Elvarázsolt légió – Kiss László publicisztikája

„Nem lenni ez így jó, összerugdosni szegény Umó!” – panaszolta Patrick Umoh a csepeliek edzésén, mert néhányan nem szerették, valósággal utaztak rá, és derekasan összerugdosták az Újpestrőlérkező nigériai légióst. ,,Szegény Umó” volt az első színes bőrű futballista a magyarélvonalban, bár nem volt klasszikus értelemben vett légiós. 1981-ben érkezett hozzánk, hogy építészmérnöki diplomát szerezzen a Műszaki Egyetemen. Előtte már játszott Nigéria utánpótlás-válogatottjában, itt pedig először a BLSZ-ben szereplő 43 sz.Építőknél jelentkezett. Onnan vitte el az Újpesti Dózsa, amellyel ugyan kupagyőztes lett, de miután nem váltotta meg a világot – két meccsen összesen tizenkét percet játszott –, hamar, már az idény végén Csepelen találta magát. Úgy tetszik, rúgásálló volt, mert túlélte az edzések gyötrelmeit, s több mérkőzésen is szerepet kapott, sőt, egy bajnokin gólt is szerzett. Bár alacsonyabb osztályban korábban is futballoztak nálunk külföldiek, mégis gyötrelmesen indult nálunk a „légióskodás”.

Meglehetősen bizalmatlanul fogadtuk az idegeneket, nemértettük a nyelvüket, szokásaikat, stílusukat, többüknek még a nevét sem tudtuk helyesen kimondani. Mert ugye a Karába, Szuromi, Monostori, Kertes, Csóri dorogi csatárötöst vagy a Szalai, Répás, Básti tarjáni középpályássort az öreg szurkolók még mindig fújják, de alig valaki tudja elmondani a Fradi legutóbbi összeállítását...

Pedig a Stécé és a Dorog is egyszerű vidéki középcsapat volt, a Ferencváros pedig az Európa-ligában is vitézkedő magyar bajnok. Egyébként éppen a Ferencvárosnál volt izgalmas az idegenek fogadtatása.A FTC-tábor általában belekötött az ellenfél minden létező meg nem létező hibájába, így természetesen abba a „devianciába” is, hogy történetesen színes bőrű is játszik az ellenfél csapatában. Gúnyolta, szidta, ugatott neki, egészen addig, amíg az Üllőiúton is fel nem tűnt egy nigériai csatár, Babatunde Fatusi. A ráadásul igen szerethető,ügyes, gyors, sokat futó, mozgékony játékos 1995 nyarán érkezett Pécsről – egyébként a svájci Servette kölcsönjátékosaként –, így aztán kiderült, „a mi a feketénk nem is olyan fekete”. Pláne úgy, hogy szerepelt a ferencvárosiak BL-csoportkörbe jutó csapatában. Olyan focistákkal, mint Lisztes, Kuntics, Kopunovics, Vincze Ottó vagy a két tragikusan fiatalon elhunyt Fradi-játékos, Zavadszky és Simon. Hogy aztán most nyáron újabb Babatunde jött Nigériából, vagyis a gólkirály BabatundeAdenijiigazolt Debrecenbe, már korántsem jelentett szenzációt. Lassan-lassan minden kiegyenesedett, nemzetközi pályára léptünk, már nem feltétlenül Magyarországon kellett születnie egy futballistának ahhoz, hogy szerethessük.

S nem is a szomszédban vagy a városban. Sőt, ott sem mindegy, hogy hol. A hőskorszakban többnyire barátok, ismerősök alkottak egy-egy csapatot, a többiek meg szorgalmasan és hangosan mentek biztatni a havert, kinevetni az ellenfelet, abcúgolni a bírót. Meccs után meg ünnepelni, egymásra licitálni a sarki kocsmában, vagy éppen gyászolni, temetni a mérkőzést és a csapatot. De a hőskor hamar elmúlt, kinőtte a világ, különben is, már igen hamar egymáshoz jártak különféle nemzetek játékosai ellesni a szakmát, átadni a tanultakat. És később is, boldogan és büszkén játszott együtt az uruguayi Santamaría, a francia Kopa, a spanyol Gento, az argentin Di Stéfano és a magyar Puskás a Real Madridban, a világ akkori legjobb csapatában, s legfeljebb a vérmes Barca-szurkolóknak jutott eszükbe, hogy ezt a csapatot nem lehet szeretni.

Nálunk persze másként alakultak a dolgok, a vasfüggöny mereven elválasztotta egymástól a szocialista színpadot a világfutball nagy porondjától: innen nem mehetett ember oda, onnan nem jöhetett ide. S érdekes, a nagy elzárkózás nem ölte meg a játékot, bár az is igaz, hogy ellenfélként találkoztak egymással a csapatok, a nemzetek legjobbjai, a többieknek meg maradt a hazai mezőny, egészen az utcák-terek bajnokságáig. Igaz, a karriert nem a futballgyerekszoba határozta meg, hanem az igen demokratikus talentum. A magyar grund és a riói Copacabana egyformán ontotta a tehetségeket, de amíg Rióban a pénztárca vastagsága döntötte el, hogy ki melyik csapathoz kerül, nálunk a hatalmi szó. Ettől még persze lehetett szeretni vagy éppenséggel gyűlölni a labdarúgót.

Mi persze jártuk a saját utunkat. A Petőfi-keresésről elhíresült nagyrédei kazánkirály, Morvai Ferenc például külön csapatot alakított falujában a nyolcvanas évek végén. Ugyan létezett egy NB III-as együttes, de abban gyöngyösi ,,légiósok” is szerepeltek, s a Petőfi-kutató úgy érezte, hogy így kimaradnak a nagyrédei gyerekek, pedig nekik is kell valahol játszaniuk. A másik csapat, a ,,profi” az idegen, annak tiszta lélekkel aligha szurkolhat egy becsületes rédei ember. Pedig akkor már, ha hozzánk nem is jöhettek, tőlünk már mehettek – bizonyos számú válogatottság elérése után – külhonba a futballisták.

Manapság ott tartunk, ha valakinek van kis megspórolt pénze a párnacihában, nyugodtan előveheti és vásárolhat magának futballcsapatot. Komplett együttest, akár egy teljes légiót. A pénzember megunja, hogy csak a szomszédvárak rangadóin köpködheti ki magát az ember, szidhatja a bírót, verekedhet a másik falu legényeivel, épp ezért összeszed akár tizenöt-húsz, sokszor a futottak még kategóriájába tartozó külföldit – nemzetközi élvonalbeli futballista számunkra teljességgel megfizethetetlen –, és jöhetnek a meccsek. Ő pedig rögvest szakember lesz. Első osztályú szaktekintély. A lényeg, hogy csapatával ott van akár az NB I-ben is. Jöhet az Újpest-, jöhet az FTC-tábor is, és mégiscsak más azzal civakodni, mint a hozzájuk hasonló mokányokkal. Az nem számít, hogy melyik játékos mennyire szerethető, lehet-e imádni egy ilyen csapatot, a lényeg a rang és a dicsőség. A légiós, különösen ha rutinos, érzi a szeretetet – persze a gyűlöletet is –, bár egyetlen kukkot sem ért a biztatásból, mégis megy, teszi a dolgát. Ha jó futballista, könnyen megszeretik az emberek. Így volt ez például akkor is, amikor fellélegeztünk, hogy végre hazamentek a szovjetek, ám rendre visszajöttek az oroszok – na nem puskával, futball-labdával. Ekkoriban érkezett például Sirinbekov a Vasasba – jól húzott, szerették –, Nicsenko előbb Akasztóra, majd a Fradiba – nagy vétel volt –, vagy Gracsov apó Debrecenbe, akiről még mindig beszél a város. Aztán máshonnan, eleinte elsősorban a környékről is jöttek légiósok, s jelenleg ott tartunk, megesik, hogy a magyar bajnok Ferencváros jószerével két magyarral és kilenc légióssal áll fel. Na, ilyenkor vetődik fel többekben a kérdés, hogy lehet-e még ezt a Fradit szeretni. Mert hát mitől önmaga egy csapat, mitől önmaga a Fradi? Székházától, stadionjától, játékosaitól, pályagondnokától, szurkolóitól, hagyományaitól, szellemiségétől, múltjától, jelenétől, jövőjétől? Vajon lehet-e egyáltalán azt a csapatot szeretni, amelyiknek még az összeállítását sem tudja az ember?

Súlyos kérdések. Igen, igen. Mert a Fradi attól még mindig Fradi, hogy nem a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi ötös alkotja a csatársorát. De hogy mennyire szerethető ez a másik, ez az idegen legénység? Nehéz a válasz. Mindenesetre a gólok száma ezekben a feleletekben is segít. Ha van játékos, van gól. Ha van gól, van jó eredmény. Ha van eredmény, van csapat. Ha van csapat, van szurkoló. Még akkor is, ha a pénz alapvetően sok mindent meghatároz.

Még ha azt is érezzük néha és mondjuk is ki, hogy ,,nem lenni ez így jó”, de ez már másik kor, nem az utcák-terek bajnoksága zajlik, és a kazánkirály sem barkácsol már csapatot. Nem. Itt most már ,,szegény Umók” jönnek, őket kell megismernünk és megszeretnünk, ha lehet, és ha játékukkal engedik szeretni magukat. Persze, persze hogy volt Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi, de most Szalai és Feczesin a két ék, és Grosics helyett Gulácsi a kapus. Úgyhogy kezdjük csak szépen megtanulni a neveket, na nem „szegény Umónál”! Nem. Kezdésnek a Babatunde név talán jó lesz. De ott sem mindegy, hogy Adeniji vagy Fatusi...