Halmai Gábor: Egervári Sándor napról napra erősödik

– Egervári Sándor jobban van?
– A családdal együtt úgy látjuk, hogy napról napra erősödik. Rendszeresen látogatom, s a nagy ijedtség után talán kicsit megnyugodhatunk. A kommunikációjával szerencsére nincs gond, már hívja telefonon a családtagjait, barátait. A mozgása még nem tökéletes, de már felkel az ágyból, igaz, némi segítséggel. Gyógytornász, masszőr foglalkozik vele, pénteken hazaengedik, s jövő héten kezdődik a rehabilitáció. Rengetegen hívnak, hogy adjam át jókívánságaikat Sanyinak, ebből is látszik, milyen sokan szeretik, szeretjük.

– Pontosan mi történt a volt szövetségi kapitánnyal?
– Sanyi rendkívül sportos életet él, fut, úszik, lábtengózik, odafigyel az egészségére. Hétfő reggel lett rosszul otthon, az előző csütörtökön még együtt vívtunk izzasztó, izgalmas lábtengócsatát. De az élet már csak ilyen – bárhol, bárkivel megtörténhet a baj, életkortól függetlenül. Szerencsére volt annyi ereje, hogy még fel tudta hívni az egyik családtagját, aki rögtön tárcsázta a mentők számát. Megdöbbentő, hogy végig magánál volt, egy pillanatra sem veszítette el az eszméletét, és pontosan tudta, hogy nagy a baj. Kemény napok vannak mögötte, de nagy küzdő, az volt játékosként, edzőként is. Nem hagyja el magát, s úgy érzem, sok minden megváltozott benne. Mondja is, hogy a szeretet a legfontosabb, nem kell idegeskedni, görcsölni semmin. Megértem, én is hasonlón mentem át 2005-ben, amikor egy hónapig feküdtem kórházban, s még az is benne volt a pakliban, hogy nem élem túl a borzalmas fertőzést.

– Felidézné, hogy mi történt?
– Az MTK játékosaként térdszalag-operációra feküdtem be, amelyet aztán annak rendje és módja szerint megcsináltak. Hazamehettem, de nem sokkal később belázasodtam, pokoli rosszullét kerülgetett. Amikor visszamentem a kórházba, mondták, hogy ott az ágy, feküdjek le, és lehetőség szerint ne is mozduljak egy hónapig. A bakteriális kórházi fertőzés miatt ismét műtőasztalra kerültem, mi több, ki kellett szedni a lábamból a szalag pótlására behelyezett anyagot. Azzal riogattak, hogy életem végéig lehet ott egy nyílt seb, amely sohasem gyógyul be. Szerencsére nem így történt, de azóta is szalagok nélkül élek, és így futballozom.

– Kínozza magát?
– Valahogy úgy. Bár játék közben magas az adrenalinszint, a labda – ahogy mondani szokták – mindig elvarázsol. Az MTK-öregfiúkban nyomom, tavaly harmadikok lettünk a bajnokságban. Nem tagadom, olykor iszonyatos fájdalmat érzek, két éve egy orvos azt mondta, addig-addig focizgatok, amíg maradandó károsodást nem okozok magamnak. De ki lehet hagyni az MTK–FTC gálameccset az új Hidegkuti Nándor Stadionban? Ugye, hogy nem. A futball éjszakáján játszottunk a zöld-fehérekkel, kettő kettő lett, gólt is szereztem. Nagy élmény volt, olyan a fű, hogy a labda szinte suhan rajta, nem arra kell figyelni, hová pattan. De ennek így valóban nincs sok értelme, a lábam nem bírja. Ezért szeptemberben, a szokásos Árpád-kupán Torontóban, az MTK-öregfiúkkal valószínűleg a búcsúmeccsemet játszom majd.

– Így is elmondhatja, hogy szép hosszú, sikeres pályafutása volt.
– S ha tudná, hogyan kezdődött... Még a vörösboros kólának is szerepe volt abban, hogy profi futballista lettem.

– Vörösboros kóla mint doppingszer?
– Legalábbis lélekerősítő. Fehérváron nőttem fel, egy osztálytársam mondta, menjek el a Vidi edzésére, ezt üzenték a klubtól. Persze hogy ott ragadtam, beleszerettem. Aztán 1990 januárjának végén kimentem a Videoton–Tapolca felkészülési mérkőzésre, előző este volt a szalagavatónk, rengeteg vörösboros kólát ittunk, kellően feldobott hangulatban ácsorogtam a pálya szélén, amikor meglátott Kaszás Gábor, a Vidi edzője. Odajött hozzám, már attól megdöbbentem, hogy tudta, ki vagyok. Hát még mikor azt mondta: „Kicsi, vetkőzz, a másodikban beállsz!” Egy pillanatra megnyílt alattam a föld, megszólalni sem tudtam. Enyhén másnaposan beugrottam apu Trabantjába, hazamentem a cuccaimért, vissza az edzőpályára, beálltam a felnőttcsapatba, és második labdaérintésre gólt rúgtam. Mint a mesében.

– A folytatás sem volt szokványos: előbb bajnoki cím Kispesten a Honvéddal, majd újabb két aranyérem az MTK-val.
– Nagyon megrázott a fiatalon, autóbalesetben elhunyt Kaszás Gábor elvesztése. A helyére Mezey György érkezett Egervári Sándorral és Pálinkás Andrással a Vidihez, és én rengeteget köszönhetek neki. Bizalmat és sok-sok türelmet. Később ő hívott Kispestre, ahol aztán dolgozhattam Verebes Józseffel és a finn Martti Kuuselával is. Erős keretünk volt, mégsem működött a gépezet, emlékszem, Louis De Vries, a Honvéd belga tulajdonosa magához hívatta a „Mágust”, és azt mondta neki, nézze, Verebes úr, ezzel a kerettel nem így kellene szerepelnünk. A tolmács lefordította Verebesnek, mire ő azt válaszolta: „Negyvennyolc órát adok magának, De Vries úr, gondolja át, amit mondott...” Nem sokkal később már Martti Kuusela irányította az edzéseket, és nem tagadom, életemben nem futottam annyit, mint a finn mester tréningjein.

– Gondolom, szerették a játékosok a kemény melót.
– Képzelheti... Előfordult, hogy a meccsek előtti napon lépcsőztünk. Nem volt kegyelem. Kuusela jégkorong-edzéseket tartott nekünk, jég nélkül. Rendkívül sokat futtatott bennünket labda nélkül, és persze az idősebbek, a kevésbé lelkesek folyamatosan zsörtölődtek. Ment a siránkozás, de amikor megnyertük a bajnokságot, mégis mindenki azt mondta, így volt ez jó, így volt tökéletes. Akkor játszottunk a BEK-ben a Manchester Uniteddel, és ha továbbjutunk, maradok Kispesten, de miután kiestünk, elengedtek Belgiumba, ahol a volt újpesti Kovács Ervinnel együtt futballozhattam három évig.

– Jó lenne ott tartani, ahol most a belgák...
– Sokszor próbáltam megfejteni, miért nem sikerült nekünk sem a válogatottal, sem a klubcsapatokkal átütő vagy legalábbis valamirevaló nemzetközi sikert elérnünk. Mindig ugyanarra jutottam: mi, magyarok kudarckerülő emberek vagyunk. Nem akarunk hibázni, ezért nem is vállalkozunk eleget. Sohasem felejtem el, Izraelben edzést tartottam kisgyerekeknek, és tizenegyest ítéltem az egyik csapat javára. Négyen ugrottak oda, hogy hadd végezzék el a büntetőt. Magyarországon hasonló szituációban a gyerekek többsége elsomfordál, hogy ne neki kelljen rúgnia, ne ő rontson. Láttam a közelmúltban a magyar–izraeli U17-es válogatott meccset, nekünk a döntetlen is elég lett volna a továbbjutáshoz. Rossz volt nézni az ijedt, vállalkozó kedv nélküli gyerekeinket, miközben a rosszabb helyzetben lévő izraeliek mentek, harcoltak, önbizalommal telve küzdöttek. Ez a mentalitás érvényes az NB I-re is. Úgy vélem, sokkal jobbat tenne a magyar futballnak, ha tizenhat csapat lenne az első osztályban, mert most két-három klubon kívül mindenki csak túlélni akar, megmenekülni és benn maradni. Meg kell tanulnunk vállalkozni, támadóbb focit játszani, mert ellenkező esetben nem élvezi a játékot sem a játékos, sem az edző, s ami még rosszabb, a néző sem, aki miatt az egészet csinálnánk.

– Az ön által támogatott Szombathelyi Haladásnál is ezért dolgoznak?
– Kiscsapat vagyunk, ezt tudomásul kell vennünk, tudjuk, hol a helyünk. A mi feladatunk, hogy tehetségekkel ajándékozzuk meg a magyar futballt, olyan játékosokkal, mint Radó András, Kovács István, Kiss Tamás. Örömmel látom, hogy „Kiskokó” ismét úgy játszik, mint annak idején Szombathelyen. Látszik, hogy odafigyel rá a klub edzője, és a szerintem a válogatott kispadjára tökéletes választásnak tűnő Marco Rossi. Ezt nevezik tehetséggondozásnak. Türelem kell a futballistához, s lám, meghálálja.

– Mennyi esélyt ad a válogatottnak arra, hogy ott lesz az Európa-bajnokságon az új Puskás Ferenc Stadionban?
– A finnek elleni vereséget nem érzem tragikusnak, rászolgáltunk volna legalább a döntetlenre, mert a mérkőzés nagy részében a mi játékunk dominált. A görögök ellen az első félidőben rendben volt a játékunk, jó futballt mutattunk be, két csodálatos góllal. A második félidőben a vezetés tudatában többnyire védekeztünk, ritkán tudtunk kontratámadást vezetni. A görögök beszorítottak bennünket a saját térfelünkre, de a célt, hogy nyerjünk, elértük. Sajnos egyértelműen látszik, hogy egyre kevesebb az egyéniség, mind az NB I-ben, mind a válogatottban. Így bravúrok kellenek ahhoz, hogy kijussunk az Eb-re.

– Nem tud és nem is akar elszakadni a futballtól, igaz?
– Miért is tenném, ez az életem?! Segítem a Haladást, az Illés Akadémiát, s ha időm engedi, Pomázon vagyok, ahol százötven gyerek pallérozódik. A Vasas volt csapatkapitányával, Juhár Tamással és tiszteletbeli elnökünkkel, Egervári Sándorral mindent megteszünk azért, hogy a gyerekek fejlődjenek, örömüket leljék a játékban. Van két saját és két nevelt gyermekem is, valamennyien futballoznak: az egyik fiú Ausztriában, a másik az Illés Akadémián – tavaly házi gólkirály lett –, a harmadik Újpesten, a negyedik – aki lány – Pomázon játszik, és nagyon tehetséges.