Veszprémben minden a helyére került a svéd válogatott Andreas Nilsson életében

– Lassan tíz éve él Magyarországon. Mennyire hiányzik Svédország?
– A családommal nagyon jól érezzük itt magunkat, jól bánnak velünk és boldogok vagyunk. De persze hiányoznak az otthoniak, a családtagjaink és a barátaink. Évente kétszer tudunk hazamenni, télen és nyáron néhány hétre, és ahogy idősödöm, egyre nehezebb újra és újra otthagyni őket. Persze itt is vannak barátaim, a csapatban mindenkivel jóban vagyok, Gasper Marguccsal pedig 2014-ben együtt érkeztünk Veszprémbe, de a kézilabdázókon kívül is összejárunk ismerősökkel, például itt élő svédekkel kávézni, vacsorázni.

– Ha egyszer visszavonul, a családjával azért újra ellátogat Magyarországra?
– Úgy tervezzük, hogy visszatérünk Svédországba, és ott élünk, de egészen biztosan újra eljövünk ide, mert Veszprém különleges helyet foglal el a szívünkben, olyan régóta vagyunk itt. Találkozni szeretnénk a klubnál az ismerősökkel, esetleg megnézni egy-egy meccset, összejönni az itteni barátainkkal, akikkel nem a sportág révén ismerkedtünk meg.

– Gondolta volna 2014-ben, hogy egy évtizedig marad Veszprémben?
– Egyáltalán nem, mert ma már a játékosok ritkán maradnak ennyi ideig egy klubnál. Amikor Hamburgból ide szerződtem, a német egyesületnek anyagi gondjai voltak, ami persze közrejátszott a váltásban, de inkább az számított, hogy tudtam, a Veszprém nagy klub, évről évre nagy célokkal, s folyamatosan a legmagasabb szinten játszhatok. Itt pedig minden a helyére került az életemben: tetszett a város, a légkör, a klub struktúrája, szervezettsége, és elképesztő volt maga a csapat. És mivel ez évről évre csak jobb lett, és mi is egyre jobban éreztük magunkat itt, újra és újra szerződést hosszabbítottam, most pedig, bumm, egyszer csak azt veszem észre, hogy tíz éve itt vagyok! Így utólag visszanézve gyorsan eltelt.

– Harminchárom éves, a klubbal 2025 nyaráig él a szerződése. Vannak már tervei a jövőre?
– Még egy-két évig játszani szeretnék a svéd bajnokságban, ott akarom befejezni a pályafutásomat, ahol elkezdtem. Terveim utána is vannak, egyre többet gondolkozom azon, hogy a visszavonulásom után rendőrtisztnek állok, már azt nézegetem, hogyan kell elkezdenem és milyen iskolát kell elvégeznem.

– Most hol él a családjával?
– Nemesvámoson, egy kis faluban öt kilométerre Veszprémtől. Négy éve vettük meg a házat, és nagyon-nagyon szeretünk ott élni. Nem sokan laknak a településen, élvezzük a nyugodt, vidéki életet.

– Tíz év alatt mennyire ismerte meg a magyar nyelvet, az ételeket és az országot?
– Magyarul beszélni nem tudok, mert nagyon-nagyon nehéz megtanulni, de érteni azért értek egy kicsit. Amióta itt vagyok, angolul kommunikálunk az edzéseken és a meccseken, így mindenkinek tudnia kellett angolul, a magyar játékosoknak is. Mivel nem volt magyar edzőnk, nem is tanultunk magyarul, talán Gasi (Gasper Marguc – a szerk.)  beszéli egy kicsit. Egyébként a német nyelvet is használom itt, mert Veszprémben és általában a Balaton környékén sokan beszélnek németül, legalábbis többen, mint angolul.

– És az ételek?
– A magyar konyha nem hasonlít a svédre, az biztos. Imádom a svéd ételeket, azok a kedvenceim, de tíz év alatt sok magyaros ételt megkóstoltam már, és a pörkölt a kedvencem, nagyon szeretem. A borokat is végigkóstoltuk, számos borvidéket felkerestünk Magyarországon, például a villányit, körbeutaztuk a Balatont, és megismertük az ország nyugati részét.

– Van olyan elfoglaltság az életében, ami kikapcsolja?
– Az elmúlt években a gyerekek mellett nem nagyon lehetett más elfoglaltságunk, de ha példát kellene mondanom, ilyen a padel Balatonfüreden, ami a tenisz és a fallabda keveréke, és nagyon megmozgat. Nagyon szeretek golfozni, a Balaton körül több pálya van, például Udvardiban és Zircen, viszont a csapatból sajnos senki sem tart velem. Néhány magyar barátommal szoktunk eljárni, ha van egy kis szabadidőnk, de a sűrű program miatt idényenként csak egy-két alkalommal van rá lehetőség. Nyáron, ha hazamegyünk Svédországba, azért többet játszom. Sokkal többet.

– Tudja, hogy az Andreasnak mi a megfelelője nálunk?
– Persze, András, azaz Andriska.

– Olyan természetességgel mondja, mintha ez lenne a beceneve...
– Pedig nem az, a legtöbben csak simán Andreasnak hívnak. Viszont van egy szűk kör, amelyben tényleg Andriskának szólítanak – van egy András nevű magyar barátom, és mivel én fiatalabb vagyok nála, Andriska lettem.

– Az elmúlt évtizedben milyen téren változott a leginkább?
– Érettebb, tapasztaltabb lettem. Huszonhárom évesen igazoltam ide, fiatalon fel akartam fedezni a világot, egyedül érkeztem, nem volt családom. Most viszont már van, megnyugodtam, apa lettem, van két fiam, Linus és Simon, és úton van a kislányom is. Így más lett a prioritás. Megváltozott az életstílusom, a szüleim, a nővérem és a barátaim is rendszeresen meglátogatnak Svédországból – a szüleim egyébként éppen most voltak itt. A pályán sem vagyok már ugyanaz a hosszú hajú srác, egyrészt mert a gyerekek születésével valahogy eltűnt a hajam, mintha a kettő összefüggne, másrészt a Veszprémmel mindig is a legmagasabb szinten játszottunk, sokszor eljutottunk a Bajnokok Ligája négyes döntőjéig, és az ember rengeteget fejlődik, ha folyamatosan a legjobbak között játszik. Már nem vagyok olyan ideges, mint eleinte, mert pontosan tudom, mit kell tennem, tudom, hogyan működik a klub és mit várnak el tőlem. A védekezésemen sokat dolgoztam, hogy ne kelljen lecserélgetni, és gyorsulnom is kellett, mert a sportág is felgyorsult a tíz év alatt.

– A nyáron ön lett a Telekom Veszprém csapatkapitánya. Mit tart a legfontosabb feladatának?
– Leginkább azt, hogy együtt tartsam a csapatot, és bár hat új játékos érkezett a nyáron, nincsen olyan nehéz dolgom, mert mindenki jól érzi magát a klubnál. Kedvelem a srácokat, ez egy jó társaság, kellemes személyiségekkel és kiemelkedő tudású játékosokkal, de mindenkit másképp kell kezelni, és az egyensúlyt megtalálni nem mindig könnyű, az elmúlt tíz évben nem is mindig sikerült. Az évek során sok minden változott Veszprémben, de a közösség mindig jó volt. Mivel sokat vagyunk együtt, barátságok alakultak és alakulnak ki, sok olyan kézilabdázó van, aki évekig a klubnál játszott, majd elment, de telefonon, SMS-ben a mai napig keressük egymást, vagy egy kávé mellett jókat beszélgetünk, amikor válogatott meccsen találkozunk. Szeretem tartani a kapcsolatot a régi csapattársakkal.

– A hamburgi két éve rendkívül sikeres volt, első idényének végén, 2013-ban, 21 évesen Bajnokok Ligája-győztes lett. Mi volt a titka annak az együttesnek?
– Nagyon jó időszak volt, előtte ezüstérmet szereztünk a svéd válogatottal a 2012-es londoni olimpián. Bajnoki negyedik helyezettként a Hamburggal a Bajnokok Ligájában csak szabadkártyával indulhattunk, a lengyel Wisla Plockot és a francia Saint-Raphaëlt győztük le a főtáblára jutásért, és elképesztően jól játszottunk az idény második felében. Bejutottunk a kölni négyes döntőbe, ott pedig már bármi megtörténhet, és meg is történt. Nem volt titkunk, egyszerűen az az év a mi évünk volt!

– Ha már megemlítette: hogyan emlékszik vissza a londoni olimpiára?
– Tény, hogy nem mi voltunk a favoritok, de ha valaki olimpiai döntőt játszik, meg is akarja nyerni, ezért csalódottak voltunk, amikor kikaptunk Franciaországtól. Néhány óra múlva viszont, amikor minden leülepedett, úgy voltunk vele, hogy még­iscsak ott lóg a nyakunkban egy érem, és ha ezüst, hát akkor ezüst.

– Egyre kevesebbet játszott, és 2020 után ki is került a svéd nemzeti csapatból. Ennek mi volt az oka?
– Sokat játszottam a svéd válogatottban, de 2020-ban, a második fiam születése után szerettem volna többet lenni a családommal, mert a koronavírus-járvány korlátozásai miatt kevesebbet láttam őket. Később szerettem volna visszakerülni, de nélkülem is nagyon ment a válogatottnak a játék, Európa-bajnokságot és világbajnoki ezüstérmet nyert, a szövetségi kapitány pedig érthető módon nem akarta megbontani a csapatot. Most viszont újra behívott, mert egy játékos kiesett, én pedig azonnal igent mondtam, és nagyon várom már, hogy pályára lépjek.

– Úgy tudom, a pályafutása során többször is agyrázkódást szenvedett.
– Beállóként sokat kap az ember, aprítják rendesen, és talán nem volt szerencsém, mert valóban kaptam jó néhány ütést a fejemre. Volt, amelyik nagyon fájdalmas volt, de szerencsére utólag nem érzek belőle semmit, rendben vagyok. A legtöbb a játék hevében történt, de volt egy agyrázkódásom, ami különösen kemény volt, és teljesen kiütött. Még fiatal voltam, Svédországban játszottam, de nem a pályán történt, hanem kint a szabadban, a nagy szél kidöntött egy lámpaoszlopot, ami fejen talált.

– Ha már ütközés, Svédországban a jégkorong nemzeti sport – nem akarta kipróbálni?
– Dehogynem, már csak azért is, mert az édesapám is jégkorongozott, én pedig mindig mentem vele, és tizenegy éves koromig magam is űztem a sportágat. De bevallom, kicsit untam, ugyanis ilyen korban még nem lehet ütközni az ellenféllel, mert veszélyes, így otthon azt mondtam a szüleimnek, hogy nekem ez így nem elég izgalmas. Mellette fociztunk a barátaimmal, akik közül egyszer csak sokan elmentek kézilabdázni, és tizenhárom évesen egy nap engem is magukkal vittek. Azonnal megtaláltam a helyem, alig három év után már a svéd első ligában játszottam.

– Gondolom, még nem beállóként.
– Még csak nem is mezőnyjátékosként! Kapusként kezdtem, és amikor az egyetlen beállónk megsérült, megkérdezték, van-e kedvem kipróbálni magam a helyén, én pedig igent mondtam. Volt hozzá némi tehetségem, így ott maradtam, és azt hiszem, jól választottam...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 21-i lapszámában jelent meg.)