Szeret? Nem szeret? – Malonyai Péter publicisztikája

Nem tudom eldönteni, hogy vajon szeretnek-e futballozni a mi profijaink vagy sem. Annak betudhatóan is, hogy a hivatásos sport köreiben mostanság nemigen divat az érzelem. Leszámítva persze a sikereknek köszönhető örömöt és a kudarcok szülte bánatot. Egyébként leggyakrabban az jön át, hogy az ifjak teszik a dolgukat becsülettel (többnyire), ám leginkább a feszültség látszik rajtuk, az önfeledtség valahogy hiányzik.

Mondhatni, ez így természetes, hiszen a munkájukat végzik, ami alapvetően összpontosítást, alaposságot igényel, modern világunkban megbecsülik, aki munkamániás, látványosabban workaholic, de a futball mégiscsak játék, ami – tudományosan – „önként, szabadon választott tevékenység, amelyben nincs kényszer”. Ilyesmire persze nem számítok, de azért jólesne, ha legalább a meghatározás nyomait fellelhetném a pályán.

Még úgy is, hogy jelentős szakmáról van szó, alapvetően az üzleti háttérnek köszönhetően, hiszen a győzelem és a vereség egyaránt tőkésíthető. Arról nem beszélve, hogy a könnyedségben mindig ott rejlik a könnyelműség, ami megbocsáthatatlan vétek, hiszen kockára teheti a csapat sikerét. Így aztán a játékosok leginkább arról beszélnek, hogy mindent megtesznek, százszázalékosan odateszik magukat, fő a csapat, egy mindenkiért, mindenki egyért, és így tovább, és így tovább...

Csak kevesek beszélnek az érzelmeikről. Nem divat. Mintha nem illene, mintha arról tanúskodna, hogy nem veszik igazán komolyan a feladatukat. Kivétel persze akad, például Gera Zoltán, aki tavaly ősszel, amikor sérülése után a motivációjáról kérdezték, így kezdte: „A legfontosabb, hogy szeretek futballozni.” Igaz, ő megtehette, hiszen úgymond egyrészt láttuk játszani, másrészt egész pályafutása bizonyíték rá, hogy tudatosan élt, nem áltatta sem magát, sem a külvilágot. Senki sem vádol(hat)ta azzal, hogy a könnyebbik oldalról közelít.

Ráadásul, bármilyen furcsán hangzik, az érzelmi oldal egyáltalán nem könnyű. Ha szeretetről kevesebb szó is esik, az gyakran elhangzik, hogy „élvezni szeretnénk a futballt”. Többnyire akkor, amikor csapataink esélytelenek, neves, esetleg Európa-szerte jegyzett ellenféllel mérkőznek. Merthogy a sikerre nincs vagy alig van remény, így marad az öröm, hogy olyan játékosokkal lehetnek egyszerre a pályán, akik többet érnek (szakma, pénz), mint ők. Tetszetős gondolat, ám bennem támaszt némi kételyt: vajon mi élvezet van abban, hogy sokkal jobb az ellenfél, párharcról párharcra, szituációról szituációra kiderül, hogy bizony gyengébb vagyok, kevesebbet tudok.

A játék élvezetéről így aztán logikusabb lenne egyértelmű esélyesként beszélni, ám azt nemigen hallottam, olvastam, hogy na, végre egy nálunk gyengébb csapat, megszórjuk rendesen, játszunk egy jót, és annyi. Gondolhatják mindezt (remélem, legalább a fejükben megfordul, még motivációnak sem rossz), ám a nyilvánosság azt kapja, hogy eszük ágában sincs lebecsülni az ellenfelet, amely nem annyira gyenge, mint ahogy az eredményei mutatják, fő az óvatosság – és más hasonlók.

De vissza a szeretethez, a játék iránti őszinte vonzódáshoz. Ami azért tetten érhető a legnagyobbaknál is. Az Aranycsapat tagjainál, például. Zsolt úr, korának egyik legnevesebb játékvezetője szívesen mesélte el tatai élményét. Az edzőtáborban lévő klasszisok az egyik este (meg máskor is) kimentek a városba egy kicsit lazítani. Visszafelé gyalogolva leintettek egy teherautót, vinné el őket a tábor kapujáig. Fölmásztak a platóra, ahol találtak egy futball-labdát. Megállították az autót, megkérték a sofőrt, hogy forduljon már úgy, hogy a reflektorok megvilágítsák a mezőt. Egyikük levetette az ingét, letették húsz-huszonöt méterre az országúttól, és fogadásokat kötöttek arra, hogy ki hányszor tudja eltalálni az inget. Vagy egy órán át játszottak – miközben már túl voltak az Évszázad mérkőzésén.

Vagy egy másik példa, Puskásék kortársáé, méltó játszótársuké, Sándor Csikaré. Aki, ha a labdarúgásról kérdezték, láthatott bármit a pályán, nem volt hajlandó rosszat mondani róla. Mint mondta, ha nincs a futball, ő egy lecsúszott senki lenne otthon, Móravárosban, nagy ajándék, hogy különleges tehetsége volt hozzá, neki köszönheti, hogy valaki lett – és nem csak a pályán. Ehhez képest édes mindegy, mit produkálnak az utódok.

Akik között szintén akadt, akinek mindene volt a játék. Ilyen volt a később sajnálatosan kisiklott magánéletű Menyhárt Ernő is, aki mindent tudott a labdával, mindene volt a futball. Állomáshelyein a drukkerek kedvence volt, rigmusokat faragtak róla („A Menyhárt, az Ernő – a győzelem ma eljő!”), ő pedig mindig kész volt a játékra. Emlékszem egy havas-jeges téli vasárnapra, a szombati bajnoki után hazajött Pasarétre, hogy másnap játékra jelentkezzen a Komjádi uszodában rendszeres vasárnap reggeli játékunkon – egykori úszók, vízilabdázók, öttusázók kergették ott a labdát hétről hétre. Kétszer egy óra volt a játékidő és Menyus az előző napi bajnoki után végigrobotolta a százhúsz percet, kemény párharcokat vívva Horváth Lászlóval („Vöri”), aki öttusázó lévén nyilván bírta erővel, de a labdával is jó barátságban volt.

Ez még az az időszak volt, amikor a gyerekek nagyon szerettek focizni, ahogy alkalmuk nyílott rá, máris előkerült a labda. Mi például rendszeresen egyik osztálytársunk kertjében találkoztunk délutánonként, mindig összejöttünk legalább öten-öten, és játszottunk sötétedésig. Pedig a feltételek nem voltak éppen tökéletesek, figyelni kellett, nehogy nekiütközzünk valamelyik gyümölcsfának, ráadásul a kert lejtett, meglehetősen erősen, igencsak fárasztó volt támadást vezetni, nagyon kellett figyelni arra, hogy fölfelé haladjon a labda, lefelé viszont ne rohanja túl az akciót. Terepfoci volt a javából – de játszhattunk!

Mert egyébként még benne volt a felnőttekben a századelőre (20. század) datálható gondolkodásmód: a futball veszélyes. Jellemző, hogy már jócskán túl voltunk a berni csatavesztésen, az 1954-es világbajnoki döntőn, sőt, már tévén is láthatott vb-t (1962, Chile) a szerencsésebbje, és mégis. A szülő nem csupán a gyerekét féltette, hanem annak ruháját, cipőjét is (ez, mondjuk, valós veszély volt), az iskolában pedig attól tartottak a tanárok, hogy a heves játék nyomán törik a kéz, a láb – az ő felelősségükre. Nekünk csak a gimnázium negyedik osztályában adatott meg, hogy a tornaórán (bocsánat, nekem már az marad) focizhassunk, köszönhetően a tanár úr lustaságának. Két csoportra osztotta a társaságot, az egyik ment a tornaterembe és pókfocizott, a másik az udvarra – futballozni. Itt is ott is bedobta középre a labdát, ő pedig egy padon üldögélt és olvasgatott (Népsportot, ez mentő körülmény). Lehetett eső, sár, hó, kánikula, ez volt a forgatókönyv. Mit mondjak, a legnagyobb örömünkre. Van is egy fénykép az egyik február végi, március eleji játékunkról (a legkedvesebb emlékeim közül való). Már olvadt, a kézilabdapályán latyak, hókása, de mi rövidnadrágban, trikóban futballozunk, sőt, egyikünk félmeztelenül(!) lő kapura, a mozdulat tökéletes, de már nem tudom, miért nem vett föl pólót. Talán otthon felejtette, és nem akart kimaradni a játékból.

Kicsit elkalandoztam, de tudják, az érzelmek... Amelyeket nagyon hiányolok a maiaknál, ha látnám legalább nagy néha rajtuk, hogy nagyon szeretik a labdarúgást – sikernél nagyobb lenne az örömöm, kudarcnál megbocsátóbb a bosszankodásom. Meg egyébként is: annyi gép van körülöttünk.

Arról pedig, hogy nem divat a szív, Sándor Pál jut az eszembe. Amikor megkérdeztem tőle, miért állnak a filmjei középpontjában az érzelmek, hiszen már senki sem beszél róluk, azt mondta: éppen azért. Mert ott vannak mindannyiunkban, s nem árt néha emlékeztetni rá – hátha!

Ezért is hiszem (remélem), hogy a „fiúk” éreznek valamit, amikor meglátják a labdát. Még akkor is, ha a környezetük legőszintébb darabja, általa derül ki minden – nem hazudik.

Miközben alapvetően játékszer.

És a játékon a hangsúly.