Kamber, a szakember – Dlusztus Imre publicisztikája

Djordje Kamber minden csapatában nélkülözhetetlenné tette magát. Azért emelem őt ki, mert annak a kiemelkedő tudású labdarúgó szakmunkásnak az archetípusa, akiről minden edző álmodik. S ő az az idegenlégiós, aki egy évtized alatt négy élvonalbeli klubot szolgálva mutatta meg, milyen külföldit látunk szívesen egy magyar játékos helyén.

A neve valószínűleg török eredetű, ő maga többféle gyökerű boszniai szerbnek vallja magát. Egyszer játszott a bosnyák válogatottban. Huszonnégy évesen igazolt ­Diósgyőrbe a szarajevói Zeljeznicarból. Borbély László, a Zentán és Szegeden élő játékosmenedzser szólt, hogy kincset talált Boszniában, menjünk, nézzük meg. Akkor a DVTK ügyvezetőjeként éppen azon ügyködtem, hogy a sok lízingelt afrikai játékos helyett saját tulajdonú profikra építsünk. Ekkoriban került oda többek között a japán Honma, a togói válogatott Euloge Ahodikpe, Búrány Zoltán és Takács Péter.

Kamber meggyőző volt a pályán és a vacsoraasztalnál is. El akart jönni, mert jobb körülményeket szánt önmagának, és úgy érezte, a fergeteges diósgyőri publikum előtt olyan teljesítményre lesz képes, amely felkelti egy nagyobb klub érdeklődését. Nem rajta múlt, hanem a Szeviép összeomlásán, hogy másfél év elkötelezett szolgálat után a ZTE csapatához került.

Ez alatt a rövid időszak alatt kihagyhatatlan játékossá vált, igazi csapatemberré, sőt diósgyőrivé. Télen érkezett, havas, jeges pályán játszotta az első edzőmeccsét. A hármas sípszó után normális ember besietett az öltözőépületbe teázni, ő még kint maradt erősíteni. Vitelki Zolival erősítették a hasizmukat. Djordje nagyon hamar beilleszkedett. Az öltözőben szerény, az asztalnál vidám, de a pályán kérlelhetetlenül határozott volt, a diósgyőri család teljes mértékben elfogadta őt, mert vele a csapat jelentősen erősödött.

Edzői védekező középpályásként számoltak vele, de odaért a kapuhoz, hatalmas bedobásaival veszélyt jelentett az ellenfél tizenhatosánál, passzai pontossága átlag fölötti volt, és úgy ütközött, szerelt, ahogy a nagyok. Egy játékos a megszokottól idegen poszton a tudása 60–80 százalékára képes csupán. Kamber e tapasztalati tény ellenére kiválóan játszott jobbhátvédként, belső védőként, sőt a hátvédsor bal oldalán is. Profizmusára jellemző: miután kényszerből egymás után háromszor is jobbhátvédet kellett játszania, mindenféle durcáskodás nélkül közölte, hogy ő akár tízszer is játszik ezen a poszton, de a középpályán nagyobb hasznára lehet a csapatnak.

Azóta eltelt majdnem tíz év. Miskolci szereplését követően a kiváló mesteremberek hozzáállásával szolgálta a meggyengülő Zalaegerszeget, majd a bajnokká fejlődő Győrt. Egerszegen többször jártak a Rapid Bucuresti megfigyelői, szép árat is ígértek érte, de nem volt eladó. Amikor az anyagi okokból elsüllyedt ZTE kék-fehér mezét Győrben zöld-fehérre váltotta, Pintér Attila még nem nagyon bízott benne. Azonban ezúttal is bebizonyosodott: lakva ismeri meg az ember a másikat. Így történt itt is, a tréner előbb az NB III-as második számú együttesben, majd az első osztályban kétszer a kispadról becserélve tesztelte Kambert, aki úgy száguldozott, ütközött, takarított a pályán, hogy harmadik magyar klubjában is nélkülözhetetlen, idővel csapatkapitány lett.

Az első győri NB I-es meccsén, a Haladás ellen mindössze hat percet kapott, a hosszabbítással együtt kilencet. Nos, ő kilenc percig ment, mint a mérgezett egér. Egyszer Pintér előtt labdástól tette ki a vonalon túlra az ellenfelét. Nyomot akart hagyni. Másképpen: kijött belőle a szerb iskola. Hogy el ne felejtsem, Kamber az OFK Beogradban nevelkedett. S ő maga használta ezt a kifejezést, amikor megmagyarázta, mit miért tesz. „Az első ütközésnél úgy kell odamenni, hogy az ellenfél érezze, férfival van dolga” – magyarázta a szerb futballiskola egyik alapkövetelményét. „Ha úgy érzed, oda kell vágni, akkor azért a sárga lapért legalább fájjon a másiknak” – így egy másik érvelése. Djordje néha eltorzult arccal marad lent, de ápolást nem kért, mindenáron a pályán akart maradni. Odament a játékvezető, állt egy kicsit a játék, szusszantak a társak, volt idő megbeszélni, mit hogyan csináljanak a folytatásban. Aztán Kamber kikacsintott, nincs semmi baj, csak kellett ez a kis szünet.

Szerb iskola.

Szenvedély és alázat és magas színvonalú munkakedv.

Jugoszlávia szétesése után joggal gondolhattuk, hogy meggyengül a szerb és a horvát futball, a szlovén, a macedón, a bosnyák és a montenegrói pedig az euró­pai harmadik-negyedik vonalban találja majd magát. Ehhez képest talán sohasem volt ilyen erős a délszláv labdarúgó-üzletág.

A világ hat legjobb bajnokságában (az angol első és másodosztály, valamint a német, olasz, spanyol, francia élvonal tartozik ide a játékosok összértéke alapján) több mint száz délszláv játékos kap szerepet. S mindössze öt magyar. Az átigazolási időszak e hónap végéig tart, amikor ezeket a sorokat írom, a szerb szövetségi kapitány csak ezt a hat sorozatot tekintve 43 futballista közül választhat. A horvát 34, a bosnyák 17 játékossal számolhat. Olaszországban, ahol 36 brazil és 29 argentin profiskodik, 49 délszláv játékos lép pályára hétről hétre. Abban a ligában, ahol a taktikai fegyelmet mindennél többre tartják. Ahol a csaknem félszáz délszlávra egyetlenegy magyar, Nagy Ádám a válasz.

Mi lenne a teendő? Ki kellene elemezni, mitől olyan eredményes a délszláv labdarúgószakma. Mik a módszereik? Honnan merítenek erőt?

Ezek az országok nem népesebbek és nem gazdagabbak Magyarországnál, sőt. Az is biztos, hogy nem a tömegességre és a spontán kiválasztódásra építenek, mert például Szerbia az utolsók között van Európában a lélekszámra vetített igazolt labdarúgók számát illetően. A pályák, stadionok műszaki állapota messze elmarad a magyarországiakétól. A délszláv topcsapatok (Crvena zvezda, Partizan, Dinamo, Hajduk, Maribor) kivételével a játékosok átlagos fizetése messze elmarad a nálunk megkereshetőtől.

A kulcs a képzés hatékonyságában van. A délszláv labdarúgó (kosárlabdázó, vízilabdázó, röplabdázó, kézilabdázó) szigorú nevelést kap. Megtanulja, mit és hogyan kell tennie a pályán és pályán kívül ahhoz, hogy sikeres legyen. Fegyelmezett lesz, bírja a terhelést, megérti, hogy csakis a belső motivációra, tehát önmagára számíthat. Lelkiismeretesen edz, tiszteli az edzőjét, a vezetőket és a klubot, ahol nevelkedik. A pályán kőkemény, azon kívül barátságos. Kérlelhetetlen, büszke „katona”, aki sohasem rezel be a „frontvonalon”. Lehet, hogy nem állítja meg a fülén a labdát, de az utolsó leheletéig küzd. Elképzelhető, hogy nem tud átszlalomozni három védőn, de tökéletesen ismeri és végrehajtja a taktikai utasítást. Lehet, hogy vesztesen hagyja el a pályát, de a belét is kihajtja az utolsó percig.

A délszláv utánpótlásközpontokban a szakma mondja meg, hogy mi történjen, nem a szülő. A gyerek nem turkál az ételben, és rendet hagy maga után. Sőt: köszönetet mond azért, amit kap.

Van honnan meríteni.

A mai Honvéd két vezére Lanzafame és Kamber. Az olaszról meccsről meccsre kiderül, úgy kell a magyar élvonalba, akár egy szép fürt szőlő és egy falat lágy kenyér. De ehhez a falathoz a tüzes bor Djordje Kamber.