Kim miben tudós? – Ballai Attila publicisztikája

Kim Rasmussen örömmel kürtölte világgá a héten a közösségi médiában, hogy nyert. No nem mérkőzést, azt egy ideje ritkábban szokott. Csapata, a Bistrita-Nasaud (Beszterce-Naszód, így legalább a település neve ismerősen cseng) a tizennégy tagú román első liga tizedik helyén hervadozik. Tanulságos, hogyan került a kézilabda peremvidékére, miközben néhány éve még a világ egyik legkeresettebb edzője volt. Minket persze mérsékelten hozna izgalomba egy dán szakember önsorsrontása, ha e legutóbbi „győzelmét” nem éppen a magyar szövetség ellen indított perében érte volna el; igaz, azt nem tette hozzá, hogy csupán első fokon. Pedig ez, ugyebár, nem végeredmény, annyit ér, mint az első félidőt előnnyel zárni.

Női válogatottunk is vezetett a 2019. decemberi kumamotói világbajnokság nyolc közé jutásról, szinte mindenről határozó mérkőzésén Románia ellen a szünetben. Nem is kicsit, 16–10-re. Aztán mégis kikaptunk 28–27-re. Ez volt Rasmussen utolsó érdemi találkozója nemzeti csapatunk élén. Okkal a végén kezdjük a történetet, aztán majd visszakanyarodunk az elejére is. Most folytassuk onnan, hogy együttesünk és kapitánya a románok elleni második félidőben fokozatosan roskadt össze, az idő előrehaladtával mind nyilvánvalóbb lett a zavar, amely a hajrában tetőzött. Ráadásul Rasmussen az 57. percben kisebb dührohamáért kétperces kiállítást kapott, amiért a pályán lévők bűnhődtek. Emberhátránnyal, a legrosszabbkor.

Kikaptunk, kiestünk. Rasmussen lefelé vonulva megrögzötten azt hajtogatta, ez a zsűri személyes bosszúja ellene, a hivatalos sajtótájékoztatón is élesen bírálta a játékvezetést – emiatt el is tiltották, de erről kicsit később –, a Nemzeti Sportnak azonban, immár némileg lehiggadva, becsülendő önkritikával nyilatkozott: „Borzasztóan csalódott vagyok, csalódtam magamban. A sport lényege, hogy megőrizd a higgadtságod a legvégéig. Ez edzői pályafutásom legnagyobb csalódása: magamba kell néznem és megvizsgálnom, hol és miben hibáztam. Nagyon sajnálom a játékosokat, hogy nem voltam olyan jó ezen a meccsen, mint ők.”

Korrekt. Rögzítsük is: történt mindez Rasmussen magyar kapitányi időszaka, egyúttal a vb számunkra legfontosabb – akkor úgy kalkuláltunk, az olimpiai selejtező eléréséről is határozó – találkozóján. Amelyen, mint azt maga a tréner elismerte, pályafutása leggyengébb teljesítményét nyújtotta, nem ért fel játékosai szintjére.

Kell ennél több? Azaz kevesebb? Ha kell, ha nem, van. A nemzetközi szövetség sportszerűtlen megnyilvánulásai miatt határozatlan időre felfüggesztette bármiféle, a válogatottal és a kézilabdával kapcsolatos munkavégzés alól. Nemcsak nem meccselhetett, edzést sem vezethetett. Miközben kiderült, hogy csapatunk az eredmények szerencsés alakulásának köszönhetően mégis olimpiai selejtezőt vívhat! Akkor még úgy hittük: 2020 márciusában, hazai pályán, Győrben, egészen elviselhető csoportban. Volt ehhez egy kapitányunk, aki saját ítélete szerint is megbukott a kulcsmérkőzésén, sőt el is tiltották, játékosaival egy légtérben sem tartózkodhatott. Hogy meddig? A felfüggesztés határozatlan időre szólt, de utóbb, amikor február 10-én megjött az újabb verdikt, és két hónapban állapította meg a pauzát, amely addigra ki is futott, maga Rasmussen árulta el, mitől tartott: „Nem tudtam, milyen büntetésre számíthatok, ezért is voltam frusztrált. Már az örökös eltiltás is átfutott az agyamon.”

Mit kellett volna hát tennie december végén, januárban, a vb-kudarc után, az örökös eltiltás rémétől fenyegetve? Lemondani, mérlegelés nélkül, szemlesütve. Magyar elődei ennyinél jóval kevesebbért is önként, megtört lélekkel, önváddal sújtva hagyták ott a számukra legbecsesebb kispadot. Kim Rasmussen ellenben maradt. Úgy gondolhatta, majd türelmesen várnak rá nálunk, amíg ismét munkába állhat. Akár örökre.

Mit lépett erre a szövetség? Alternatíva híján az egyetlen lehetséges döntést hozta: menesztette a kapitányt, és a sorsfordító kvalifikációs torna előtti felkészülési hetekre rohammunkában keresett valakit, aki dolgozhat a csapattal. Meg is találta őt, azaz őket, Elek Gábort és Danyi Gábort. Velük aztán a válogatott – igaz, nem 2020-ban, hanem a világjárvány miatti halasztás miatt 2021-ben – kijutott az olimpiára; a selejtezőn, a Rasmussen-érával ellentétben, éppen a legfontosabb meccsén nyújtott kiemelkedőt, 31–23-ra letarolta a szerbeket. De ez más történet, mi térjünk vissza az eredetihez!

Miként reagált Rasmussen? Értetlenkedett, telesírta bánatával a médiát, de nem érte be ennyivel. Elkezdte hajtani a pénzét. A szerinte megszolgált, „beragadt” pénzét.

A 2019. decemberi vb előtt ugyanis szerződéshosszabbítást kért, érthetetlenül. És megkapta, méghozzá négy évre, ugyancsak érthetetlenül. Addigi eredményei ezt nem indokolták. 2016 nyarán sztárként érkezett hozzánk – joggal –, hiszen a lengyel válogatottat a 2013-as és a 2015-ös vb-n is bevitte a négy közé, a CSM Bucuresti-tel pedig 2016-ban BL-t nyert. Két utóbbi bravúrjának a magyar válogatott és a Győri ETO látta kárát, ezért poénnak, de valós szándéknak is jó volt: ha már nem tudjuk legyőzni, szerezzük meg! Így is lett. Talán gyanút kellett volna fogni – miért nem tartóztatják igazán sehol, ahol korszakos sikereket ért el? –, de inkább örültünk. Csakhogy korán. Bemutatkozásképpen a 2016-os svédországi Eb-n a 12. helyre kormányozta csapatunkat, a kontinenstorna 1994-es megalapítása óta ez volt a leggyengébb produkció. A 2017-es németországi vb-n kiestünk a nyolcaddöntőben, az addigi eredmények alapján megállapított 15. hely ugyancsak csalódás. A 2018-as franciaországi Eb hetedik pozícióját már ünnepeltük. Ezek után és ismeretében a 2019-es vb előtt rukkolt ki szerződéshosszabbítási igényével. Aki bízik magában és a csapatában, az szívesebben tárgyal verseny után, mert a siker javítja az alkupozícióit, de ezen túlléptünk. Kim azzal érvelt, fontos lenne éreznie a bizalmat, mert többfelé hívják. Ezért is vártam kíváncsian később, hogy menesztése után megrohanják-e a kérők; 2020 áprilisában a lengyel Lublinhoz írt alá. No comment...

Vb-fiaskónkról, a román meccsről fentebb részletesen írtunk, még annyit érdemes rögzíteni: egyetlen európai ellenfelet sem győztünk le, viszont négytől is kikaptunk. Plusz a cirkusz. Ezek után még a Lublinból érkezett mentőövbe is jól bele kellett kapaszkodni. Aztán Rasmussen mégis dirigálhatott egy válogatottat az olimpiai selejtezőn, a montenegróit. Radicsevicsék kvalifikálták is magukat Tokióra, ám néhány nappal a beteljesülés után kiadták az útját. Onnan is. Egyesek szerint a játékosok puccsolták meg, mások úgy tudják, vesztére azt javasolta, a norvégok elleni mérkőzést eleve adják fel, mert úgysincs esély – pikáns, hogy éppen egy dán véli így –, inkább koncentráljanak a románokra. Ehhez képest ötgólos diadalt arattak a norvégok felett, és ennek köszönhették a kijutást, mert a románoktól hárommal kikaptak.

Így vagy úgy, de Kimnek megint mennie kellett, és persze megint nem értette. Valóban, akit már a siker sem ment meg, azzal lehetnek gondok. Egy dán tv-nek így nyilatkozott: „Ebben a sportágban semmi sem lephet meg igazán. Nem foglalkozom sokat ezzel.” Perről nem érkezett hír, feltehetően azért, mert kifizették a járandóságát. Ha igen, ez is egyfajta győzelem.

Csakhogy mindennek, a magyar és a montenegrói kalandnak híre ment. Akire öt évvel azelőtt még a fél világ vadászott, most hónapokig nem tudott elszerződni sehova. Mígnem 2021 nyarán rábukkant a Gloria Bistrita Beszterce-Naszódról. Nyerni persze ott is lehet. Ha nem mérkőzést, legfeljebb pert. Mert a 10. helyet nem viselik sokáig egy olyan klubnál, amely nevében – egyelőre csak abban – hordozza a glóriát.

Kim Rasmussen edzői pályája rendkívül ígéretesen indult, hozzánk érkezésekor rokonszenves, nyitott embernek tűnt. Hogy mikor, miért és mi siklott ki, talány. Mindenesetre kár lenne érte, ha innen az ötvenen máris csatlakozna a megélhetési trénerek népes és csupán látszólag elégedett táborához.

Csakhogy sajnos ez már nem pusztán rajta múlik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!