Lila és zöld – Kun Zoltán publicisztikája

A cím, amely egy-két centivel feljebb virít, alighanem pontosan előrevetíti, miről is szólna ez az írás. Két szín, két csapat, két istenített klub. Két szenvedély, akartam írni, de ez voltaképpen ugyanaz a szenvedély, ugyanaz az örökös győzni akarás, ugyanaz a „mivagyunkalegnagyobbak” fíling évtizedek óta.

Lila és zöld, de nyilván lehetne Zöld és lila is, sőt akad azért ma is néhány szurkoló, aki csak a Zöld és zöld címmel egyezne ki, főleg ha a tabellára pillant. Mert a helyzet kettős. A gyors sértődések kiküszöbölése érdekében meg kell ugyan magyarázni a címbeli sorrendválasztást (nem a színek kialakulásának időpontja, a klubok megalapítása, a több bajnoki cím vagy sikeres bedobás lett a nyerő, hanem egy kicsit avítt, mégis széles körben elfogadott listázási szempont: az abécérend), másfelől viszont ma már talán nincs meg az a tényleg gyökerekig hatoló gyűlölet, amely az ezredforduló előtt jellemezte az inkább ellenségeket, mint ellenfeleket.

Utóbbit jól támasztja alá, amikor nemrég egy ismert huligán korrekt blogbejegyzésben igyekezett normalizálni a viszonyt.

Huligán, korrektség, blog... Ha az imént kettős helyzetről írtam, ez már a paradoxitás csimborasszója, na de 2018-at mutat a naptár. Amikor jött a szomorú hír, hogy az egyik oldal néhány keményfiúja megverte a másik fél „sima”, sálas szurkolóit, beugrott, hogy régebben borítékolhattuk a választ: levadászunk, szétcincálunk, megfőzünk, elropogtatunk – aminek még csúnyább következményei lettek. Ma meg a jó tanács dívik. Meggondoltátok? Nyertek vele valamit? Azt leszámítva, hogy tényleg nem volt egy Zrínyi-féle hősies roham, még börtönbe is akartok kerülni?

Maradhat az erdő mint problémamegoldó hadszíntér: lebeszélt, többnyire az utcainál jóval sportszerűbb bunyóban, ahol elcsattan néhány pofon, aztán jöhet a közös hóvirágszedés – de mivel túl sok kockázattal jár a szervezés, mintha ez a hobbi is kezdene visszaesni. Így szegény huligán, aki zsenge ifjúkorában még arról álmodozott, hogy klubja felemelkedése jegyében, lepofozva hatszáz ellenséges drukkert és a meglepetésszerűen felbukkanó Chuck Norrist, egymaga tűzi majd ki zöld, lila vagy bármilyen zászlaját az ellen grundjának legmagasabb pontjára – ma, túl a negyvenen, egyre fáradtabban püfölve azt a bokszzsákot, azzal is megelégedne, ha végre valakivel lenyomhatna egy derekas szkandert.

Biztos volt ennél is sokkal durvább jelenet a két szín között, de nekem egy jó húszéves élmény a meghatározó. Nem írom, melyik volt melyik fél, mert talán nem is ez a lényeg – tartok tőle, fordítva ugyanúgy megtörtént, csak azt másvalaki látta. A hazai tábor már bent hangolt, a vendégek nagy része is. Vagy hat-nyolc marcona alak álldogált a stadionon kívül, és próbálta kiszúrni, ki mehet még a vendégszektorba. A férfi, nekem akkor inkább bácsi, hatvanöt fölött lehetett. Kicsit görnyedt tartás, lassú, tétova mozdulatok, lesütött tekintet – a tökéletes áldozat. Főmarcona odalépett hozzá, és kérte a meccsjegyét. Nekem sem esett le néhány méterrel odébb, miért kéri, és ő is automatikus mozdulattal nyúlt a tárcájához. Holott pontosan tudta, hogy nem igazi jegyszedő áll vele szemben, mi dolga is lett volna száz méterre a bejárattól. Odaadta a belépőt, rajta nagy betűkkel, hogy vendég, a „jegyszedő” felnyihogott, majd visszakézből szájba vágta. Egyetlen, nem is túl nagy ütés volt, a bácsi csak kicsit tántorodott meg, és ugyanazzal az automatizmussal, ahogy az előbb a jegyet vette elő, most a felrepedt száját törölte meg. Legközelebb okosabb legyél, papa – szóltak utána udvariasan a fiatalemberek, ahogy elballagott.

Van persze ellenpélda is. Az egyik barátom akkor szembesült azzal, hogy merő véletlenségből ugyan, de rossz színű póló van rajta, amikor a derbi után egy autóból kipattant mellette egy igen dühös brigád. Hagyjátok, ez csak egy kis hülyegyerek, intette le mindenki meglepetésére a kocsiban maradt főnök a társait, mire elporoztak – ő meg azóta is úgy érzi, sértés még sosem hangzott ilyen szépen.

Sértés pedig mindig lesz, froclizás vagy inkább heveny anyázás szintén. Utóbbi már nem szerencsés, na de a szépirodalmi transzparenseket és szólamokat senki sem erre a kilencven percre időzíti. Talán sokan kiegyeznének még az „Isten helyett traktor hozott, parasztok” vagy a „Mi multiplexbe járunk, nálatok még zongoráznak a moziban” szövegű lepedőkkel – tudom, egyik sem a derbik szülötte, de annak idején jókat röhögtünk rajtuk. Ez talán még a gyereknek is fogyasztható lenne, na de mit lép az az egyszeri szülő, akinél már a kicsi is rutinosabban nyomkodja a laptopot, és egyszer csak teljes hangerővel behozza a derbi jókívánságait? Apa, mit is csináljanak az anyukájukkal? – hangzik a tényleg ártatlan kérdés, mire apa nagy szemeket mereszt, mert az ilyetén felvilágosításnak talán nem ez a helye és nem ez az ideje.

Mégis azt mondanám, inkább ezer anyázás, mint egyetlen pofon. Az egyetlen pofont többnyire ki lehet már küszöbölni: amilyen biztonsági rendszabályok manapság vannak, mire valaki elhadarná minden valamirevaló bunyó három legfontosabb kérdését (Mi van?!, Mi van?!, Mi vaaaan?!), már a másfél éves büntetésének le is ülte a felét. Az anyázás persze még divat, nem is gyerekfülnek való, de ebben aligha lesz gyors változás.

Egyébként miért is lenne? Ez az állapot mindenkinek megfelel. A szurkolónak még mindig jogában áll szidni az ellent, minősített esetben jól megrázhatja azt a szemét kerítést; a rendőr büszkén mehet másnap is dolgozni, hiszen sikerült a kilométeres senkiföldjét tartani a két tábor között, és a legnagyobb perpatvart az okozta, hogy a büfében egy százassal kevesebbet adtak vissza; a klubvezető pedig kicsit cöcög a szövetség csúnyabeszéd-büntetése miatt, ám a derbinek köszönhető jóval nagyobb közönség jócskán behozza azt a néhány százezernyi mínuszt.

Egyedül a sajtó nem tud időnként mit kezdeni a kikényszerített békével, főleg, ha a szigorú szerkesztési elvek miatt a híradó headline-jába mindenáron kell néhány kifektetett úriember, amit nem könnyű prezentálni, ha valójában még fenyegető homlokráncolással sem fenyegette egyik tábor a másikat. Hányszor láttuk már a címeket: Háború a fővárosban! – miközben a tudósítás legkeményebb jeleneteként két kapatos szurkolóféle unottan brunyál a rekettyésben, és még csak nem is egymás felé.

Egy jó zöld meg egy jó lila csapat, illetve egy jó zöld meg egy jó lila szurkolótábor. Talán tényleg ez kell ahhoz, hogy úgy érezzük, a magyar futball kicsit jobb lett. Nem biztos, hogy valóban az lett, hiszen a BL- vagy El-selejtezőt egyik évben sem lehet megúszni, de legalább úgy érezzük. Mert több a néző, jobb a hangulat, hétről hétre felfokozottabb a várakozás; nincs is idő címereken rágódni, belső leszámolásokat tervezni, hiszen minden napot, minden órát, minden percet a „nanehogymárpontezekverjenekelminket” érzés itat át.

Ezt sírják vissza sokan, de nagyon sokan, immár tizennégy esztendeje, az Üllői úti váratlan csoda (3–1-es siker a Debrecen ellen), más megközelítésből a Puskás-stadionbeli bukta (csak egy pont az MTK ellen) óta: hogy legalább négy-öt évente egyszer a zöldek és a lilák az utolsó pillanatig kiélezett csatát vívjanak egymással az aranyért, és hogy ki a jobb, azt döntsék el fej fej mellett.

Majdnem azt írtam, kéz a kézben, de ilyen túlzásokba azért csak nem kellene esni.