NEKÜNK MÁR NYOLC! – sokszor olvastuk, láttuk, hallottuk e frappánsnak és eredetinek szánt kijelentést különféle világversenyek tudósításaiban a legjobb nyolc közé jutás alkalmából. És leginkább férfi kézilabda-válogatottunk kapcsán, mert – az elmúlt fél évszázadot tekintve – vízipólósainknál és nagyjából 2005-ig női kéziseinknél alapelvárás volt ez a magasság, egyéb csapatsportjaink számára azonban általában meghaladhatatlan szint.
A múltból és a jelen erőviszonyaiból adódóan is logikus, hogy a Chema Rodríguez által irányított magyar nemzeti együttes a negyeddöntő elérésének hivatalos céljával és ennél is magasabb, de ki nem mondott vágyakkal vágott neki a jelenleg is zajló vb-nek; a harminckét csapatos torna tulajdonképpen az utolsó napig két, egymástól független tizenhat-tizenhat résztvevős viadal, egyrészt Horvátországban, másrészt Skandináviában, dán–norvég kooperációban. A mieink a sorsolás ismertté válásának pillanatában pontosan meghatározhatták, hogy a C–D-ágon a magyar, francia, holland, osztrák, északmacedón, katari hatosban kell elcsípniük az első két hely valamelyikét. Messze nem lehetetlen küldetés, de nem is magától értetődően megoldandó, automatikusan megoldódó feladat. A férfi kézilabda-világbajnokságok története ugyanis folyamatos igazolása annak, hogy semmi sem lehetetlen, ugyanakkor semmi sem magától értetődő és automatikus. Maradva a mi „örökös” célmeghatározásunknál, alább libabőröztető, az egyetemes sporthistóriában is rendkívüli múltidézésre hívom a kedves olvasót, azt felvillantva, milyen lélektani határt is jelent ama legjobb nyolc, ahonnan négyszer is az utolsó másodpercben – vagy éppen azután – kapott góllal szorult ki férfi kézilabda-válogatottunk. Az ötödik, szintén infarktusos kudarc már a közelmúlt, 2019-es, de azt sem árt megemlíteni. Azért persze kezdjük az elején!
1978-ban Dániában már a csoportbeosztás felért egy merénylettel. Fiaink egy négyesbe kerültek az előző két vb két döntősével, Romániával és az NDK-val, valamint a hajdan még pofozógépnek számító franciákkal. Normális esetben még így is továbbjutottak volna, hiszen a keletnémeteket 12–10-re legyőzték, és bár a románoktól 22–21-re kikaptak, a hármas körbeverésből a plusz egyes gólkülönbség minimum második helyet ér. Csakhogy ezúttal az összgólkülönbség határozott. Ennél is felháborítóbb, hogy a románokkal valójában 21–21-re végeztünk; ennél az állásnál, három másodperccel a duda előtt jutottak szöglethez, majd az ötödik átadásukat követően szereztek gólt. Az időmérő sípja akció közben meg is szólalt, jelezve, hogy itt a vége, de a szovjet játékvezetők a hangzavarban nem hallották a füttyöt. Bizonyos Haunstrup sporttárs ezután is kitartott amellett, hogy a gól időn túl esett, kiváló beállónk, Szilágyi István (a jelenlegi debreceni tréner és válogatott másodedző, Szilágyi Zoltán édesapja) hálából homlokon is csókolta, de a svéd döntnök érvényesítette a találatot, és másnapi óvásunk tárgyalásakor ezt megerősítette. Nekünk meg maradt a 9. hely.
Miként 1982-ben Nyugat-Németországban is, ahol hét mérkőzésünkből kettőt megnyertünk, egyet elveszítettünk, és négyszer mentünk döntetlenre. Háromszor 20–20-ra, egyszer 19–19-re! A jugoszlávok elleni 20–20 a négy évvel korábbi sokk ismétlése és újraélése volt, nem mellékesen ugyanazzal a két szovjet játékvezetővel. Két másodperccel a zárás előtt a „jugók” szabaddobást végeztek el, a hátrapasszal Elezovics lépésből felugrott, lőtt – védőink sáncolni akarták ahelyett, hogy letarolták volna, pedig ezért akkoriban még nem járt hetes –, a labda a kapusunk kezén megperdült és bevánszorgott a hálóba. Kővári Árpád másodedző a Népsport tudósítása szerint magán kívül üvöltötte: „Hatot számoltam, hatot! És csak két másodperc volt hátra!” A tévé előtt én is őrjöngtem – sovány vigasz, hogy ezúttal nem ezen az egyetlen mérkőzésen múlott.
Ellentétben 1999-cel, amikor klasszikus kieséses nyolcaddöntőt vívtunk az egyiptomi Port Szaidban. A fenti két gyermekkori traumával szemben már helyszíni tudósítóként élhettem át, amint a franciák 24–23-ra legyőznek minket. Azaz inkább mi verjük meg magunkat – megint a legvégén. 22–23-nál, az utolsó percben, akkor még szokatlan módon üres kapuval hét a hat ellen támadtunk, ki is egyenlítettünk. Sótonyi László talált be, társai pedig szurkoló módjára ünnepelték, ölelgették. Nem akadt, aki lefusson cserébe, aki eldugja a labdát, aki lefogja a franciákat, aki odaálljon blokkolni a kezdőponthoz. Illetve egyik játékosunk ott volt, de mozdulatlanul, közelről nézte, amint Andrej Golic a hálónkba ível. Az illető nevét fedje jótékony homály, mindenesetre Vass Sándor szövetségi kapitány a minősítésekor megrökönyödve kereste a nyomdaképes szavakat: „Azt mondta, azért nem támadta meg az ellenfelét, mert attól félt, kiállítják. Négy másodperccel a mérkőzés vége előtt. Erre most mit szóljak…?”
2007-ben Németországban már Skaliczki Lászlóban szakadt benn a sóhaj. Pedig parádésan kezdtünk, a csoportból Dánia és Norvégia legyőzésével elsőként mentünk tovább, a mannheimi középdöntő nyitányán elporoltuk a cseheket is, a hátralévő három mérkőzésből egyetlen pont kellett már csak a nyolcba kerüléshez. Azaz mit legjobb nyolc?! A helyi és a nemzetközi sajtó addigra éremesélyesnek kiáltotta ki együttesünket, interjúkérelmek tömege zúdult a fiúkra. Akik aztán a nyolcból is kiszorultak. A horvátok elleni sima és a spanyolok elleni szoros vereség után az oroszoktól kellett volna pontot szerezni, akiktől – és az előd szovjetektől – világversenyen még sohasem sikerült. Ekkor – megint egyetlen másodperc híján – majdnem. 25–25-nél a vetélytárs időt kért, mi a tribünön azt taglaltuk, valószínűleg legbiztosabb kezű emberükre, a kilenc gólnál járó szélsőre, Eduard Koksarovra hegyezik ki a figurát. Így is történt. Mi mégis beengedtük, ő meg belőtte, 26–25 oda, újabb kilencedik hely ide.
2019-ben tulajdonképpen mindvégig Egyiptommal futottunk versenyt a legjobb nyolcért. Az egymás elleni 30–30 után az összgólkülönbség döntött, a középdöntő záró napját ők mínusz 13-mal kezdték, mi mínusz eggyel. Csakhogy ők Tunéziával találkoztak, és mivel 30–23-ra nyertek, feljöttek mínusz hatra. Mi a norvégoktól még így is kikaphattunk volna öttel, és nekik ez a meccs már nem adhatott semmit. Ezért is volt különösen fájó a 35–26-os megsemmisítés.
Lám, ilyen viszontagságos utak vezettek az első nyolcon kívülre is. Hát még oda be! Amikor kinn rekedtünk, az egygólos sorsfordító összecsapásokat monoton elveszítettük. Legnagyobb sikereink alkalmával viszont rendre megnyertük ezeket. Az 1986-os ezüstéremhez vezető úton eggyel gyűrtük le a svédeket és az izlandiakat (kettővel a románokat), az 1997-es negyedik helynél ugyancsak eggyel Kubát, majd a nyolcaddöntőben a cseheket, a negyeddöntőben Izlandot, a 2021-es ötödik helyért küzdve megint eggyel a németeket. Ezek minden idők legjobb magyar helyezései a férfi kézilabda-világbajnokságokon. De még a hatodik helyekhez is mindig kellettek azok az egyetlen gólocskák.
Mindezek ismeretében, zsigeri tudatában készültem a 2025-ös vb-re, amelyen csapatunk ha eddig nem is sziporkázott, de a terveknek, reményeknek megfelelően két férfias második félidővel legyőzte a hollandokat és az osztrákokat. Így jelentőségét veszítette a macedónok elleni döntetlen és a franciáktól elszenvedett, a vártnál simább vereség. Szombat este ilyen előélettel érkeztünk el ahhoz a pallóhoz, amely a legjobb nyolcba és a sikerbe vezet, de mint az elején leszögeztük, nem automatikusan, nem magától értetődően. Ehhez még le kellett győzni Katart; azaz pontot kellett szerezni, de természetesen senki sem a remi „kiharcolásának” szándékával állt bele a meccsbe.
A 29–23-as végkifejlet aztán szerencsére nem gyarapította azokat az emlékeket, amelyeket egy húsz-harminc év múlva esedékes publicisztikában felidézhetünk, de ez igazán nem gond. A nyolcba kerüléshez sem kell mindig idegbaj. Az majd úgyis jön magától a keddi, zágrábi negyeddöntőben.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
