Kommunikációs csapdák – Bobory Balázs publicisztikája

Hol vannak már azok az idők, amikor az újságírók szürke, dohos irodákban vonalas telefonon beszéltek naphosszat, belső informátoroktól informális beszélgetések során szereztek meg értékesebbnél értékesebb információkat, hogy aztán az illetékes elvtársat „falhoz állítsák”, és a nagyobb botrány elkerülése végett többnyire őszinte válaszokat kapjanak tőle? Ezek a válaszok másnap nyomtatásban jelentek meg és jelentették a hírt, az érdekességet az olvasónak, aki immár bennfentesként tárgyalta meg az ügyet a kocsmában, munkahelyen vagy otthon a jobb esetben mindenre kíváncsi asszonnyal. Ez volt a sportújságírás aranykora.

Az információ áramlása azóta elképzelhetetlen mértékben felgyorsult, a kimondott szó egy szempillantás alatt már a világháló segítségével repked kontinenseken át, így van ez a „fake news”-zal, azaz a pontatlan forrásból származó vagy tudatosan elferdített hírekkel, amelyek pillanatok alatt valósággá nemesülnek a fogyasztó fejében, ha nem érkezik rá azonnal értelmes magyarázat, cáfolat.

Döbbenetes, de ebben a felgyorsult világban is vannak olyan sportszervezetek, egyesületek, amelyek szükséges rosszként tekintenek a kommunikációra, könnyedén el is hanyagolják, aztán amikor beüt a krach, és kikerül egy olyan információ, amely nem biztos, hogy előnyös színben tünteti fel az érintettet, érintetteket, megy a kapkodás, a futás az események után, rengeteg zavarodott, rossz döntéssel.
Ebből sül ki a végén az, hogy klubvezető, edző, játékos vagy különböző halmazaik ellentmondásokba keverednek, nem győznek magyarázkodni, s nagyon jól már nem jöhetnek ki a helyzetből, amelynek kialakulásáért nagyrészt ők a felelősek, és ezerszer meg is bánták már.

Magyarországon csak néhány profi egyesület enged meg magának kommunikációs csapatot, más kérdés, hogy sokszor ezek a gárdák sem cselekszenek helyesen, félve a tulajdonos vagy a klub egyéb fontos beosztásaiban tevékenykedők haragjától.

Csak az elmúlt hetekben előfordult jó néhány eset, amikor értetlenkedve kaptam fel a fejem, és nem találtam világos magyarázatot, mi is történt az adott klubbal, játékossal, edzővel.

Kezdjük a sort a magyar női kosárlabda-válogatott centerével, Barnai Judittal, aki a kiszivárgott információk szerint tavaly december 23-án úgy döntött, élő szerződése ellenére felmond a PEAC együttesénél. Adódik a kérdés: hogy teheti meg ezt a szezon kellős közepén egy profi sportoló? Ilyen elsősorban akkor fordul elő, ha anyagi vita vetődik fel, de a pécsi klub állítása szerint a pénzzel nem volt gond. Barnai Juditot pedig hiába üldözte kollégám, csak ígéretet kapott egy „hivatalos közleményre”, amely azóta sem látott napvilágot, és sokáig arra tippeltünk, a tehetséges játékos jó ideig nem fog játszani. Aztán Barnai közös megegyezéssel szerződést bontott, már be is mutatkozott a PEAC riválisánál, a Csatánál, és egyelőre persze nem tudjuk, hogy kaptak-e, kértek-e a baranyaiak kompenzációt, vagy volt némi vaj a fülük mögött, és bele kellett menniük a válásba. Talán egyszer kiderül.

Ugyancsak kosarasberkekben fedi homály a férfi NB I-ben újonc Tehetséges Fiatalok és volt edzője, Merim Mehmedovic elválásának körülményeit. A fővárosi alakulat január 3-án jelentette be, hogy megválik a trénertől, aki teljesen érthetetlen módon vált elérhetetlenné a vezetők és a játékosok számára. Lehet, a TF-nél nem számítottak rá, hogy akad még olyan halandó, aki képes lesz megtalálni Mehmedovicot, de az egyik szakportál nagyon gyorsan rálelt, és a tréner persze el is mondta: a klub vezetői nem mondanak igazat, anyagi természetű vitája van az egyesülettel, amely hosszú évekre nyúlik vissza, csak éppen a csapat iránti szeretetből, hűségből és tiszteletből tartott ki ennyi ideig. A klub hosszabb közleményt ígért az esettel kapcsolatban, amely persze nem született meg, helyette érkezett a csapathoz egy neves szlovén edző, aki – a közvéleménnyel egyetemben – talán sohasem tudja meg a teljes igazságot.

A klubok vagy éppen a játékosok az ilyen esetekben nem mérik fel, hogy a bezárkózással nem építenek és óvnak, hanem rombolnak: tekintélyt, nimbuszt, presztízst, szavahihetőséget. Táptalajt adnak rosszindulatú vagy éppen rengeteg igazságot tartalmazó pletykának, ezzel egyidejűleg elkötelezett szurkolót, szimpatizánst veszítenek – a bizalmat később nagyon nehéz visszaszerezni.
A magyar futballklubok közül néhány kivételezett helyzetben van, akad megfelelő anyagi háttér és emberi erőforrás, hogy a közösségi oldalak, valamint a hivatalos honlap minden apró mozzanatról beszámoljon. A szurkolók követhetik az „instán”, hogyan fürdenek a játékosok januárban a tengerben, mit reggeliznek az edzőtáborban. Beszámolnak a mérkőzésekről, szurkolói játékokat szerveznek és megszólaltatják a főszereplőket, futballistákat, edzőket, akik elmondják a véleményüket, természetesen a klub érdekeivel összhangban. Nagyon ritkák a „valódi” szavak, minden játékos, stábtag panelekből építkezik, az interjúval ugyan szolgáltat a klub, de érdekeset vajmi keveset ad. Itt jönne a független sajtó feladata, amely megkapargatja a felszínt, feltesz akár kínosnak tetsző kérdéseket is, igyekszik beengedni olvasóit a kulisszák mögé, ám ez manapság nagyon ritkán sikerül. A sajtóórákon vagy hosszas telefonos egyeztetések után megejtett interjúkat a klubok sajtófőnökei legtöbbször visszakérik, cenzúrázzák, minden olyan megjegyzést kiirtanak belőle, amely kétséget ébreszthet a szurkolóban, vitára adhat okot, vagy egyszerűen csak sötétebbre festené az élénk rózsaszínt, amelyet minden egyesület magára akar erőltetni.

Néhány éve az egyik legjobb magyar futballcsapat válogatott szélsőjétől azt mertem megkérdezni, mi a véleménye néhány nap felkészülés után az újonnan kinevezett szövetségi kapitányról. A játékos azt mondta, kellemes meglepetés érte, ám ez a mondat sohasem került nyilvánosság elé, mert a klub sajtófőnöke egyszerűen kihúzta. A szél onnan fújt, hogy a szakember korábban az adott csapat egyik legnagyobb riválisánál ténykedett és nem volt mindig felhőtlen a viszony. Az interjú legérdekesebb része elveszett, minden reklamációm ellenére.

Persze a profi világban is becsúsznak gikszerek, főleg amióta a játékosok saját közösségi oldalaikat üzenetek megfogalmazására használják, erre nem minden esetben terjed ki a cenzúra. Így fordulhatott elő, hogy Franck Ribéry elküldte a francba azokat a drukkereket, akik felesleges urizálással vádolták, amiért nagy élvezettel megevett egy 1000 fontba kerülő steaket, és az erről készült felvételt meg is osztotta. A Bayern München persze megbüntette, jelezve ezzel, nem fordulhatnak elő kilengések, az uniformizálás alól senki sem bújhat ki, bármi történik, győzelem vagy vereség után írj csak ennyit: „Ez a meccs már a múlt, megyünk tovább...”

A végére pedig néhány gondolat a legfrissebb kommunikációs csodáról: Lékai Máténak, a férfi kézilabda-világbajnokságon harcoló irányítónknak szombaton gyermeke született. Isten éltesse erőben, egészségben a babát és az anyukáját! A gyermekáldás pikantériája, hogy Lékai a dánok és a tunéziaiak elleni mérkőzés között repülővel száguldott haza, hogy teljesen érthető okokból ott legyen az emberiség egyik legnagyobb csodájánál, a szülésnél, azonban a vb-re visszatérte után ebben a témában egy ideig nyilatkozatstop volt a válogatottnál, mígnem az irányító a dán televíziónak maga mesélte el a szüléssel és utazással járó kalandot. Amikor ezt követően kollégánk gratulált és érdeklődött az elmúlt órákról, Lékai eléggé visszautasító módon sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarta a történteket. Mi pedig csak néztünk tágra nyílt szemmel, hogy a dánok számára miért publikus az információ, nekünk miért nem?

Tudjuk, bizarr világban élünk, ahol mindenki félti az arcát, a magánéletét, a jó hírnevét, azonban józan ésszel, némi őszinteséggel elé lehet menni a kommunikációs csapdáknak. Csak ehhez szakemberek segítsége kell, akikre nem szégyen hallgatni. Ha eljön ez a világ, a sportújságíróknak is könnyebb lesz a dolguk, és talán beköszönthet egy újabb aranykor.