kis Róbert jobbkeze vagyok, már ami a szakmát illeti. Ebbe beletartozik a felnőttcsapaton kívül az utánpótlás, a tárgyalások a minél stabilabb anyagi háttér megteremtéséért, de nagyon széles a paletta, én pedig szeretnék minél többet Cegléden lenni, teljesen megismerni és átlátni a klub működését.

– Volt két térdműtéte, de azért beszállna játszani Cegléden, ha úgy alakulna?
– Amikor edzőmeccset játszottunk a Tatabányával, és a lelátón ültem, eszembe jutott, hogy a Schaffhausennel játszottunk a Bányásszal oda-vissza a nemzetközi kupában. Néha tényleg úgy éreztem, hogy hú, de beállnék most, és azon gondolkodtam, hogyan csinálnám, de csak rövid ideig mocorgott bennem. Senkitől sem akarom elvenni a helyét, és bevallom, most, húszévnyi profi sport után nem is nagyon vágyom a játékra.

– Azért Székely­udvarhelyen beállt játszani a Határok nélkül elnevezésű kézilabda-fesztiválon.
– Nagyon jó volt a srácokkal újra találkozni, megbeszélni, mi a helyzet Szegeden és Veszprémben, és sok ötletem is támadt közben. Bevallom, féltem a meccstől, hiszen egy éve nem kézilabdáztam, és nem tudtam, mennyire bírja majd a térdem, lábra tudok-e állni másnap. Alig tudtam, és éreztem, hogy ennyi játék nekem, köszönöm, elég volt, de ettől még óriási élményt jelentett. Nemcsak a hangulatot, de a játékot is tudtam élvezni, a nézők pedig olyan szeretettel jöttek oda hozzánk utána, mintha újra negyedikek lettünk volna az olimpián.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. szeptember 3-i lapszámában jelent meg.)