Itt a lehetőség – publicisztika

A történet ismert, egyetlen magyar sportoló sem utazhatott az Egyesült Államokba, a kommunista blokk legtöbb országa bojkottálta az 1984-es nyári játékokat. A női kosárlabdázók edzőtáboroztak, készülődtek, hogy megmutassák a világnak, a legjobbak közé tartoznak – a későbbi ezüstérmes Dél-Koreát a selejtezőben simán megverték –, aztán maradt nekik a zokogás, amikor megtudták, mégsem repülhetnek Kaliforniába…

A minap Pajor-Gyulai László kollégámmal, a Magyar Nemzet kiváló munkatársával beszélgettem a magyar női kosárlabda-válogatott csütörtökön kezdődő olimpiai selejtezőtornájáról, ő mesélte, hogy felvezető cikkében megszólal az 1980-as évek nagyszerű csapatának két tagja, Kiss Lenke és Beloberk Éva is, mindketten tagjai voltak annak az együttesnek, amely kiharcolta a részvételt az 1984-es Los Angeles-i olimpiára. Beloberk Éva akkor tért vissza szülés után, a hosszú edzőtáborozások miatt kisfia sok fontos pillanatáról lemaradt, Pajor-Gyulai elmondása szerint még most is elcsuklott a hangja, amikor az akkori történésekről beszélt.

Nagyon bízom benne, hogy az 1984-es játékokról lemaradó játékosok vasárnap este önfeledten tudnak majd mosolyogni, ünnepelni, mert negyven év után újra lesz olyan válogatottunk, amelyik kiharcolja az ötkarikás szereplés lehetőségét, azaz Párizsban, 44 esztendővel a moszkvai játékokat követően, végre megint magyar kosárlabdázókat látunk a világ első számú sporteseményén.
Székely Norbert szövetségi kapitányhoz eljutottak a korábbi játékosok buzdító szavai, mindenki azt kívánja, hogy a jelen válogatottjai átélhessék az olimpia semmi máshoz sem hasonlítható hangulatát. Ehhez nem kell mást tenni, csak a csütörtöktől vasárnapig tartó soproni selejtezőtornán Kanada, Japán és Spanyolország válogatottjából egyet megelőzni.

„Csak” egyet…

A nemzetközi szövetség friss olimpiai selejtezős erősorrendjében a 16 csapat közül a magyar válogatott 13., mögöttünk áll Brazília, Új-Zéland és Szenegál, de sajnos egyikük sem szerepel velünk együtt a soproni kvartettben. Ezzel szemben a minket legkisebb különbséggel megelőző együttes a ranglistán nyolcadik, olimpia ezüstérmes Japán, hetedik a világbajnoki negyedik Kanada, a legelőkelőbb helyen, a hatodikon pedig a tavalyi Európa-bajnokság ezüstérmese, Spanyolország áll.

Halálcsoport, mondhatjuk nyugodtan – a mi szempontunkból biztosan, hiszen papíron egyik meccsen sem mi vagyunk az esélyesek, ennek következtében nem is lehet elvárni betonbiztosan, hogy teljesítsük a küldetést, és váltsuk meg párizsi repülőjegyünket.
A mostani magyar csapat viszont annyira karakteres, hogy reményre bőven van okunk. A tavalyi Eb előtt vertük már meg simán a spanyolokat, aztán Ljubljanában a legjobb négyig meneteltünk, közben játékosaink közül többen már európai topbajnokságokban vagy éppen a női NBA-ben légióskodnak, aki itthon pattogtat, az is jelentős tapasztalatot szerzett az Euroligában, vagyis bár alacsony az együttes átlagéletkora, rutintalanságra már nem panaszkodhat.

Erre a szakmai stáb képviselői sem hivatkoznak jó előre kifogásként, hiszen több mint hat éve dolgozik együtt a csapat magja. Székelyék ennyi idő alatt alaposan átverték mindenkin a taktikát, a rendszert, és bárki, aki ennek a közösségnek a tagja, azt hangsúlyozza, hogy az egységben, a csapatszellemben van a keret legnagyobb ereje.

A válogatott péntek óta készül együtt a leghűségesebb városban, az edzéseken látottak alapján kiváló a hangulat, a mosoly szinte mindenkinek az arcán megjelenik, ugyanakkor kellő komolysággal állnak a játékosok a feladatokhoz. A drukk biztosan óriási, amit néha palástolni is kell, de ez nem is lehetne másként, hiszen a mieink tisztában vannak vele, hogy életük nagy lehetősége előtt állnak.

Lehetőség!

Nagyon sokszor hallottuk ezt a szót a válogatott stábtagoktól, mert valóban nem szabad teherként megélni a mérkőzéseket. Az ellenfelek minősége, tudása a tehertől is megszabadíthatja kosárlabdázóinkat, akik saját közönségük előtt lelkesen, felszabadultan, teljes erőbedobással játszhatnak, ez esetben bármelyik összecsapáson sikerülhet a bravúr, amely olimpiát ér; de az is előfordulhat, hogy egy győzelem sem lesz biztosíték az első három hely valamelyikének elérésére a kvartettben.

Az már biztosan elvehetetlen siker, hogy a nemzetközi szövetség alkalmasnak találta Sopront a házigazda szerepére, köszönhetően a helyi szervezők és a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége korábbi teljesítményének, referenciáinak. Válogatottunk ismerős környezetben, rendkívül lelkes és értő saját közönség előtt harcolhat, nem kellett utaznia időzónákon, óceánokon, kontinenseken keresztül, belaknia idegen szállodát, csarnokot – itt aztán biztos, hogy a játékosok minden rezdülésére, kívánságára figyelnek a vendéglátók.

Az elmúlt napokban már a csarnokban is elképesztően nagy volt a nyüzsgés, a szervezőbizottság tagjai, a Novomatic Aréna és a Sopron Basket egyesületének munkatársai tíz-tizenkét, esetenként tizennégy órát dolgoztak, hogy minden készen álljon a selejtezőtorna kezdetére, és a csapatok, a szurkolók, valamint a sajtó képviselői tökéletesen elégedettek legyenek a körülményekkel, a kiszolgálással. Tényleg csak arra legyen gondjuk, hogy csapatuk nyer vagy veszít egy adott mérkőzésen.

Ahogy látszik, rengeteg tényezőnek kell összeállnia, hogy a magyar válogatott történelmi tettet hajtson végre, de itt, Sopronban egyértelműen a reménykedés, a bizalom jellemzi a hangulatot, a jegyeket már a múlt hét végére elkapkodták, még szerencse, hogy a nemzetközi szövetség engedélyezte, hogy további, állóhelyekre szóló belépőket lehessen vásárolni. A szurkolók is érzik, olyan eseményt nézhetnek meg élőben a leghűségesebb városban, amilyen nem minden generációnak adatik meg; az elmúlt 44 évben hiányzott a magyar kosárlabda az olimpiai játékokról, most pedig három mérkőzés választja el a lányokat a nagy, korábban talán kissé hihetetlennek tetsző álom beteljesülésétől.

Az ellenfelek talán már tisztában vannak vele, hogy nem írhatnak le bennünket. A kanadaiak közül többen is játszanak vagy játszottak hazánkban; Japán mindig mindenki ellen tiszteletet mutat; a spanyolok pedig a tavalyi Európa-bajnokság előtt éppen Sopronban kaptak ki tőlünk felkészülési mérkőzésen, mégpedig eléggé egyoldalú összecsapáson.

Nincs más hátra, mint előre, mostantól Sopronra és az olimpiai selejtezőtornára figyel az ország és talán még több magyar, bárhol is él a világban. Nagyon jó lenne, ha Studer Ágneséknek évtizedek múltán nem kellene úgy visszagondolniuk erre a néhány napra, mint elszalasztott lehetőségre, és ne maradjon hiányérzetük a viadal után. Ezt egyébként úgy is el lehet érni, ha nem sikerül az olimpiára jutni, mert ha a százszázalékos teljesítmény nem lesz elég, el kell fogadni, hogy az ellenfelek jobbak voltak. Annyival viszont nem erősebbek, hogy a tökéleteshez közeli produkcióval ne lehessen bármelyiket legyűrni.

Szóval bátran, keményen, lányok, ahogy az elmúlt években megszoktuk, és nem lesz gond! Rengetegen szorítanak értetek, azok meg még inkább, akik negyven évvel ezelőtt egy bűnös rendszer átkozott és értelmetlen döntése miatt nem valósíthatták meg az álmaikat. Most azokért az álmokért is küzdötök, minden támogatásukkal a hátatok mögött.

Itt a lehetőség, meg kell ragadni!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!