A kurszki csata – S. Tóth János publicisztikája

A múlt hét magyar vonatkozású sportszenzációja a Sopron Basket győzelme volt a Kurszk otthonában a női kosárlabda Euroliga csoportkörében. E siker nem halványította el az 1943 nyarán megvívott kurszki páncélos ütközet történelmi jelentőségét, de kétségkívül megsüvegelendő, hiszen a házigazda Dinamo eddig a Vörös Hadsereget idéző lendülettel robogott; az első tizenegy meccset kivétel nélkül megnyerte, így december elején a magyar bajnokot is térdre kényszerítette a Novomatic Arénában. E príma menetelés jóvoltából a huszonötödik születésnapját idén ünneplő orosz csapat számára már nem volt tétje a minapi találkozónak, a B-ágról bizonyosan első helyezettként lép tovább.

A soproniaknak viszont szükségük volt már egy bravúrra, hiszen oroszországi vendégjátékuk előtt zsinórban háromszor kaptak ki az első számú kontinentális sorozatban. Pluszmotivációt jelenthetett, hogy olyan sztáralakulat ellen bizonyíthattak, melynek a keretéhez a spanyol Marta

Xargay és Anna Cruz, a szerb Szonja Petrovics, az amerikai, de orosz útlevelet is kapó Epiphanny Prince, az amerikai-török kettős állampolgárságú Quanitra Hollingsworth, valamint a „szimplán” amerikai Breanna Stewart és Natasha Howard személyében hét, az észak-amerikai női profi ligát (WNBA) is megjáró kosárlabdázó is hozzátartozik.

És nem véletlenül.

A kurszki sportbizniszt a moszkvai székhelyű bánya- és kohászati óriás, a Metalloinveszt finanszírozza, s lám, van az a pénz, amelyért a sportág extraklasszisai elköltöznek a Moszkvától 460 kilométerre található városba. Mert amíg a WNBA-ben 115 ezer dollár a maximális fizetés, orosz földön egymilliót is zsebre vághatnak. Mi több, a női Michael Jordanként emlegetett Diana Taurasi a hírek szerint másfél millió dollárért pattogtatott Jekatyerinburgban, sőt, 2015 nyarán azért is csurrant neki 200 ezer dollár, hogy kihagyja a WNBA-idényt, s idejében csatlakozzon az UGMK együtteséhez, amelynek névadó szponzora az orosz nehézgépipari gigász, az Uralmas.

A Sopron elleni meccsen a Kurszk kezdő ötösét Prince, Cruz, Stewart, Hollingsworth és Howard alkotta – csoda-e, hogy amíg az Euroliga-döntőnek az utóbbi három évben orosz győztese volt, addig a szbornaja a 2011-es aranyérem óta még elődöntőig sem jutott az Európa-bajnokságon.

De ez legyen a ruszkik baja.

No, nem mintha a Sopron aktuális filozófiája mélyen gyökerezne a magyar kosárkultúra nyolc évtizedében. Hol van már 1993, amikor az éppen SVSE-GYSEV néven versenyző csapat, amelynek keretét Balogh Judit, Winter Ilona, Csávás Andrea, Orbán Mónika, Pásztói Krisztina, Ördög Eszter, Horváth Mónika, Kovács Andrea, Galavics Edina, Stecina Katinka, valamint az amerikai Darene Thomas alkotta, s amelynek kispadján Magyar András ült, először lett bajnok az MTK-Citadella Night Club legyőzésével? Vagy 1998, midőn GYSEV-Ringa néven első és eddigi egyetlen nemzetközi kupadiadalát jegyezte – kettős győzelem a Ronchetti-kupa döntőjében a francia ASPTT Aix-en-Provence ellen –, Balogh Juditot, Radnóty Krisztinát, Mészáros Kornéliát, Hollós Annát, Béres Tímeát, Csontos Esztert, Fábián Ildikót, Horváth Andreát, Magyarász Anitát, Török Zitát, valamint az ukrán Szvetlana Orehovát és a litván Dalia Kurtinaitienét felvonultatva, Armanghani Saeeddal a karmesteri pulpituson? A Dinamót fegyverletételre kényszerítő Sopron Basket Candice Dupree (amerikai), Yvonne Turner (amerikai, magyar útlevéllel), Queralt Casas (spanyol), Alekszandra Crvendakics (szerb) és Amanda Zahui (svéd) összeállításban kezdett Kurszkban, a cserék közül a legtöbb játékpercet a szerb Tina Jovanovics kapta. A keret magyar tagjai közül Czukor Dalma és a válogatott Weninger Virág végig a kispadon vesztegelt, a nemzeti együttes alapemberének számító, 208 centis Határ Bernadettnek 5 perc 9 másodpercet adott a baszk edző, Roberto Íniguez. De legalább a másik válogatott, Dubei Debora 14 perc 25 másodpercre volt hitelesítve (igaz, ennél minden légiós többet játszott), Honti Katának pedig 6 perc 50 másodperc jutott. A magyar kontingens összesített mérlege: 5 pont, 3 lepattanó, 1 gólpassz.

Apropó: Honti Kata. A Honti név Sopronban védjegyes. A papa, Honti István is válogatott kosárlabdázó volt, igazi közönségkedvenc; fájdalmasan fiatalon, 52 évesen hunyt el. Kata 14 évesen mutatkozott be az NB I-ben, s 15 esztendősen már az Euroligában is színre lépett. Tagja volt a 2009-ben négyes döntőbe jutó soproni együttesnek, a Valencia légiósaként pedig magasba emelhette a győztesnek járó trófeát. Mindössze 31 éves, de már két esztendeje befejezte az aktív játékot. Ennek ellenére a Sopron Basketnál őt látták a legalkalmasabbnak arra, hogy kisegítse az edzéseken sérülésektől sújtott hajdani csapatát, mi több, az Euroligába be is nevezték. Firtathatnánk most, miként lehetséges két év szünet után simán beugrani egy euroligás együttesbe, de ez méltatlan lenne a lokálpatriotizmusból és sportszeretetből jelesre vizsgázó Honti Katára nézve. Viszont: sérüléshullám esetén – ha pluszigazolásra nincs lehetőség – az a panelmegoldás, hogy felhívják a klub utánpótlásából a legtehetségesebb ifjút. Ez motivációnak sem utolsó, ám kétségkívül feltétele, hogy legyen kit kiemelni a hátországból...

A Sopron Basket a magyar női kosárlabdázás zászlóshajója. Az 1989–1990-es idény óta állandó szereplője az élvonalnak, s e három évtized alatt tizenkét bajnoki címig és hét Magyar Kupa-sikerig jutott el. Riválisai közül a PVSK, a Szolnok, a Szeged, a Soproni Postás időközben eltűnt a süllyesztőben, nem is beszélve a fővárosi ellenlábasokról, a BSE-ről, a Tungsramról, a Bp. Spartacusról vagy éppen a Fradiról. Ügyes taktikázással túlélt minden válságot, itthon lényegében egyeduralkodó – a legutóbbi négy bajnokságot aranyérmesként zárta –, s a nemzetközi porondon is le-leteszi a névjegyét; csúcspontként tavaly Euroliga-döntőt vívott. Ami viszont a magyar fiatalok menedzselését illeti: Sopronban is a vélt/valós eredménykényszer az úr, s a légióscunami nemigen ad életteret a helyi tehetségeknek. Már ha egyáltalán kikandikált Honti Kata színre lépése óta legalább hozzá mérhető talentum a 2012-ben akadémiai rangra emelt utánpótlásműhelyből.

Ugyanakkor a tehetséggondozást mifelénk a versenyrendszer féloldalassága is gátolja. A (női) kosárlabda elsődlegesen iskolai sport, minőségi egyetemi kosárlabdázás híján azonban kimarad az a lépcsőfok, amely az átmenetet jelentené az utánpótlásból a profik közé tartóknak. Emiatt nem egy tehetség kallódik el, és számos, a hivatásos kosárlabdára még fel nem készített játékos vegetál a légiósok árnyékában.

A nyolcvanas években az ELTE együttese, a BEAC, a Testnevelési Főiskola (TF), a Műegyetem (MAFC), az orvostudományi egyetem (OSC) és a közgazdaság-tudományi egyetem (Közgáz) csapata még stabil szereplője volt a női NB I-nek. A BEAC 1989-ben döntőt vívott, majd rá egy évre felnőttbajnok lett, egyetemistákból és középiskolásokból felépített társulattal. Manapság talán már nem lenne célszerű a profik között versenyeztetni e klubokat – ámbár a BEAC máig tartja hadállásait az NB I-ben –, ugyanakkor aligha lehetne masszívabb kőszikláról modernizálni a kosárlabdasportot, mint a jelenleg működő 38 egyetem és 27 főiskola. A felsőoktatási intézmények csapatai remek gyakorlóterepei lehetnének a feltörekvő edzőknek, a sportági térképen fehér foltnak számító városokban gyökeret ereszthetne a minőségi kosárlabda, megoldódhatna az ifi- és felnőttkor közötti szakmai átmenet (nem véletlenül táplálója az NBA-nek az amerikai egyetemi bajnokság), s nem mellékesen pluszmotivációt kaphatnának a diplomára vágyó sporttehetségek.

Ehhez újragondolt felsőoktatási és önkormányzati sportfilozófia, modern sportösztöndíjrendszer, az amerikai egyetemi bajnoki szisztéma átemelhető részeinek adoptálása, a taotámogatás frissítése szükséges – az egyik rangidős honi edzőikon, Tursics Sándor nem véletlenül írta élesen kritikus hangvételű könyvében (Az én kosárlabdám, avagy fordítva ülök a lovon), hogy „egy polgári demokrácia nem létezhet jól felépített, korszerű iskolai intézményrendszer nélkül, az iskolai intézményrendszer pedig kosárlabda-kultúra nélkül. (…) Ezt a kosárlabda-kultúrát 1956 után szisztematikusan lepusztították, a szakágat elszakították az iskolai intézményrendszer minden szintjétől. Ezzel elapasztottuk a forrást, amelyből merítenünk kellene.”

Lássuk be: néha érdemes „szamizdatot” olvasni. Ezzel együtt

Candice Dupree, Yvonne Turner, Queralt Casas, Alekszandra Crvendakics és Amanda Zahui előtt még le a kalappal…