A pénz hallgat – Malonyai Péter publicisztikája

Jelen állás szerint ott tartunk, hogy két kanyar után már csak a Ferencváros virít az európai kupákban (a Bp. Honvéd esetében még segíthet az igazságszolgáltatás, de várjuk ki a végét). A Fradi a bajnokcsapatok között állja a sarat, ami azért rang a javából. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a magyar futballt is magasabb szintre emeli.

Arra gondolok, hogy a Ludogorec és az FC Valletta elleni négy mérkőzésen mindössze hat magyar futballista tehetett hozzá a sikerhez. Enyhén szólva sincsenek sokan, így bőven van hely a felsorolásukra: Bőle Lukács, Dibusz Dénes, Lovrencsics Gergő, Priskin Tamás, Sigér Dávid, Varga Roland. Közülük ketten, a kapus Dibusz és a csapatkapitány Lovrencsics játszotta végig valamennyi meccset, a többiek hol ki-, hol beálltak, de egyikük sem töltött a pályán kétszer kilencvenpercnyi időt.

Igen, megint az örök téma (nálam legalábbis): magyarok vagy külföldiek?

Természetesen klubja, pontosabban vállalkozása válogatja, melyik oldal mellett teszi le a voksát. A Ferencvárosnál mindennél fontosabb, hogy csoportkörig jusson el a csapat, ezért semmi sem drága, ha úgy tetszik – Loyolai Szent Ignác közkeletűjét idézve –, a cél szentesíti az eszközt. Ismétlem, az ő dolguk, szíve joga a vezetőségnek, mit lát hasznosnak, mire költ és mennyit.

De ha már szív, másnál is hevesen ver a futball kapcsán. Az érzelem pedig – ez meggyőződésem – intenzívebb, ha honfitársunk teszi a dolgát a pályán. Ez még akkor is igaz, ha az Üllői úti alapállást igazolja, hogy a csapat júliusi kupameccsein a góljait légiósok szerezték; a képet árnyalja, hogy ők tizenegyen voltak, ami persze hogy több esélyt rejt magában.

De nem általánosítok, magamból indulok ki. Sokkal elnézőbb vagyok, ha honfitársam hibázik, mint amikor valamelyik légiós. A vallettai meccsen, például, csak bosszankodtam, amikor az általam roppant nagyra becsült Lovrencsics ártalmatlan helyzetben ért oda tizenegyest érően, akkor viszont, amikor az egyik ukrán adogatta el a labdát a félpályánál, mi tagadás, felemeltem a hangom. És a másik oldal: tavaly felfedeztem magamnak Sigér Dávidot, az MTK-nak bombagólt lőtt, remekül játszott, majd roppant szimpatikusan nyilatkozott az M4 Sport magazinműsorában. Azóta figyelek rá, sőt, drukkolok neki, hogy minél többre vigye, míg – szégyen, nem szégyen – csöppet sem érdekel, mit hoz a jövő a légiósoknál. Elvégre rájuk fogalmilag érvényes, hogy – hol itt, hol ott.

A vallettai meccsen a lelátóról többször is felhangzott a drukkerek kórusa: „Harcoljatok! Harcoljatok!” Aligha hiszem, hogy az ideiglenesen hazánkban állomásozó futballisták közül egy is érezte a bekiabálás súlyát, meg persze a jelentését sem, ugyanis az öltözőkben többnyire az angol a hivatalos nyelv – Magyarországon. És ide kívánkozik tanult pályatársam, Pietsch kolléga megállapítása a Fehérvár vaduzi leszerepléséről: „Nem véletlen, hogy a lefújás után némelyek azt találgatták, a látottak alapján vajon hány játékost bánt a szégyenteljes búcsú – nos, hétnél tovább senki sem jutott. Jellemző továbbá, hogy a felsorolt labdarúgók között egy külföldi sem akadt…” Az oldalon Juhász Roland és Huszti Szabolcs igyekszik megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, mondataik, őszinteségük jobban enyhíti a szigoromat, mint bármelyik „-ics” vagy „-ov” esetleges önkritikája.

Ellenpélda a Debrecen esete, övék minden tiszteletem, mert az idei négy kupameccsükön 14 magyar ifjút szerepeltettek, valamennyi mérkőzésen kilencen játszottak. És csaknem telt ház előtt úgy mentek előre a Torino ellen itthon, ahogy kell. „Büszke vagyok a játékosokra, ezért sokan gúnyolni fognak, meg kritizálni a csapatot, de nagyon nagy a különbség a Serie A és a mi klubunk között” – így Herczeg András a kiesést követően. Nos, csak elismerésemet tudom kifejezni a történtek után, ugyanis az ifjak brusztoltak, ahogy tudtak, s testközelből tapasztalhatták, milyen az igazi európai tempó. Ez biztos a hasznukra válik, s a futballunknak is – jobban, mint egy-egy továbbjutás.

Mert ne beszéljünk mellé, az esetleges csoportkör a magyar futballnak legfeljebb erkölcsi sikert hoz, a klubnak viszont anyagit, ami azért nem mindegy. Mostanság, amikor az a klubvezérek legnagyobb bánata világszerte, hogy a pénz önmagában nem lő gólt, tehetség, tudás és főként produkció is kell hozzá. Mondhatjuk, mondják is (főként a győri és a veszprémi kézilabdázók kapcsán), hogy itt „brandekről” van szó, s így másképp kell nézni az importárut a pályákon. A „brand” kitételre nem találtam pontos definíciót, legalábbis közérthetőt, talán a márka vagy a védjegy áll legközelebb hozzá, attól függően, hogy kereskedelmi vagy jogi oldalról nézem. De nézhetem akárhonnan, egy „brand” nem férkőzhet be a szívembe, a csapat annál inkább, de leginkább a játékosok. Ha „a mi kutyánk kölyke”, mindennél jobban.

És ezzel a kör bezárult.

És feltehetően zárva is marad jó sokáig. Legyen elegendő csak Csányi Sándorra utalnom, az MLSZ elnöke a májusi közgyűlésen a beszámolójában elmondta, hogy amióta – természetesen a klubok nyomására – megszüntették a pályán lévő légiósok számának korlátozását, és elvetették a fiatalszabályt is, a magyar játékosok száma 75 százalékról 70 alá esett és tovább csökken, a 23 év alatti játékosok játékperceinek aránya pedig 10 százalékról négy alá zuhant.

A mostani átigazolási időszakban az NB I tizenkét klubja összesen 34 külfölditől vált meg. Mindez szintén Csányi elnök úr szavai tükrében érdekes, aki enyhén szólva is nulla üzleti érzékkel megáldott embereknek titulálta a vezetőket: „Az igazolt, többnyire túlfizetett NB I-es játékosok több mint negyven százaléka nem is játszik, (…) mintha ostobák volnának a magyar klubtulajok, és dobnák ki a pénzt az ablakon.” És aztán jön a szerződésbontás, a hátralévő bért kifizetik – kerül, amibe kerül. „Én ezt a hűtlen gazdálkodás kategóriájába sorolnám” – így Csányi Sándor.

Nyilván a hűtlen kezelés büntetőjogi tényállására gondolt (Btk. 376. §.), azaz: „Akit idegen vagyon kezelésével bíztak meg, és ebből folyó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okoz, hűtlen kezelést követ el.” Hogy kötelessége-e a klub vagyonára ügyelni a vezetőségnek, nem kérdés, az átigazoláskor kiszórt pénz pedig nevezhető hátránynak. Ez az én álláspontom jogi diplomával a zsebemben, de nem folytatom, legyen elég annyi, hogy a törvény meglehetősen szigorú az ilyen esetekben, ha például „különösen nagy vagyoni hátrányról” van szó, azaz 50 és 500 millió forint közötti az összeg, két évtől nyolc évig tartó szabadságvesztés a büntetés. Ötvenmillió forint napi árfolyamon 148 809 euró – ezt csak tájékoztatásul, a többi – a játékosok értékére gondolok – hozzáférhető a világhálón.

Enyhén szólva furcsa, hogy a futballszövetségnek úgymond cukorkát kell osztogatnia azért, hogy a klubok méltóztassanak magyar ifjakat szerepeltetni a csapatukban, azaz pénz jár azért, ha a magyar bajnokságban magyarok játszanak. A klubok pedig vagy kegyeskednek belemenni az alkuba, vagy nem. Pedig kötelességük lenne, lévén tagszervezetek, az alapszabály szerint pedig: „Csak az a jogi személy lehet tagja az MLSZ-nek, amely az MLSZ alapszabályát és szabályzatait elfogadja, az MLSZ-t céljai elérésében tevékenységével támogatja. (9.§. 3. bek.)”. Azt pedig szintén rögzíti a dokumentum, hogy a szövetség kötelessége „annak biztosítása, hogy a labdarúgás sportbeli értékei mindenkor megelőzzék annak üzleti érdekeit” (7.§. x. pont). Kétségtelen, az is ott áll, hogy a szövetség „eljárása során köteles figyelemmel lenni tagjai üzleti és adatvédelmi érdekeire” (1. §. 1. bek.), ám az elnök úr által „hűtlen gazdálkodásnak” nevezett metódus aligha szolgálja az üzleti érdekeket.

Csak látszólag távolodtam el a magyarok kontra légiósok kérdéskörtől, hiszen – a pénz mentén haladtam. Ami a feltevéssel ellentétben nem beszél, hallgat.

Pedig, higgyék el, tudna mesélni.