Mese a futballról, balítéletekről, a popszakmáról és a cserebogárról

Meggyőződésem, hogy a Kötényblogon semmi helye az adok-kapoknak, a Magyar Kupa-döntő után azonban volt, akinek elgurult a gyógyszere, és sportágon belülről alázta a lányokat. Talán nem árt kicsit megvizsgálni, hogy a segítség álcája mögött ki mennyit árt az elviekben imádott női labdarúgásnak. Hiába várunk ugyanis a cserebogárra, ha agyontapossuk a pajort.Meggyőződésem, hogy a Kötényblogon semmi helye az adok-kapoknak, a Magyar Kupa-döntő után azonban volt, akinek elgurult a gyógyszere, és sportágon belülről alázta a lányokat. Talán nem árt kicsit megvizsgálni, hogy a segítség álcája mögött ki mennyit árt az elviekben imádott női labdarúgásnak. Hiába várunk ugyanis a cserebogárra, ha agyontapossuk a pajort.

"Nem a tettben van a bűn, hanem annak a lelkiismeretében, aki elköveti; aki valami rosszat tesz, de el sem tudja képzelni róla, hogy rossz, az lelkében nyugodt lehet."

Charles-Louis de Montesquieu: Perzsa levelek

"Azt is fontold meg, hogy itt idegenek is hallák beszédedet: mit fognak ezek mondani..."

Wesselényi Miklós: Balítéletekről

Utoljára általános iskolás koromban voltam képes teli szájjal üvölteni, gyűlölöm az 'N Syncet, mert a Backstreet Boys a legjobb a világon. Úgy éreztem (anélkül, hogy végighallgattam volna akár csak egyetlen N’Sync-lemez is), ezt okvetlenül közölnöm kellett az osztály Justin Timberlake-rajongó hányadával. Most meg hetek óta az ő új lemezét hallgatom.

Felnőttem.

Vannak azonban, akik nem, és koruk dacára abban lelnek kéjes örömet, hogy szarozzák azt, ami saját bevallásuk szerint a szívügyük.

Én a megyei II-es bajnokságon nőttem fel, láttam tízcentis repedéseket a kőkemény pályákon, bíróverést, hét emberrel kiálló csapatokat, kifakult mezben másnaposan ténfergő hobbifutballistákat. Nincsenek illúzióim a magyar labdarúgással kapcsolatban. Sem a női, sem a férfibajnokságokat illetően. Csakhogy: ha nem szeretném, nem nézném. Szotyizni a tévé előtt is lehet, beszélgetni a kocsmában, kávézóban, a parkban is – ezekhez nincs arra szükség, hogy női meccsre menjen az ember, és aztán arról fröcsögjön, mennyire szar, amit lát a pályán. Pedig a megoldás egyszerű: ha valóban elviselhetetlen, ami a zöld gyepen folyik, tessék hazamenni, és más hobbit választani.

Sosem voltam olyan ember, akire rá lehetett erőltetni bármit is, épp ezért nehezen értem meg a mazochista életszemléletet. Ha valami nem tetszik, nem nézem, ha nem szeretem, nem fogyasztom, és pláne nem beszélek róla.

Újságíró vagyok. Gyakran kérnek tőlem kritikákat. Sosem kevertem azonban össze a kritika műfaját az öncélú mocskolódással, a hangulatkeltéssel – és bár a kritika alapvetően szubjektív műfaj, senki ne gondolja, hogy nincsenek objektív sarokpontok, amik alapján megítélhető egy produkció minősége.

Újságíró vagyok, nem kiskirály. A munkámat mindig igyekeztem úgy végezni, hogy az értékeset, a jót juttassam el az emberekhez. Épp ezért nem tisztem megalázni lányokat, mert nem rendelkeznek Marta technikájával vagy Bajramaj fizikumával. Nem fogok soha ítélkezni amiatt, hogy ki milyen tehetséggel, testsúllyal, szexuális irányultsággal és előélettel lép a pályára. Minden egyes nőt, lányt, kislányt tisztelek azért, mert saját szabadideje, anyagi helyzete rovására lejár edzeni, gyakorol, és igyekszik a legjobbat kihozni magából. Ez például a férfiak jelentős részének úgy sem sikerül, hogy fizetnek érte.

Újságíró vagyok, ám ez nem jelenti azt, hogy a saját meglátásaimat magasabb rendűnek gondolnám, mint más véleményét. Egyszerűen igyekeztem megtanulni, hogyan közöljem azt úgy, hogy mások is meghallják.

Manapság mindenki újságíró. És persze mindenki nagyszerűnek képzeli magát, legfőként azok, akik képtelenek helyesírási hiba vagy stilisztikai agyrém nélkül leírni egy kerek mondatot. Azok, akik a legalapvetőbb sportnyelvi szabályokkal nincsenek tisztában. A lényeg, hogy közöljenek, mert az az elképzelésük, hogy mindenkinél mindent jobban tudnak. Egyetlen aprócska dolgot felejtenek el: azt, hogy ha egy újságírónak joga van elmondani a véleményét, akkor a saját nyelvét helyesen használni kötelessége, azokat pedig, akikről ír – tehát akikből él – meg kell próbálnia a lehető legobjektívebben megítélni. Nem a lányok magán- és szexuális életében vájkálni, nem összeesküvés-elméleteket gyártani és még abba is belerondítani, ami pozitív.

Hogy ne lenne helye a női labdarúgásnak a televízióban? Valaki egészen komolyan felveti ezt a korcsabbnál korcsabb műsorok idején, amikor valaki akkor számít sztárnak, ha élő adásban jár farokról farokra valóságshow címén? Vagy akkor, amikor egy-egy minősíthetetlen színvonalú férfimeccset többször ismételnek egy héten, mint a Dallast 1990 óta?

Nem olyan bonyolult ez a képlet, megpróbálom levezetni.

Kovács Jocó sose látott életében női focit. Véletlenül odakapcsol a Magyar Kupa-döntőre, és azt mondja, nahát. Beüti a keresőbe, hogy női labdarúgás. Mit lát? Azt, hogy mindenki szar, mindenki ostoba, főleg azok, akik szerint ezt közvetíteni kell, aki nem szar vagy ostoba, az pedig leszbikus, csaló, a szövetségi kapitány a csókosait válogatja be, és egyébként is, szántsuk fel a pályát, és szórjuk be sóval.

Kovács Jocó soha többé nem fog női focival foglalkozni. Pedig lehet, hogy Kovács Jocó egy tehetős vállalkozó, akinek komoly befektetni való tőkéje van, és miután megérinti a női labdarúgás, megtetszik neki Pádár Anita élettörténete vagy Szőcs Réka haja (lásd: Rapinoe feat. Nike), és azt mondja: ez engem érdekel, hol tudnék segíteni.

Annak, hogy Kovács Jocó egy hétvégén elvetődik a Mucsaröcsöge kettes pályára, ahol szinte titokban futballozik a női NB I két tetszőleges csapata, annyi az esélye, mint annak, hogy a Liverpool bajnok lesz idén. Ha nincs meccsközvetítés, se Kovács Jocó, se reklámfelület, se pénz – ismerik a vonatkozó Örkény-anekdotát: lófasz fog itt folyni, elvtársak, nem acél.

Ahhoz vagy nagyon hülyének kell lenni, vagy általános iskolásnak, hogy valaki azt gondolja, előbb majd csendben megtanulják a hazai lányok a tiki-takát, felfejlődnek a svédek vagy a németek szintjére, hirtelen osztódnak párszor, hogy legyenek vagy harmincezren, és akkor, de csak akkor lehet majd közvetíteni a meccseket! Addigra Kovács Jocó női vízilabdába, krikettbe vagy uránbányászatba fekteti a pénzét, a világ női labdarúgása pedig úgy elmegy mellettünk, mint Kovács Kati ötszázon.

Nem hallgatok 'N Syncet ma sem, mert szar volt. Onnan tudom, hogy azóta (becsületből) végighallgattam egy-két lemezt. Ám közben Justin Timberlake kikupálta és gennyesre kereste magát, most pedig megteheti, hogy azt vesz fel, amit akar. Nyolcperces számokat például, amikor más már albumot se mer kiadni. Ha általános iskolás koromban nem játsszák a szar 'N Sync-számokat, mindez nem történik meg. De mivel belenyomták az emberek képébe a Bye, Bye, Bye-t, (engem azóta is kiráz a hideg tőle), Justin Timberlake-be beleszeretett egy rakás tinilány, akik fizetőképes keresletet jelentettek a ruhaszponzoroktól a lemezcégeken át minden Kovács Jocónak.

Meglehet, az eszközök, módszerek kiforratlanok az elején. A fiúk hamisan énekelnek a színpadon, elcsúszik a playback, elrontják a koreográfiát. A lányok rosszul passzolnak, belepkéznek gólokat, mert izgulnak. Aztán egyszer csak nem lesz újdonság az élő közvetítés. Kevesebb lesz a hamis hang, a pontatlan passz, és Kovács Jocó véletlenül odakapcsol a meccsre. Megindul a pénzáramlás, jönnek a stylistok, kikupálják Timberlake-et, kapnak szép új mezt a lányok, ajándék kondibérletet, ösztöndíjat, és végre nem azon kell izgulniuk, hogy a munka miatt nem tudnak edzésre menni, hanem fejlődhetnek. Aki azt hinné, a futball nem showbiznisz, az valószínűleg hibernációban feküdt az elmúlt 30 évben.

Ha utálnám Justin Timberlake-et, nem mondanám, hogy szeretem. Legfőképp: nem mennék koncertre azért, hogy meghajigáljam rohadt paradicsommal, és aztán magamból kikelve leírjam, mennyire szánalmasan szar a Justin Timberlake. Igaz, én egyszerű ember vagyok, nem beszélgetek önmagam alteregóival kommentekben, és nem is buzizom a tévéstáb előtt azokat a lányokat, akiknek a szemébe pár perccel később mosolygok – mint jótevőjük.

Mindenesetre a történet szereplőinek mindjárt két jó hírrel is szolgálhatok.

1. Aki szerint a női futball nézhetetlen, élvezhetetlen, és nem méltó semmire egy fél kiló napalmon kívül, annak nem kell meccsre járnia, nyugodtan elkapcsolhat a közvetítésről, és – mivel egyértelműen érzékeltette, mekkora szenvedés ez számára – írnia sem kell róla.

Küldeném nekik a leggyűlöletesebb 'N Sync-számot, amelynek címe: Bye, Bye, Bye.

2. Aki úgy gondolja, hogy a mocskolódás helyénvaló, hozzátartozik a sportághoz és kötelessége elviselni, az téved. Az, hogy mindez írásban megjelenik, a női futball mételye, szégyene és kerékkötője. Hölgyek: ott a Facebookon az Unfriend gomb, a böngészőben az előzmények törlése. A kulcsszó: ignorálni.

Ja, egy utolsó adalék: tényleg roppant szórakoztató, amikor a felettes és alantas ének a Kötényblogon is próbálnak mocskolódni, indulatokat szítani, netán fenyegetőzni. Sajnos azonban még bivalygeci nevű, mindenkit sunázni óhajtó, immár legendává szelídült kommentelőm is feldolgozta egy idő után, hogy a blogon előmoderálás folyik. A fentiek tükrében érthető is, miért.