Játszani akarunk! – Ballai Attila publicisztikája

Dacolva vagy sírós hangon, de minden kölyök legalább egyszer kimondta: én is akarok játszani! Aki szerencsés, az gyermeki lelke kisebb-nagyobb darabjait élete végéig megőrzi, sokak örök szenvedélye pedig menthetetlenül a labdarúgás, ezért érthető, ha olykor-olykor kitör belőlünk, szurkolókból, hivatásos futballhívekből: mi is akarunk játszani! És nem csak a saját homokozónkban. Talán nekünk, magyaroknak a legnehezebb, legfájdalmasabb elviselni a kívül rekedtséget. Hiszen egykoron a legnagyobbakkal játszhattunk, és abból a társaságból senki sem került olyan elérhetetlen messzeségbe attól a „grundtól”, mint mi.

Mivel a jelek szerint a pályán, a gyakorlatban nem tudjuk már visszaverekedni magunkat oda, erre – vagy legalább a velünk egyívásúakkal közös játszóterünk megalkotására – elméletben teszünk gondolatkísérleteket. A Nemzeti Sport hasábjain és az nso.hu portálon is Bodnár kolléga szombati számunkban a fénykorát a két világháború között élő, szép emlékű KK, a Közép-európai Kupa feltámasztását villantotta fel. Logikusan azzal érvelt, hogy régiónkban legalább tizenhat olyan ország található, amely nem táplálhat vérmes BL-reményeket, ezért létrehozhatná saját, hasonló versenyformáját, nemzetenként két-három csapattal. A javaslat egyik apropóját legújabb esélyvesztésünk adja. A Bajnokok Ligájában ugyanis a négy topliga első négy helyezettje, plusz két-két francia és orosz, egy-egy belga, portugál, török, ukrán klub, valamint a BL és az Európa-liga győztese a következő kiírástól automatikusan főtáblás lesz, így oda a teljes kvalifikációs folyamatból csupán hatan juthatnak el. A magyar aranyérmes az eddig is leküzdhetetlen három helyett mostantól négy selejtezőkörre ítéltetik.

Ez nyolc mérkőzés, a legjobb 32 közé kerülésért. A Ferencvárosnak 1995 őszén mindössze két meccsen, az Anderlecht elleni oda-vissza vágón át vezetett az útja az akkor csak tizenhat csapatos elitbe. A BL még valóban a bajnokoké volt, minden nemzet egyetlen együttest indíthatott, ám üzleti szempontból szörnyen rosszul sült el az 1995. augusztusi selejtező: öt közép- és kelet-európai klub került a 16-ba, a főszponzorok szinte fellázadtak, azt sérelmezve, hogy mivel a mezőny majdnem egyharmada a volt szovjet blokkból jött, a reklámérték 30 százaléka oda, nem érdemes fizetni. Az UEFA reszketni méltóztatott, majd a csoportkör 1. fordulója után a látszatra sem adó, szánalmas ürüggyel kizárta a Dinamo Kijevet, és betette helyére a dán Aalborgot, amelyet az ukránok a selejtezőben 4–1-es összesítéssel intéztek el. Így a keletiek aránya egynegyedre esett vissza, az már elviselhetőnek tűnt.

Efféle hiba többé nem esett meg. Az 1997–98-as idénytől a kontinentális rangsor első nyolc nemzete a második csapatát is indíthatta, aztán 1999–2000-től bővült a duplázók köre, sőt első alkalommal a legerősebb ligák harmadik és negyedik helyezettjei is nekivághattak a selejtezőnek. Térségünk sportszakmai, financiális és szervezéstechnikai kiszorítása a BL-ből ezzel nagyjából bevégeztetett. Azaz az utolsó fázis, az angoloknak, németeknek, spanyoloknak, olaszoknak garantálandó négy-négy főtáblás kvóta zárja ezt majd le a következő kiírásban.

Szólnának tehát hathatós érvek a Közép-európai Kupa újraélesztése mellett, de a jelenlegi, így is túlfeszített versenynaptárral, az UEFA és Európa nyugati, déli dominanciája ismeretében ez napi szinten inkább bizsergető idea, vágy, mintsem azonnali realitás. Továbbgondolásra ettől még feltétlenül érdemes.

Lenne viszont egy bármikor tesztelhető, mindössze két ország csapatait – méghozzá mindegyik első osztályú klubját – mozgósító ötletünk. Rendezzünk magyar–osztrák, magyar–szlovák – és még folytathatnánk a sort – ligapárharcokat! Maradva az első verziónál, a két bajnokság azonos helyezettjei mérkőznének egymással, oda-vissza alapon, de ha arra nincs elegendő idő, megteszi páronként egyetlen meccs is, úgy, hogy az egyik náció páratlan, a másik páros helyezési számú klubjai játszanának otthon. Ha a tavalyi végeredményt vesszük alapul, és a tízcsapatos osztrák első osztály miatt az NB I-ből is az első tízet vetjük be, kihagyva a kiesőket és a feljutókat, a következő összecsapások alakulnának ki (egyetlen mérkőzéssel kalkulálva az elöl írtak a pályaválasztók): Bp. Honvéd–Salzburg, Austria Wien–Videoton, Vasas–Sturm Graz, Altach–Ferencváros, Paks–Rapid Wien, Admira Wacker–Haladás, Újpest–Mattersburg, Wolfsberger AC–Debrecen, Mezőkövesd–St. Pölten, SV Ried–Diósgyőr. Elmerenghetünk azon, hogy a tíz mérkőzés pontjai döntsenek, vagy éppen az összesített gólkülönbség. Milyen izgalmas lenne például „kiegyezni" egy 18–18-as döntetlenben. Napi két meccsel – egy itt, egy ott – kalkulálva, öt nap alatt, szerdától vasárnapig mind a tíz fronton végigsöpörne e futballcsata. Ha pedig a sógorokat elsőre túl erős ellenfélnek találnánk, kezdhetnénk a megméretést, mondjuk, a szlovákokkal, dunaszerdahelyi, nagyszombati, pozsonyi, zsolnai, nyitrai, eperjesi, trencséni vetélytársakkal. Annak is meglenne a bája. Nem kellene az UEFA-val vagy fél Európával egyeztetni, egyetlen délutánon, egy kétoldalú megbeszélésen minden körvonalazható. Sőt, ha három-négy nemzet érdeklődést mutat, még egy körmérkőzéses torna is összejöhet.

Ennyit a klubokról, de még izgalmasabb téma a válogatott. Mint a 2016-os Eb megmutatta, a világversenyeken felemelőbb a jelenléte, vagy mint azt sajnos jóval gyakrabban tapasztaljuk, keservesebb a hiánya. Persze már csak magunknak hiányzunk. Nemzeti csapatunk 1986 óta nem szerepelt a vb-n, és könnyen megeshet, hogy többé nem is fog. Nemcsak az erőviszonyok miatt, hanem azért is, mert a vb-mezőnyben Európa a négy másik földrész szerint túlreprezentált, és ha a kvóták változnak, az nem a javunkra történik majd. A női és a korosztályos férfi-világbajnokságokon kontinensünk rendre az összlétszám egynegyedét adja, a nyáron Oroszországban ez nyolc európai indulót jelentene – a valós szám ezzel szemben 14 (a házigazda miatt eggyel több a szokásos 13-nál), azaz 14:32-es arány, 43.7 százalék. Ha a 16 csapatos Eb-re sem jutott ki egyetlenegyszer sem nemzeti együttesünk, a 13 európai gárdát felvonultató vb-vel (2026-tól 48 válogatott szerepelhet a tornákon, a tervezet szerint 16 az öreg kontinensről) ne nagyon számoljunk.

Mással azonban igen. A FourFourTwo magazin hasábjain egyszer már felvetettem e gondolatcsírát, amelyet alább részletesebben kifejtek. Rendezzünk 128-as mezőnyű világbajnokságot, természetesen nem egy helyszínen, és szinte időkorlát nélkül! Akár egy álló esztendőn át folyhatna a játék, végig kieséses párharcokkal. A főtábláról indulva, az első fordulóban, a 64 közé jutásért az 1. a 128., a 2. a 127., a 64. a 65. helyezettel találkozna, hasonló logika alapján folytatódna a torna egészen a döntőig. Oda-vissza vágós módszerrel, de több okból is – utazási költségek, idő, mesterséges esélykiegyenlítés – megfontolandó, hogy az első egy-két kört az alacsonyabb pozícióból induló fél otthonában vívják meg, egyetlen mérkőzésen.

A legfrissebb, március 15-i FIFA-világranglista alapján az első németek a 128. Togóval, a 64. Hondurasszal, a 32. Skóciával (innentől indokolt az oda-vissza vágó), a 16. Angliával, a 8. Svájccal és a 4. Argentínával küzdhetnének meg a fináléig. A második brazilok képzeletbeli ellenfelei: Azerbajdzsán (127.), Oroszország (63.), Írország (31.), Horvátország (15.), Lengyelország vagy Spanyolország (holtversenyben 6-7.), Portugália (3.). Ami minket igazán érdekelne, az 50. Magyarország a 64-be jutásért a 79. Trinidad és Tobagóval, a 32-ért a 15. Horvátországgal, ha ezt túlélné, a 16-ért aztán a horvátok „jogán”, azaz helyezési számát átvéve a 18. Izlanddal meccselne, és ha még mindig sikerrel tenné, ekkor jönnének szembe a brazilok.

E ponton ideje is felébrednünk. Bár a magyar–osztrák ligapárharcot már jövőre összehozhatnánk. Mondjuk, húsvét táján, a hajdan roppant népszerű húsvéti tornák hagyománya előtt is tisztelegve. E címszót az internetes keresőbe beütve az első bejegyzés a következő: 1962. április 23., Ferencváros–Austria Wien 3:2, Népstadion, 35 ezer néző. Ma talán azzal is beérném, ha a tíz meccsre ennyien mennének ki összesen.