Szereptévesztés – Thury Gábor publicisztikája

Nem egyszerű történet ez, mert a főszereplőjét meg kellene neveznem, ám mivel az alapsztori több mint harmincéves, nem teszem – bár szívem szerint megtenném. Azon egyetlen oknál fogva nem teszem meg, mert az általam eredetileg írt cikk témája nem a bundázás volt, ezek után persze joggal kérdezhetnék: hogy kerül a csizma az asztalra?

A regionális lapok szerdai számaiba a hétfői Nemzeti Sporthoz hasonlóan heti rendszerességgel retrómellékletet készítünk. Vannak sorozataink, amelyek időről időre egymást váltva kapnak helyet. Az egyik ilyen széria egy-egy korábbi futballistánk kiemelkedő teljesítményére fókuszál, de dióhéjban szót ejtünk arról is, miként alakult a sorsuk. A közelmúltban egyik vidéki csapatunk volt védője került sorra, fel is hívtam az illetőt, hogy néhány adatot pontosítsak. A beszélgetés elején kiderült, hogy a világhálón keringő születési évszáma sem pontos – ahogy mondani szoktuk, rögtön az első adat... –, ezért az egyszerűség kedvéért úgy döntöttem, hogy a szikár számokkal együtt a már elkészült cikket is elküldöm neki. Egyszerűbb volt így, mint újra „kimazsolázni” a statisztikába kerülő adatokat. A válasz meglepő volt, a „(...) kezdetű rész – egészen a végéig – megjelenéséhez nem járulok hozzá”.

Puff neki!

De mi is állt ebben az inkriminált bekezdésben? „Életében a következő esztendő nem hozott szerencsét: szerepelt az 1986. április 26-án az 1985–1986-os első osztályú bajnokság 30. fordulójában a Mecsekalján rendezett PMSC–Békéscsaba 4–1-es mérkőzésen, amely után öt békéscsabai futballistát megvesztegetéssel vádoltak. A vádirat szerint »a mérkőzést megelőzően a PMSC csapatának néhány tagja 100 ezer forintot gyűjtött össze arra a célra, hogy ezt az összeget felajánlják a Békéscsaba játékosainak, ha lehetővé teszik játékukkal a PMSC győzelmét, s ezáltal a bajnoki második helyezés elnyerését.« A labdarúgót tanúként idézték meg a tárgyalásra, amelyen távolmaradását igazolva nem jelent meg, ám játékjogát 1988 októberében felfüggesztették és 1989. június 30-ig eltiltották."

Ez tehát az ominózus passzus, amelynek megjelenéséhez nem járult hozzá az egykori futballista. De mi az, hogy „nem járulok hozzá”? Megtörtént eseményről van szó, alanyunkat végül el is tiltották. Mivel a cikknek nem a bundázás volt a témája, hagytam az egészet a fenébe, kivettem az említett passzust. Hozzáteszem, néhány évvel ezelőtt az eset évfordulóján egy korrekt, mit ne mondjak, tényfeltáró írás idézte fel a Pécsen történteket. Szerzője most szóban megerősítette a már ismert tényt, mi több, még meg is toldotta egy névvel, amelynek hallatán a történtek után több mint harminc esztendővel is elhűltem... – de ez már végképp nem írásom tárgya. A elismert szakembert nem nevesítem, mert a korabeli dokumentumokban, cikkekben sem szerepelt a neve.

Az „alapsztori” mellett azonban több mint három évtized után sem vagyok hajlandó szó nélkül elmenni. Az újkori magyar futball erkölcsileg a nyolcvanas években bukott a legmélyebbre. Már nem a megmosolyogtató bundák időszakát éltük, mint 1921-ben, amikor a harmadosztályú bajnokságban bizonyos Skaliczer Gyula felkötött kézzel védett, mondván, úgy mégiscsak érthetőbb, ha sok gólt kap... Vagy amikor például a Dunaújváros kétmillió forint értékben építőanyagot szállított az éppen épülő Fradi-stadionhoz, s talán mondani sem kell, a Kohász 1969 őszén 2:1-re legyőzte a zöld-fehéreket a Népstadionban, s ezzel bent maradt az élvonalban. Nevezetes eset, hogy az 1975–1976-os bajnokság utolsó előtti fordulójában az Üllői úton 1–1-re végződő FTC–Videoton találkozót követően Kovács Ferenc, a Vidi edzője, azzal kereste meg kollégáját, Szőcs Jánost, a ZTE trénerét, hogy megkérje, a Zalaegerszeg az utolsó fordulóban feszüljön meg a Fradi ellen, amire Szőcs állítólag azt válaszolta, nem tud mit tenni, a Ferencvárosi futballistái már megkeresték a játékosait – éppen az ellenkezőjére biztatva őket...

De még nem beszélhettünk intézményesített bundázásról, ez az időszak a nyolcvanas években köszöntött be, 1982-t írtunk, amikor vizsgálat indult Molnár Tibor, a totókirály ellen, aki mintegy 60 csapat cirka 200 labdarúgóját és 13 játékvezetőt mozgatott saját (totó)érdekei szerint, ezért később három évre rács mögé dugták. A gonosz szellemet viszont nem lehetett visszatuszkolni a palackba.

Az 1982–1983-as élvonalbeli bajnokság utolsó fordulójában 1983. június 11-én a bundázás már nagyüzemi méreteket öltött, a beavatottak egyáltalán nem zavartatták magukat, a pofátlanságnak nem volt határa. Az Csepel–FTC (1–1), az MTK–DVTK (1–1), a Nyíregyháza–Békéscsaba (1–2) és a Pécs–DVSC (2–3) meccset a Népsport tudósítói egycsillagosnak(!) – azaz minősíthetetlennek – értékelték, a ZTE–Haladás (0–0) két csillagot kapott. Az NB I-ből a 17 pontos Békéscsaba és a 25 pontos Debrecen esett ki, a Pécs ugyancsak 25-tel bent maradt. (Jelzem, alanyunk ezen a pécsi meccsen is játszott, ez persze nem jelenti azt, hogy feltétlenül főszereplője lett volna a megbeszélt eredménnyel végződő találkozónak. Mert volt az úgy, hogy a két csapat „nagymenői” egymás közt intézték el az ügyletet, ilyenkor nem feltétlenül avatták be a meccs valamennyi szereplőjét, de hallgatólagosan azért mindenki tudott mindenről.) A kiesést a fentebb említett együttesek közül a Nyíregyháza, a ZTE és az MTK úszta meg egyaránt 26 ponttal. Mindent precízen kiszámoltak... Ám most kapaszkodjon meg a Kedves Olvasó: Kovács Imre, a pécsiek trénere a második félidőben már nem bírta tovább, távolabb a cserejátékosoktól nézte a meccset, s ezt a következővel indokolta. „Ahol egy csapat nem tesz meg mindent a győzelem érdekében, ott az edző felesleges a kispadon.” Egykori remek futballistaként nyilván látta, hogy a játékosok mindenkit palira vesznek, s ezzel nem akart közösséget vállalni.

Mivel az érintettek látták, hogy a szövetség nem jár el kellő szigorral – csupán felszólította a klubvezetőket, hogy saját hatáskörben teremtsenek rendet... –, felbátorodtak, az 1983–1984-es kiírás utolsó fordulójában a Volán–Bp. Honvéd (6–6) és a DVTK–Nyíregyháza (2–7) meccs már kabaréba illő eredményeket hozott. Az 1986. április 26-án lejátszott bajnokik közül a már említett Pécs–Békéscsaba (4–1) mellett a DMVSC–Honvéd (1–1) és a Csepel–Volán (3–0) találkozó került fókuszba, az érintett játékosok már csak azért sem tiltakoztak a tisztátalanságot firtató cikkek ellen, mert különösebben nem érdekelte őket, hogy mi jelent meg. Bundáztak tovább, 1988-ban a a hírhedt Kaposvár–DMVSC (0–3) és a Rába ETO–ZTE (1–3) találkozó kívánkozott az élre.

Neveket és eseteket a három évtizednyi távlatból egy-két közszájon forgó kivételtől eltekintve szándékosan nem kapcsoltam össze, de a felsorolás talán jól érzékelteti, hogy a kór milyen alattomosan harapózott el a sportágban. A „bundarák" futballunk morális züllésének egyik legfőbb okozója volt. Feltételezhető, az akkori elkövetők egy része is hasonlóképpen vélekedik, talán még meg is bánta egykori tettét – bár a sportági közeg leginkább még őskövülethez hasonlítható, s nem vagyok benne biztos, hogy a kommunikált változások valóban a legalsó szintig végbementek.

Azért pedig ne kelljen már elnézést kérni – pontosabban a tényektől elvonatkoztatni –, ha egyes történések kapcsán bele-belebotlunk a honi futball történetének legsötétebb fejezeteibe, s ennek kapcsán megírjuk valakiről az igazat! Az, hogy az akkor felelősségre vont vagy éppen nem vont résztvevők egyike-másika mit gondol, vagy az, hogy az akkori büntetések arányban voltak-e a tett morális súlyával, annak napjainkban már nincs jelentősége (az erkölcsi megítélés esetében – sajnos). Ennek ismeretében a korábbi érintett vagy érintettek által inkrimináltnak minősített részletek megjelenéséhez nem hozzájárulni minimum szereptévesztés.