Nem ismer határt – S. Tóth János publicisztikája

Megsemmisítő csapást mért a női kosárlabda-bajnokság elődöntőjében a Sopron Basket a ZTE NKK együttesére. A címvédő az első, saját közönsége előtt megrendezett mérkőzésen úgy vert rá 35 pontot a zalaegerszegiekre, hogy 37 dobott ponton tartotta riválisát, majd a visszavágón 90–62-re gázolta le. Mintha csak a minap Sopronban megrendezett, s a hazai együttes – némiképp csalódást jelentő – negyedik helyével záruló Euroliga final four minden búját-bánatát, fájdalmát az egerszegieken akarták volna leverni a zöld-sárgák.

Most persze lehetne elmélkedni arról, hogy mégis milyen krajcáros értékű bajnokság az, amelyben egy csapat – esetünkben a Sopron – veretlenül masírozik be a döntőbe, s jó eséllyel az aranycsatát is simán lerendezi. Noha a nagy menetelések miatt sosem a győzteseknek kell magyarázkodniuk, érdemes mégis megkapargatni, vajon miféle szakmai és üzleti hozadéka lehet annak, ha egy csapat fényévnyi távolságra abstószol honi riválisaitól.

Mert az nem kérdés, hogy a soproniak játékosállománya egészen más minőséget képvisel, mint az NB I többi együtteséé. Elsősorban persze azért, mert légióskontingensének tagjait a szakma kiválóságai közül toborozták össze. Igaz, még nem a krémből, hiszen a sportág „Michelin-csillagosai” olyan elitalakulatban pattogtatnak, mint az idei final fourt uraló két orosz együttes, a Jekatyerinburg és a Kurszk. Ahhoz, hogy efféle galaktikus társulatok összeálljanak, elsősorban tőkeerős támogatók szükségeltetnek, mint amilyen az idei arany- és ezüstérmest patronáló Uralmas nehézgépipari gigász, illetve a Metalloinveszt bánya- és kohászati óriáscég. Hogy aztán az orosz női kosárlabda elsőbbségét hirdetni hivatott sportdicsőség arányban van-e a „millió dolláros bébikre” fordított pénzzel, vagy talmi dolog csupán – mert üzleti szempontokra hivatkozni, lássuk be, a szakág hízelgő feldicsérése lenne –, az már legyen az érintett klubok belügye.

Vegyük észre ugyanakkor, hogy bizony nem a klasszikus sportgazdaság cölöpjein áll a soproniak erődítménye sem. Hiszen sem a nyereségesség filozófiája nem érvényesül (enyhén szólva, bár a magyar sportban a financiális kérdések még manapság is tabuk, ezek firtatásánál durvább beavatkozást a belügyekbe a szakma jelesei továbbra sem ismernek), sem a trófeák számában mérhető eredményesség nem indokolja a kiadásokat (nemzetközi fronton biztosan nem, a hazai egyeduralom meg gyaníthatóan jóval kevesebből is összejönne). Csakhogy mifelénk létezik egy harmadik szempont is: a hagyományos sportgazdasági alapvetéseket felülíró „hungarikum”. S aki látta a final four három napja alatt a soproni utcákon hömpölygő százakat, ezreket, a csapatukra és a másodjára is agyondicsért rendezésre oly büszke helyi polgárokat, tapasztalhatta: itt, a Kárpátok gyűrűjében bizony vannak élethelyzetek, amikor a lokálpatriotizmus táplálása és a nemzeti öntudat erősítése tényleg előbbre való a praktikumnál és a financiális megfontolásoknál.

Az idillt azonban ez alkalommal szétfeszítette valami. Vagy inkább valaki. Nevezetesen Roberto Íniguez de Heredia, a Sopron Basket trénere. Nevezett úriember 51 esztendős. Edzőként sem kezdő, hiszen másfél évtizede járja a világot, dolgozott Spanyolországon kívül Törökországban, Oroszországban és Montenegróban is, mielőtt két esztendővel ezelőtt Sopronba tette át székhelyét. A hajdani szabad királyi városban bajnoki és kupaarany, valamint Euroliga-ezüstérem fémjelzi működését. Hogy öntörvényűségének milyen kockázatai és mellékhatásai lehetnek, arról nem volt illendő beszélni. Egészen mostanáig. A hallgatás falát azonban ő maga törte át a – vesztes – bronzmérkőzés után adott nyilatkozatával. „Ön fia vágta sebét” – írta hajdanán Kisfaludy Károly. Íniguez rögtönzött diagnózisában lapidáris egyszerűséggel varrt minden felelősséget jelenlegi munkaadója nyakába. Azt mondta: „Amikor a klubhoz kerültem, egyértelműen a kosárlabda és a csapat volt az elsődleges. Sajnos az utóbbi hetekben a klubnál megváltoztak a dolgok. Én kosárlabdaedző vagyok, de olyan helyen, ahol nem a kosárlabda az elsődleges, nincs maradásom.” Jelentsen ez akármit, hiszen e titokzatos morzejelzés tartalmát nem fedte fel. Hogy házon belül dekódolták-e, nem tudni. A soproni kosárlabda felfuttatásában elperelhetetlen érdemeket szerző, ám hosszabb ideje betegeskedő ügyvezető, Török Zoltán mindenesetre a final four kapcsán jelent meg újra a nyilvánosság előtt…

A spanyol-baszk edző nem először tetszelgett a kérlelhetetlen megmondó szerepében. A Magyar Kupa nyolcas döntőjének időpontja miatt korábban a magyar szövetségre is rárontott. Szerinte a torna időzítése merénylet volt csapata ellen, mert hátráltatta a felkészülést a Bourges elleni Euroliga-negyeddöntőre. Tény, hogy három nap alatt plusz három meccset le kellett játszani. Miként az is tény, hogy a Győrt tizennégy, a Diósgyőrt huszonegy, míg a döntőben a Szekszárdot kilenc pont különbséggel győzték le. Ezzel pedig megszületett a klubtörténet nyolcadik MK-aranya. Meglehet, második számú trófea, de trófea. Mifelénk az ilyen is kedves. Ráadásul a soproninak különösen édes az a diadal, amely Győrben születik meg. A győztes hadvezér mégis azt harsogta, szíve szerint hagyta volna a fenébe az egész sorozatot. Ha rajta áll, rajthoz sem állnak. („Ha én hozhattam volna meg a döntést a Magyar Kupával kapcsolatban, az lett volna, hogy nem megyünk el.”) Íme, a kosárlabda mint Íniguez egyszemélyes homokozója.

Visszacseng Bástya elvtárs legendás bonmot-ja: „Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.”

S lássuk be, Sopront bizony eluralta az íniguezi akarat. Hiába jelölte a célok közé a klubvezetőség, hogy a keret magyar játékosai szerezzenek minél több meccsrutint a hazai és az európai színpadon is, a csapat a spanyol-baszk által kijelölt ösvényt taposta. S mert a sziporkázó légiósokkal jöttek az eredmények, a percérdekek mohón felülírtak minden más elképzelést, stratégiai szempontot. A tréner érzékeit eltompította önnön becsvágya. Nála a magyar játékosok – Fegyverneky Zsófiától eltekintve – pótalkatrésznek számítanak. Jobb esetben. Ám gyakran még annak sem. Nem mindegy, persze, hogy az edzéseken mi mindent leshetnek el a fiatalok egy sztár(olt) edzőtől. Ám mire mennek vele, ha valós téthelyzetben nem próbálhatják ki magukat? S mire jut majd a magyar válogatott, ha a klubjukban a kispadon ültetett kosárlabdázóknak tétmérkőzéseken kell némi meccsrutint szerezniük?

Határ Bernadett 208 centi. Ez a férfimezőnyben is tekintélyes termet, a nők világában egyenesen ritka kincs. Örökzöld téma. Az idei Euroliga-sorozatban 8.9 perc játéklehetőséghez jutott – átlagban. Statisztikáját nem javította a Jekatyerinburg elleni elődöntő. Azon (az elvesztett) találkozón ugyanis végig a padon ücsörgött. Az (elvesztett) bronzcsatában már pályán lehetett – összesen százkilenc másodpercet… A ZTE elleni bajnoki elődöntő első meccsén aztán valóságos „játékidő-cunami” zúdult rá: 29 percet tölthetett a parketten. Ez idő alatt két kiharcolt faultja volt, ami príma ürügyet szolgáltatott Ínigueznek, hogy – a végleg elvitorlázók utolsó reflexével – még pellengérre állítsa a játékvezetőket (is). „Több tiszteletet szeretnék kérni Határ Bettinek! Nap mint nap keményen dolgozik, hogy fejlődjön, mentalitásban is sokat változott, mindent megtesz, hogy még jobb legyen, de kinyírják őt a játékvezetők, akár védekezésről, akár támadásról beszélünk. Folyton azt halljuk, mennyire fontos Betti fejlődése a magyar kosárlabdának, de akkor tiszteljék is meg!” – üzente.

Hogy a magyar sportban ki és kit nyír ki, illetve ki és kit nyírt ki az elmúlt évtizedek során, arról kötetnyi memoárt és történetet lehetne összegereblyézni. S borítékolhatóan lenne közte kosárlabdás sztori, nem is egy, nem is kettő. Pál apostol írta a rómaiakhoz szóló levelében: „Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot, akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig tisztelettel, a tiszteletet.” Az Íniguez-féle revolverezés távol jár a tisztelet esztétikájától, valóságától, s még inkább annak igazságától.

Érdemes lapozgatni a Bibliát, még így a feltámadás ünnepét követően is. Magyarul is, spanyolul is olvasható.