Legendarombolás – Berta Mihály publicisztikája

Nem tudom, másoknál hogy megy ez, de ha én egy mondatban azt hallom vagy olvasom: hatos, a fejemben azon nyomban egy kackiás bajszú, cserzett bőrű, ráncos kezű, tagolt beszédű, alacsony férfi képe jelenik meg, aki egy félbevágott golyót tart a kezében, és hunyorogva néz bele az előtte lévő kamera objektívébe, pontosabban az én szemembe, mivel az egész jelenetet a tévé képernyőjén át figyelem. Aztán meg azt látom (és hallom), hogy ez az ember, akinek a nevét nem is tudom, csak a foglalkozását – vájár –, előrelép, kihúzza magát, és kimondja a mondatot. A MONDATOT. Hatos – majd gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt –, a f*szt, kilences.

Ez volt az az ominózus lottósorsolás, amelyiken a számhúzásra felkért baranyai bányászok egyike a maga sajátos módján korrigálta a tévedését, és amelyet rajtam kívül legalább a fél ország élő adásban látott. Dacára annak, hogy ez az egész a valóságban szinte egészen biztosan nem történt meg sohasem. Máig nem került elő róla kézzelfogható bizonyíték, és bár a – kétségkívül erős – alaptörténet jobbára változatlan formában terjedt el, ám ahány emlékező, annyiféle az apró kis eltérés, szövegvariáns. A „továbbadók” ilyenkor az egész szempontjából lényegtelennek látszó részletben változtatva próbálják meg a maguk módján erősíteni a mondandó hitelességét, illetve talán ennél is többet óhajtanak, bár aligha tudatosan – a részletek precíz finomhangolásával a közösségi emlékezetbe történő beemelés a végcél.

Kanonizálni akarnak.

A városi legendák létrejöttének jelenségében nincs semmi különleges vagy szokatlan, így „készültek” annak idején a népmesék is, de ha jobban végiggondoljuk, a saját emlékeinkkel is így bánik el az idő és az agysejtek munkaközössége. Réz Pál irodalomtörténész a Bokáig pezsgőben című visszaemlékezés-kötetében valami ilyesmire gondolva mondhatta, hogy „az a baj az ilyen emlékekkel, hogy az ember már nem arra emlékszik, ami történt, hanem arra, hogy is mesélte ezt el húsz évvel ezelőtt, tíz évvel ezelőtt, harminc évvel ezelőtt. És már a sztorit színezi, kerekíti tovább vagy rövidíti, és már régen nem az esemény van, hanem a lemez, amit elmondasz.”

Ez az egész lottósorsolásos történetszál egyébként Király Gábor kapcsán jutott eszembe, merthogy hozzá, az ő pályafutásához is kapcsolható egy ugyanilyen, később önjáróvá váló városi legenda, amely nyomokban tartalmaz ugyan némi valóságot, de nem ott és nem úgy, ahogy arra emlékezünk, vagy – és ez az igazán fontos ezekben a kitalált történetekben – ahogy emlékezni szeretnénk.

Szóval, Király Gáborról általában minden, a futballal nem „hardcore szintű” barátságot ápoló honfitársunk is tud két érdekességet. Az egyik, hogy szürke mackónadrágban véd, de ami ennél is izgalmasabb: ez a Király egyszer egy német élvonalbeli bajnokin, egy Hertha–Hamburg meccsen úgy hozta játékba a labdát, hogy kirúgás helyett rádobta a saját kapufájára. Természetesen vannak olyanok, nem is kevesen, akik látták a mérkőzést, és azóta emlegetik a merész megmozdulást, hiszen ha netán nem kifelé, hanem befelé pattant volna vissza az a labda, a berliniek érvényes gólt kapnak. A bevállalós magyar labdarúgó manőverének története három szempontból is telitalálat, hiszen egyszerre ad alapot a „kapusok nem teljesen normálisak” teóriának, felel meg a szórakoztatást szem előtt tartó vérprofi showman sporton túllépő archetípusának, de ami ennél is fontosabb, jól illeszkedik a magát minden helyzetben feltaláló, a bátorságából előnyt kovácsoló legkisebb királyfi magyar népmesei mondakörbe is.

Király viszont a Képes Sportnál dolgozó Szalay Attila kollégámnak a Haladás akkori honlapján megjelenő, 2012-es interjújában azt mondta, ilyesmi sosem történt meg vele. Legalábbis mérkőzésen nem. „Berlinben megkérdezték, ki a példaképem, én meg azt válaszoltam, hogy a Haladás volt kapusa, Hegedűs Péter. Persze nem ismerték, ezért elmondtam, hogy Hege egy kupameccsen megdobta a kapufát a Rohonci úton, mire kapásból érdeklődtek, ezt én is megteszem-e majd a Herthában. Elárultam, hogy edzéseken számtalanszor megcsináltam, de élesben nem szeretném kipróbálni. A másnapi címlapok mégis arról szóltak, hogy Gábor meg akarja dobni a kapufát. Aztán ez lassan legendává nőtte ki magát.” Az emlegetett Hertha–Hamburg meccsen pedig mindössze annyi történt, hogy Király, a közönség skandálására reagálva (a berlini drukkerek olvasták az interjút, és a tét nélküli meccsen nem bánták volna, ha magyar kapusuk tényleg megpróbálkozik a rádobással), egy lehúzott beadás után tett egy „mintha” mozdulatot a labdával a kapufa irányába. De nem dobta el, véletlenül sem.

De akár dobta, akár nem dobta, Király Gábor legendássá tudott válni, és bizton állítható, a maga sportközegén is túl, az ilyen és ehhez hasonló történetekkel, a trend- és brandteremtő „pizsamájával”, a hosszú és eredményes, két topligát érintő külföldi karrierjével, a hazai klubhűségével, de legfőképpen a fontos pillanatokban bemutatott fontos védéseivel (Polster tizenegyesének hárítása 1998-ban az első válogatott meccsén, vagy az a két óriási bravúrmozdulat a 2015-ös norvégok elleni kinti pótselejtezőn, majd az egy évvel későbbi osztrákok elleni Eb-nyitányon), a rekordnak számító 108 válogatottságával és a több mint negyedszázados profi karrierjével képes volt kitűnni a közelmúlt inkább semmilyen, mint érdektelen magyar futballmiliőjéből.

Csakhogy akinek a történetéből városi legenda lesz, a nadrágjából divat, a pályafutásából meg példa, annak nemcsak arra kell odafigyelnie, hogy mit tesz, hanem arra is, meddig. Mert Király Gábor mostani, futballbeli szerepvállalása inkább tetszik átgondolatlan időhúzásnak, mint egy jól megkonstruált pályaív tudatos lezárásának. És nem azzal van a gond, hogy egy maholnap (április elsején, mikor máskor) 43 éves férfi elég erőt érez magában ahhoz, hogy a megszokott szinten próbáljon meg teljesíteni a saját szakmájában, mint ahogy azzal sincs, ha kiderül, nem mindig vagy egyre kevésbé sikerül neki. Különösen ha a nála fiatalabb vetélytársak sem tudják kihasználni az alkalmat, hogy a helyére léphessenek. Ám azzal már nehéz mit kezdeni, ha ez a halogatás méltatlanságba csap át. Mondjuk úgy és olyan formában, ahogy azt Király a múlt hétvégi fordulóban, a Mezőkövesd elleni mérkőzésen tette. Mert hiába nyilatkozta a Borsnak kettőt aludva a történtekre (aki nem látta volna a jelenetet, a Haladás-kapus sportszerűtlenül viselkedett a meccsen két gólt szerző ellenfelével, Sztefan Drazsiccsal, majd mintha csak nem lett volna több érve, egyszer csak lehúzta ellenfele nadrágját), hogy „a nadrágtépkedés hozzátartozik a repertoáromhoz, a Bundesligában és a Premier League-ben is előfordult, hogy ezzel az eszközzel éltem. [...] Mások mezeket tépkednek, rátaposnak az ellenfél lábára, én néha gatyát rángatok, de nem azért csinálom, mert nem tisztelem az ellenfelet, egyszerűen mindenáron győzni szeretnék”, ez messze nem az a történetszál, amelyből elindul a legendagyártás folyamata.

A megfelelő időben, a legjobb pillanatban, a legmagasabb szinten, de a csúcs szélén pipiskedve befejezni egy sportkarriert nehezebb, mint egymás után öt tizenegyest hárítani vagy megdönteni egy keletnémet futónő világcsúcsát. Nem véletlen, hogy csak a legnagyobbaknak (Darnyi Tamásnak például) sikerült. Mert a visszavonulás kicsit olyan, mint a halál. Ahogy Márai Sándor írta egykor, nem a haláltól fél, hanem a meghalástól, hát valahogy úgy van a sportoló is ezzel, nem a megváltoztathatatlan kimondásától tartva húzza a kelleténél tovább, hanem mert aggódik, milyen lesz az új, ismeretlen élet.

Csakhogy a legenda lerombolása közismerten sokkal gyorsabban megy, mint az építő művelet, cserébe a pusztítás minden képzeletet felülmúl – a korábbi legenda legendás tetteinek írmagja sem marad.