Fejlövés – Ballai Attila publicisztikája

Az ostoba szabályt is be kell tartani. Nincs az az eszement kézilabdázó, aki a mérkőzés első percében büntetőnél szándékosan fejbe lőné az ellenfél kapusát, akivel egyébként az égvilágon semmi baja nincs. Úgy, hogy ezzel nemcsak a gólszerzés esélyéről mond le, hanem még a végleges kiállítást is vállalja. A megye I-ben, két szomszédvár presztízsmeccsén, amelyen évtizednyi indulat, virtus, bosszúvágy összesűrűsödhet a felekben, az ilyesmi talán elképzelhető – de világbajnokságon ez teljességgel kizárt. Csakhogy a regula nem a szándékot, hanem a tényt bünteti, ezért aki akár csak a kapus feje környékére céloz, kihívja maga és csapata ellen a sorsot. Mint szegény Rosta Miklós pénteken Stockholmban, a férfi-vb 5–8. helyéért rendezett, norvégok elleni összecsapáson. Más kérdés, hogy kicsit Torbjörn Bergerud sporttárs buksija is mozdult a labda felé, önkéntelenül és érthetően, hiszen hárítani akart; ha a futball- vagy a pólókapust fejen találják, ünnepel, mert az egyik testrészével védett. Kézilabdás kollégája ugyanekkor felháborodik, dühödten reklamál, esetleg elterül, még ha csak a vállát is érte a löket – mint a másik skandináv klasszis, Niklas Landin, akit eddig korrekt sportembernek ismertem.

Először tehát adva van a rossz, életszerűtlen, a vétséghez képest aránytalanul súlyos retorzióval lesújtó szabály. Másodszor valaki, aki e szabályt mégis megszegi. Harmadszor a játékvezető, aki betű szerint, mérlegelés és íratlan igazságérzet nélkül alkalmazza. Utóbbiak voltak a Bonaventura ikrek, a férfimezőnyben egyedüliként elismert női bírók.

Mielőtt azonban kárhoztatnánk őket, ne feledjük, éppen nekik és egy ugyanilyen hármas együtt­állásnak köszönhetjük a legjobb nyolc közé jutást. Mert ha a második csoportkörben a brazilok nem szereztek volna pontot a portugáloktól, a mieink nem a második, hanem a negyedik helyen zárnak, azaz összesítésben a 13–16. pozícióban, és akkor se olimpiai selejtező, se negyeddöntő, se jövőkép. Csakhogy a portugálok beállója, Alexis Borges az utolsó másodpercekben volt szíves kilépni a sorfalból a nem sok jóval kecsegtető brazil szabaddobásnál, amiért ő – ugyancsak szabályszerűen, de megint életszerűtlenül, aránytalanul súlyos büntetést elszenvedve – piros lapot, az ellenfél hetest kapott, így időn túl egyenlített, mi pedig e szerencsés csillagállásnak köszönhetően bemasíroztunk/becsúsztunk (kinek ahogy tetszik) a világ legjobb nyolc csapata közé.

Hogy ott van-e a helyünk? A sportban értelmetlen kérdés. Ott vagyunk. Ami az extraklasszis, a kézilabda legszűkebb elitjébe tartozó, dobogóesélyes elődöknek sem sikerült, mondjuk, 1978-ban és 1982-ben, az ennek a gárdának igen. Méghozzá a 2021-es ötödik helyezés után ismét, és a „modern időkben” e duplázás egymást követő vb-ken 1986–1990, illetve 2009–2011–2013 után csak most jött össze. Akik refrénszerűen hajtogatják, hogy az utóbbi években felnőttválogatott szinten hiányoznak az eredmények, azok e tényen eltűnődhetnek kicsit.

Meg persze azon is, mindannyian, ha itt is vagyunk, nem lógunk-e ki a közvetlen élmezőnyből. A dánoktól (40–23), a svédektől (37–28) és legutóbb a norvégoktól (33–25) kapott verés alapján rávághatnánk: dehogynem. Meg amúgy is, a legjobb nyolc között ott a három skandináv nagyhatalom, a világ kézilabdázásának jelenlegi vitathatatlan centruma, valamint Európa öt legnépesebb, legerősebb gazdaságú nemzetéből annak a háromnak az együttese – a német, a francia és a spanyol –, ahol professzionális szinten űzik a sportágat. No meg a két kakukktojás, Magyarország és Egyiptom. Már-már törvényszerű, hogy ma az afrikaiakkal a 7. helyért mérkőzünk. Ha csupán ezt nézzük, a merész célt teljesítve, bravúrosan, erőn felül szerepelt válogatottunk.

De nem nézhetjük csak ezt. Ne is áltassuk magunkat. Ha egy szépen, igényesen terített, minden földi jóval elhalmozott asztalon, a díszes terítő sarkában ott éktelenkedik egy kutyapiszok, senki sem tehet úgy, mintha tudomást sem venne róla.

Mi különösen nem, mert láttunk már ilyet eleget. A magyar kézilabdázók alatt egyszer-egyszer számos világversenyen beszakadt a jég. Aztán a hajuknál fogva saját magukat húzták ki a bajból. Álljon itt néhány példa! A lányok az 1993-as vb-n 37–23-ra kikaptak a dánoktól, majd két napra rá legyőzték az előző két olimpia bajnokát, Dél-Koreát. Akiktől aztán az 1996-os, atlantai játékok elődöntőjében – példátlan, 0–11-es rajt után – 39–25-ös verésben volt részük, ám újabb 48 óra múltán a norvégok feletti diadallal megnyerték a bronzérmet. Miként az 1998-as, a 2004-es és a 2012-es Eb-n is, csakhogy az elődöntőben mindháromszor rájuk omlott a plafon, a norvégok először Hollandiában 28–14-re, másodszor Budapesten 44–29-re, harmadszor, Szerbiában 30–19-re szaggatták szét őket. A fiúkat a 2011-es vb-n, ugyancsak Svédországban, 37–24-re kaszabolták le a franciák, aztán kettőt aludva a történtekre legyűrték a németeket, és ezzel olimpiai selejtezős kvótát szereztek. 2012-ben, Londonban pedig 33–22-re hanyatt estek a spanyolok ellen, csakhogy a következő, a továbbjutásról döntő, utolsó csoportmeccsen felülmúlták a szerbeket, és még itt sem álltak meg, mert jött az Izland elleni, örökkévalóságba illő negyeddöntő.

Ki emlékszik e bravúros érmekre, beteljesülésekre, végkifejletekre? Mindenki. Hát az odáig vezető úton az iszonyatos verésekre? Jóval kevesebben. Pedig sokszor hittük azt, hogy vége a világnak – egy álló napig. E szelektív memória segít megőrizni az életben lelki egészségünket, a sportban bizakodásunkat, ragaszkodásunkat. Ám most még friss a seb, és egyrészt mélyebb a korábbiaknál – a dánok által ránk mért 40–23-nál tétmérkőzésen magyar válogatott csak egyszer kapott ki bántóbb különbséggel, a nők a 2010-es Eb-n a norvégoktól 34–13-ra –, másrészt a svédektől és a norvégoktól elszenvedett kilences és nyolcas is jobban sajog egy karcolásnál. A mérleg másik serpenyőjében mindenekelőtt ott van az Izland elleni, ércnél maradóbb utolsó húszperces feltámadás, a brazilok feletti, egyáltalán nem egyszerű rajt-cél győzelem, a nyitányon a dél-koreaiakat helyükre tévő, ellentmondást nem tűrő első félidő, a svédek ellen vállalható első 45 (23–27), a norvégok elleni első 40 (19–22) perc.

Hogy mi játszódik le a fejekben, a lelkekben az ellenpóluson e két hajrában, a portugálok elleni 2–10-es lidérces kezdésnél, a dán meccsen, azt kell kideríteni és kiiktatni, belső vagy külső hatásokkal, kényszerekkel. Mert talán nem túlzás, a miénk a világbajnokság legellentmondásosabb csapata. Nincs még egy társaság, amelynek ilyen magasságok mellett ilyen mélységei lennének. Amely akár egy egész mérkőzésen vagy sorsfordító periódusban tetszhalott állapotba kerül. Nemcsak beérem azzal, hanem örömmel is fogadom, ha a jövőben „csupán” a nálunk gyengébb és velünk egyenrangú vetélytársakat legyőzzük, a nyilvánvalóan jobbaktól pedig kikapunk, ez a realitás. De küzdve, daccal, ugyanabban a dimenzióban játsz­va. Azt hiszem, ennek alapfeltétele a felismerés, hogy vereség és vereség között is óriási a különbség. Ha a végső sorrend kialakulásában nem is, de az össz­hatásban, az összképben mindenképpen. Hogy a szövetségi kapitány sohase mondhassa, hogy nem harcoltunk, a játékos se, hogy lemostak minket a pályáról, borzalmas volt.

Ha aztán e traumákat feldolgozzuk, ha a leginkább érintettek megfogadják, hogy ilyet többé soha, akkor vegyünk egy nagy levegőt, emeljük fel a fejünket, és rögzítsük: hé, megint ott vagyunk a vb-n a világ nyolc legjobbja között! Vízipólóban ez magától értetődik – nincs is nyolcnál több komoly csapat –, a többi labdajátékban viszont gyakorlatilag kizárt. Illetve futballban legutóbb 1962-ben és '66-ban akadt rá példa, de eleink nem élvezték e ma már dicső emlékű korszakot, hanem az elveszített negyeddöntőkön keseregtek. Hát ide nekünk ma azokat a „bukásokat”, még az 1986-os irapuatói 0–6-ot is! Hiszen legalább ott voltunk!

Kézilabdában pedig ott vagyunk, és ma Egyiptommal a 7. helyért mérkőzünk. Igenis, jelentős tétért. Először is, volt már két első perces piros lapunk – azt hiszem, ez örökös rekord –, ne legyen még egy. Fejlövésből egy is elég. Gyanítom, ez ugyanúgy a mentális, pszichés blokk jele, mint hatvan perc alatt negyven gólt beszedni. Másodszor, nyerjünk! Harmadszor, ha nem megy, állva, azaz végig előre-hátra rohanva kapjunk ki! Ha pedig esetleg Bonaventuráék fújják ezt a meccsünket is, ne horkanjunk fel, hiszen bona ventura a különféle latin nyelveken azt jelenti: jó szerencse, szép jövendő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!