Két országban is halhatatlan – nekrológ Hódy Lászlóról

Valószínűleg Hódy László barátsága volt újságírói pályafutásom legszebb ajándéka. (Ezt a sort újra elolvasva, úgy gondolom, a valószínűleg szó el is hagyható.) Ünnepelt a magyar kosárlabdázás, amikor először találkoztunk, a sportág itthoni meghonosodásának 100. évfordulójára a szövetség (MKOSZ) 100 tagúra bővítette a halhatatlanok közé beválasztott nagyságok névsorát. Melbourne-ből hazautazva ő is tenyérlenyomatát adta a városligeti rendezvényen, s 2012. szeptember 22-én hivatalosan is bekerült a Halhatatlanok Csarnokába.

Valójában sokkal korábban.

Nyilvánvalóvá vált már a beiktatása utáni első beszélgetésünk során is: lebilincselő a személyisége, a játékoskarrierje, az életútja egyaránt. Mi, a sportágban benne élők sem tudtunk sokat az ötvenes évek – ma már szürreálisnak tűnő – sikerkorszakáról, amikor a magyar férfi kosárlabda-válogatott a földkerekség legjobbjai közé tartozott. Az 1952-es helsinki olimpián a legjobb 16 közé jutott, az 1953-as moszkvai Eb-n ezüstérmet szerzett, az 1954-es budapesti főiskolai világbajnokságot, majd a Népstadionban rendezett 1955-ös Európa-bajnokságot megnyerte.

Az aranycsapatból Páder János kapitány mellett Bencze János, Bogár Pál, Czinkán Tibor, Greminger János, Hódy János, Mezőfi Tibor, Papp Péter, Simon János, Zsíros Tibor, Bánhegyi László, Tóth László és immár Hódy László is elment – csupán ketten maradtak közöttünk, Cselkó Tibor és Dallos János.

Ám Hódy László nem „csak” átélte és maga is formálta azt a megismételhetetlen, hihetetlen érát, rengeteget tett azért, hogy évtizedekkel később mi is rácsodálkozhassunk. Talán leírhatom, apró szerepem nekem is volt benne. Miután a Budapest és Melbourne közötti levelezésünkből is kiviláglott, milyen utánozhatatlan a stílusa, finom a humora, rábeszélésemre 2015. szeptember 26-tól ötrészes sorozata jelent meg a Nemzeti Sportban elképesztően fordulatos életútjáról: egy különleges ember különleges élete – egyes szám első személyben.

Még abban az esztendőben piacra dobták angolul írt életregényét az Egyesült Államokban és Ausztráliában, Not an Ordinary Life címmel. 2017. május 30-án pedig az MKOSZ és a Magyar Kosárlabda Archívum Alapítvány kiadásában elkészült a magyar nyelvű változat is – de az Osztályidegenből halhatatlan című kötet nem tükörfordítás. A 22 évet Magyarországon, 67 esztendőt Ausztráliában megélő szerző több fejezetet szentelt a szerteágazó Hódy família történetére, rádöbbenhettünk, hogy a Szeged első cipőgyárát és boltját tulajdonló család vagyonának elkobzása, „népellenségnek” nyilvánítása után, miért érezte itt kilátástalannak a jövőjét a remek sportpályát befutó két idősebb fiú. Megtudhattunk, milyen viszontagságokon kellett átmennie a 31-szeres válogatott Hódy Lászlónak és a nála 14 hónappal idősebb bátyjának, a tízszeres válogatott, szintén Eb-aranyérmes Hódy Jánosnak, miután az 1955-ös Eb-győztes kosárcsapatot a sportvezetőség mégsem indította el az 1956-os melbourne-i olimpián, s a kényszerhelyzetben a disszidálás mellett döntött. Elolvashattuk, hogyan kötött ki a két Hódy fiú végül mégis Melbourne-ben, és miként futott be Ausztráliában is páratlan sportkarriert. Bár Jánosnak porcsérülés miatt 1962-ben abba kellett hagynia a játékot, László sokszoros bajnok lett az Adelaide Budapest csapatával, a válogatottal második olimpiáján, 1964-ben Tokióban kilencedik helyig jutott (a világon első kosárlabdázóként, aki két nemzet színeiben is játszott olimpiai játékokon). A sportolást 1967-ben fejezte be, s 22 év múltán koronázták meg: a szakemberek 1989 novemberében választották meg minden idők legjobb ausztrál kosárlabdázójának.

A csodálatos Hódy fiúk történetét pedig a legkisebb, a Lászlónál 13 évvel fiatalabb Szabolcs tette kerekké: a Szegedi EAC és a Bp. Honvéd háromszoros bajnok, 33-szoros válogatott kosárlabdázója az 1969-es Eb-n lett nyolcadik a nemzeti csapattal, majd 1971-ben ment testvérei után Ausztráliába.

És éppen a Szegedre néhány évvel ezelőtt hazatelepülő Szabolcstól tudtam meg ma reggel, hogy 2023. május 26-án, magyar idő szerint nem sokkal éjfél előtt „a mi kis Lacikánk” is bátyja, az 1989-ben elhunyt János után ment.

Az utóbbi hónapokban betegeskedett, a szívével kezdődött, s aztán a többi szerve is feladta – az orvosok közölték vele, hogy gyógyíthatatlan beteg, mégsem rettentette meg a halál. Ahogy korábban is, mindig mosolygott és boldogságot sugárzott, ő bátorította a hozzátartozóit azzal, hogy rendkívül szerencsésnek érzi magát, hiszen 88 évig szép és eredményes életet élt. Segítette mély hite és a családja, amelynek körében, felesége, Éva, lánya, Adriana és fogadott fia, Andrew szeretetétől övezve rövid szenvedés után elhunyt.

A magyar és az ausztrál kosárlabdasport halhatatlanját június 6-án, helyi idő szerint 14 órakor búcsúztatják Melbourne-ben.