Elemzés fotelból – Bobory Balázs publicisztikája

Finoman fogalmazva is mindig kellő távolságtartással figyeltem a játékvezetőket, ténykedésüket, emberi tulajdonságaikat a futballpályán és azon kívül, próbáltam a lehető leginkább függetleníteni magam tőlük, egyszerűen azért, mert a legtöbb esetben nem értettem, és ma sem értem őket.

Számomra már az is „science fiction”: hogyan lesz valakiből játékvezető, egészen egyszerűen számomra elképzelhetetlen, hogy egy mérkőzésnyi idő alatt én kimaradjak a játékból, ne érhessek a labdához, ne szerezhessek gólt, ne örülhessek a győzelemnek.

Egy játékvezető mindezt nélkülözni kényszerül, legfeljebb attól lehet boldog, ha jókor állítja meg lesen a csatárt, sikerül „megfognia” egy durvának induló mérkőzést egy jó ütemben előrántott sárga lappal, alacsonyabb osztályban meg a szomszédvári rangadók után érdem, ha nem kerül elő a kapa és a kasza, szolidabb eseteknél azok emlegetése.

Vannak sporik, akikkel jóban vagyok és akiket tisztelek (van olyan, hogy vagy ez vagy az), de be kell vallanom, ők vannak kevesebben.

Mindig megmosolyogtatnak azok a sztorik, amikor befutott játékvezetők elmesélik, miért választották ezt a pályát. Ugye önöknek is beugranak azok az interjúrészletek, amelyekből kiderül, hogy legtöbbjük futballistaként kezdte sportpályafutását, de még nagyon fiatalon súlyos sérülés miatt abba kellett hagynia a labdarúgást, és utána vette kezébe a sípot vagy a zászlót. Élek a gyanúperrel, hogy nagy százalékban nem csonttörés vagy szalagszakadás akadályozta meg a tehetség kibontakozását, hanem éppen a tehetség hiánya.

Számtalan játékvezetővel találkoztam mindenféle osztályú bajnokságban, nagyjából csoportokba is soroltam őket, íme:

1. Jó fej pályán kívül és belül, tudja kezelni még a „problémás” játékosokat is, ha téved, hajlandó elismerni, és nem csinál magából hülyét, néhány szóval lerendezi a vitás eseteket, a legtöbbször még lap sem kell neki hozzá. Látja, nem csak nézi a futballt.

2. Jó fej, nincs benne rosszindulat vagy előítélet, igyekszik a szabályok szerint fújni, de bizonyos szituációkat nem lát át jól, előfordulnak tévedései, ítéleteit pedig minden esetben megvédi, legalábbis nyilvánosan nem ismeri el, ha hibázik, alapjában véve törekszik arra, hogy korrekten levezesse a mérkőzést.

3. Kifejezetten jó képességű, ezt tudja is magáról, és ezért kilencven percig úr akar lenni a pályán, nem képes kicsit hátrébb húzódni, a játékosokkal szemben mérkőzésnyi időre arrogáns, lekezelő, fölényes. Előítéletekkel lép a gyepre, beskatulyáz játékosokat, nem felejti, ha valaki korábban beszólt neki, és lehet, hogy csak évek múltán adja vissza a kölcsönt.

4. Gyenge játékvezető, az események vezetik, életében kettőt nem dekázott, nem látja át a játékot, az ítéleteinél pörögnek a fejében a szabálykönyv paragrafusai, mint a motolla, de a váratlan helyzeteknél becsődöl. Tisztában van a képességeivel, ezért mindent erőből old meg, a magánéletéből vagy hivatásából fakadó kisebbségi komplexusa visszaköszön a pályán, főnököt játszik, pedig nincs tekintélye. Vannak viszont sárga és piros lapjai, használja is őket becsülettel.

5. Tök hülye. Nem rosszindulatú, nem akar főszereplő lenni, de valahogy végül mindig az lesz. Ha ő a dirigens, a csapatok öltözőjében a meccs előtti taktikai értekezleten mindig elhangzik: „Ne szóljatok neki, veszekedjen vele az ellenfél, akkor velünk lesz.” És ez így is van, mert könnyen befolyásolható, gyakran ítél a közönség bekiabálására, simán a sípjába fúj, ha a nagy tekintélyű középhátvéd felemeli a kezét a rosszul kivitelezett lesre állítás után.

Szóval valahogy így kategorizálnám a derék sporttársakat, persze, lehetne még rengeteg alpontot szerkeszteni, de talán ez lefedi a nagy egészet. Nagy bánatom, hogy az egyes pontba tartozó játékvezetőkkel ritkán találkoztam, de innen üdvözlöm a móri illetékességű Arany Tamást, a dunaújvárosi Nagy Károlyt, vagy éppen a jelenlegi NB I-es mezőnyből a veszprémi Solymosi Pétert, akik személyes tapasztalataim alapján a legjobbak közé valók. Név szerint másokról nem ejtenék szót, mert nagy nyilvánosság előtt (sem) szeretnék megsérteni senkit, de minden ponthoz lenne egy szaftos, érdekes történetem, hogy konkrét példákkal szemléltessem a derék játékvezetők emberi és szakmai kvalitásait.

Helyhiány miatt mégsem tenném, pedig több osztályban, több száz mérkőzéssel a hátam mögött tapasztalataim kimeríthetetlenek a sporikkal kapcsolatban; viszont azt is tudom: velünk, játékosokkal sem könnyű. Azonban ebben a sportágban a labda mellett még mindig a futballista a főszereplő, és bizony akkor jó, ha egy játékvezető nem akarja feleslegesen magára terelni a figyelmet – sem tudatosan, sem a körülmények szerencsétlen alakulásának köszönhetően.

És most jön el az a pillanat, amikor látszólagosan ellentmondok majd önmagamnak, mert nagyon nem tetszik, hogy abban a sportágban, amely kitalálása óta talán leginkább őrzi, őrizte a hagyományait, bevezetik a modern technikát.

Romantikus alkat vagyok, hiszek az emberi tévedésben, hatásában a történések alakulására, az események végkimenetelére. A futball attól szép, hogy drámát, izgalmat, örömöt és szomorúságot képes lopni az életünkbe, és erre mind alkalmas egy-egy játékvezetői ítélet, akár jó, akár rossz. Úgy érzem most, hogy lecsupaszítják ezt a csodálatos sportágat, kiölik belőle a váratlant, a témát szolgáltató eseményt, amelyről utána napokig lehet beszélgetni a kocsmában. Lassan a futballgyárak tökéletesen működő robotokat nevelnek, és most már robotok, na jó, televíziós lassítások, kockázások döntenek, tördelve ezzel a játékot, kiszűrni igyekezve az egyik legemberibb tulajdonságot: a tévedést.

Higgyék el, az én csapatom is kapott már olyan gólt, ami nem volt bent, fújtak már tizenegyest ellene akkor, amikor a csatár csak magától homorított úgy, mint az elnyűhetetlen Dombi Tibi fénykorában, és kapott már gólt méteres lesről. Szidtam, én is szidtam az általam különböző kategóriába sorolt játékvezetőket, nem egyszer piros lapot is kaptam, de aztán mindig elszállt a gőz, elfogyott a düh, és maradt egy jó sztori vagy éppen egy örökké fájó seb a tévedés után.

Lassan oda jutunk, hogy több játékvezető lesz a pályán és annak környékén, mint futballista, ezzel együtt csökken a felelősségérzete annak az embernek, akinek a kezében síp van, minden spori a másikban bízik, és ha nyilatkozhatnának meccsek után a teljesítményükről, akkor a másikra mutogatnának. És még így is előfordul, hogy annak az alapvonali játékvezetőnek, akinek egész meccsen szinte más dolga sincs, csak két méterről észrevenni, hogy a labda a kapufáról befelé vagy kifelé pattan, nem sikerül egyetlen feladatát tökéletesen megoldania. És persze ilyenkor pontos és nem felülírható a videó, de ahogy már korábban írtam, ezzel a játék szépségének óriási szeletét racionalizálják, és azt hiszem, ezzel megint csökken az élvezeti érték. (Zárójelben: körülbelül hasonlóan károsnak gondolom a hatvanperces tiszta játékidő és az esetleges időkérések tervezett bevezetését is.)

Szóval, a játékvezetőnek legyen videója, de ne a pályán, hanem otthon. Aztán a fotelból lehet elemezgetni a hibákat, már, aki hajlandó ellenőrizni a saját teljesítményét – az általam leírt kategóriák alapján úgyis könnyen megtippelhető, ki teszi meg, és ki nem.

A kérdés azonban továbbra sem hagy nyugodni: mi visz rá egy embert, hogy játékvezető legyen?