Zuhanás – Malonyai Péter publicisztikája

Ha létezik megérdemelt (vég)eredmény a sportban, szűkebben a futballban, az MTK kiesése egyértelműen az. Mondhatnám úgy is, hogy a sport hosszú távon (és 33 forduló már annak számít) igazságos. Elegendő csupán a vasárnapi, sorsdöntőnek kikiáltott Honvéd elleni meccsre gondolni. Mert miért érdemelne kegyet a sorstól az a társaság, amelynek vezére (Kanta középpályás) nem ügyel rá, hogy már van egy sárgája, NB I-es meccseket százával játszó tagja (Lencse csatár) pedig az égbe lövi a tizenegyest.

Maradva Kantánál, vele egyébként is illusztrálható a blama. A meccs előtt azt mondta, hogy 1. csúszni-mászni kell, 2. mindenkinek ki kell adni magából mindent. A csúszás-mászás legfeljebb a hirtelen lezúduló eső miatt valósult meg, de tényleg valamennyien kiadtak magukból mindent, másként: ennyire képesek.

Azt persze a biztos búcsú után azonnal megtudhattuk, hogy jó néhány meccsen „sok minden történt”, meg persze a bírók, ami biztosan így van, ám a lényeg: láttuk játszani a csapatot.

És nincs mentség.

A végén persze jöttek a könnyek is, és hozzá a szokványszöveg (ez is Kanta kapitány), hogy vissza kell állítani a klub, az MTK becsületét. Szép szándék, de jobb lett volna nem elvesztegetni.

Minden feltétel adva volt hozzá.

Egyébként meglepetésről csak némi jóindulattal beszélhetünk, ugyanis tradicionális csapataink közül az MTK az, amelyik nem kiesik, hanem – ki szokott esni. És az okok, a magyarázatok visszaköszönnek – mindmáig. A sor 1981-ben kezdődött, amikor az utolsó előtti fordulóban teljesült be a szégyen: az 1903 óta első osztályú csapat 18 bajnoki címmel a tarsolyában elbúcsúzott. A felelősségvállalás nem volt éppen erőssége a vezérkarnak, a téli szünetben Szentmihályi Antal helyére beugró Szarvas László edző határozottan jelentette ki a Videotontól elszenvedett vereség (2–4) után: „Ez az eredmény nem nekünk szégyen…” Hogy kié, nem árulta el, azt viszont rögzíti a Népsport, hogy „nem egy labdarúgó-szakember értetlenül állt a csapat néhány tagjának felelőtlen magatartása előtt. Nem értették, hogy egy ilyen nagy múltú klub mezét viselő labdarúgók hogyan nézhetik tétlenül, miként olvad semmivé a bentmaradás lehetősége”. És figyelemre méltó az elnök, Pillinger Mihály véleménye is, szerinte egy-egy futballista „olyan teljesítményt nyújt, mint amilyenné nevelik”. Azt persze nehéz kideríteni, hogy miért ne lett volna magabiztos például Gáspár József, Koritár Lajos, Fülöp Ferenc, Borsó János – koruk elismert labdarúgói voltak. Ugyanakkor kieső csapat tagjai. Akiknek szerepük volt abban, hogy az MTK utolsó előttiként, 34 meccsen 22 pontot szerezve kizuhant az élvonalból.

Következett 1994, és 30 mérkőzésen 17 pontra futotta kékben és fehérben. A záró fordulóban a már bajnok Váctól kapott ki az MTK (2–3), az utolsó hely megint megvolt, ám érdekes módon senki sem sajnálkozott, annyira kilátástalan volt a produkció. Az idény közbeni edzőváltás ezúttal sem maradt el, a Hollandiából importált Popovics Sándor vette át Gellei Imre helyét. Gelleit egyik napról a másikra ebrudalták ki a Hungária körútról, Popovics pedig tényleg maradandót alkotott, a hátralévő nyolc fordulóban mindössze két pontot tett bele a közösbe.

Mindez minősítette a vezetőséget, a csapatot pedig ami a Sopron elleni hazai kiesési rangadó (1–2) első percében történt: „Turbék a saját térfelének közepéről hazagurította a labdát, amely Piel lába alatt átgurult, és kényelmesen a jobb alsó sarokba vánszorgott.” Még bundához is amatőr megoldás. Ahogy Popovics hozzáállása is. A játékosokra tolva a felelősséget elmondta, hogy „csak azt tudod, amit megtanultál…”, ugyanakkor büszke volt arra, hogy már kiesve is igyekeztek, „ezzel a sportszerű szemlélettel példát mutattunk mindenkinek”. Feltéve, de meg nem engedve, hogy így volt, nem ártott volna néhány érvet is felsorakoztatni. A Nemzeti Sport is elmulasztotta, csak azt közölte, hogy az MTK-nál „jelentős változások” lesznek, mibenlétükről „lapunk következő számában részletesebben informáljuk olvasóinkat”. Aztán másnap az a hír, hogy „Bíró Szabolcs kapus az MTK-ban”, részletes információról szó sincs. Mondták, a klub kérésére, pontosabban Várszegi Gáboréra, aki akkor érkezett az MTK-hoz.

És jöttek a sikerek is (1997, 1999, 2003, 2008 bajnoki cím), aztán 2011-re elfogyott a lendület – újabb kiesés. Némi pozitívum, hogy nem utolsóként, utolsó előttiként, ám a lényeget így fogalmazta meg a Nemzeti Sport: „Ha van tanulsága az MTK kiesésének, akkor az nem több és nem kevesebb, mint hogy a szavakat rendre fölülírják a tettek. A lényeg pedig pofonegyszerű – a jó játékos jobban játszik, mint a rossz”. Másként: „Amit Jancsi nem tanult meg, nem tudja a János.” Ez utóbbi mondat enyhén szólva is arra utal, hogy az akadémia intézménye önmagában nem szül akadémikusokat.

Ez már a kommentek kora, özönlöttek is a vélemények. A legtöbben az található, hogy a játékosok finoman szólva sem utálták, hogy kiesik a csapat, többük szerződésében ott áll, hogy eligazolhatnak, ha nincs NB I. Konkrét megfogalmazásban: „A kevésbé éles szemű olvasók figyelmét arra a tényre hívnám fel, hogy senkiben, aki járt idén MTK-meccsen, fel sem merül, hogy ez a bukta nem szándékos volt.”

Csak az edző, Garami József igyekezett szakmai vonalon elemezni, persze a rá jellemző visszafogottsággal. Érvei (sok távozó, rengeteg egyéni hiba, a vetélytársak eredményei, a sorsdöntő meccsek elvesztése, mentális hibák) helytállók, ám akárhol, bármilyen kudarcnál elmondhatók.
Két esztendeje (2017) benn maradhatott volna a csapat, ha megnyeri az utolsó meccsét Pakson. Döntetlen (1–1) lett a vége enervált, totyogó futballal. És a harmadik edzővel – László Csabát Teodoru Vaszilisz, őt pedig Tamási Zsolt váltotta az idényben. Tamási szerint: „Az egész tavaszi szezonban összeszedetten futballoztunk, a harmadik legkevesebb gólt kaptuk a mezőnyben, csak éppen a helyzetkihasználásunk csődöt mondott. Ez nem feltétlenül a csatárok kvalitásait minősíti, csupán érzékeltetni szeretném, miért estünk ki”. Én akkor úgy fogalmaztam, hogy „a legunalmasabb csapat távozott a mezőnyből” – ezt csak megismételni tudom.

Mert ez most is így volt, van, és egyébként is visszaköszön a múlt. Kezdve az edzőváltásokkal, hiszen 2011-et leszámítva most sem azzal esett ki a csapat, akivel elkezdte a bajnokságot. A Feczkó Tamás, Lucsánszky Tamás váltás a Gellei, Popovics cserére hajaz, az új edzővel most is gyatrább volt a produkció. És az sem új, hogy jó néhány játékosnak nincs ellenére a kiesés: ha NB II, mehetnek – a szerződésük szerint.

És ha már játékosok… Azt mondogatják visszatérően a Hungária körúton, hogy a klubnak filozófiája van. Szerintem ilyesmivel jobb, ha Friedrich Hegel, Immanuel Kant, Sören Kierkegaard, esetleg Pierre Teil-hard de Chardin próbálkozik, az MTK-nál nincs ok a nagyképűsködésre. Mert ha a játékot nézzük (rendszer – na hiszen…), csak a már említett unalom jön át, ha pedig a nevelés szentsége a lényeg, szó sincs a fiatalok térhódításáról. Néhány név a leszerepelt keretből: Torghelle Sándor (37 éves), Kulcsár Tamás (36), Kanta József (35), Balogh Béla (34), Lencse László (30), Pintér Ádám (30). És akkor még nem beszéltem a „filozófiához” méltatlan öt jellegtelen külföldiről. Ez így 40 százaléka a keretnek.

Két esztendeje Deutsch elnök úr kért elnézést a drukkerektől, bizonyosan most is megteszi. Azok helyett, akik nemcsak önmagukat, az MTK-t is lejáratták a pályán. És akik hiába tettek szert szép jövedelemre a poroszkálásukkal, a pénztől nem profik – csak megélhetési futballisták.

Ezért estek ki.

Pontosítok: zuhantak.