Zalai Schnellinger – N. Pál József publicisztikája

Papp Antal – Zalában mindenki Tóniként emlegette – a ZTE 1972-ben NB I-be jutó gárdájának mindenki által szeretett, játéka miatt sosem szidott középhátvédje volt, s ekkortól csapatkapitánya is. Emlékszik-e – a vele egy generációs játékostársakon és persze a már idősödő zalai szurkolókon kívül – reá valaki még, nem tudom, ám én igen, hisz' – nagy örömömre – személyesen is „ismerhettem”, mégpedig a játékost, fénykorában!

Zalaszentivánon éltem '72-ben s a következő években is, a József Attila utca 13. számú házban, s pontosan szemben velünk, a 6.-ban Guzmicsék. Leányuk, Kati nagyon szép szőke hölgy volt emlékeim szerint, s mit ad Isten, Papp Antal épp neki udvarolt. Gyakran láttam hát a neves futballistát megfordulni ott, mígnem – összeszedve bátorságom – meg mertem szólítani, mondván, jó volt a meccs (győztünk), s ő is jól játszott, néhány nappal azelőtt. Én 15 voltam, korán nőtt, magas gyerek, ő 24, hebegve „jó napottal” köszöntem (a csókolomhoz túl felnőttnek gondoltam már magam alighanem), mire mosolyogva nyújtotta kezét, mondta, tegezzem, s köztünk a „szervusz” járja ezután. Így is lett, ha – mindig ugyanott, az utcánkban – találkoztunk, jó tíz méterről, engem megelőzve, fölemelt kézzel üdvözölt, hogy a köszönés formáját el ne tévesszem, ám miután Guzmics Katit feleségül vette, elköltöztek, így nem futottunk össze többé. A játékot is abbahagyta 1974 végén, 26 évesen, s nem is tudtam már, mi van vele.

Most, hogy halálának hírét vettem, elszorult a torkom s párás lett a szemem is talán. Ama, számomra nagyon kedves, ifjúkorom futballélményét alaposan befolyásoló 1972–1973-as csapat negyedik halottja ő (Szabó Rezső, Bolemányi János és Prokisch Károly nála is jobban sietett valamiért), amelynek összeállítását sosem felejtem el. Bolemányi (Déri) – Molnár (Prokisch), Papp, Mihalecz, Filó – Gáspár, Józsi (Kocsis), Tóth Gyula – Tóth József (Szimacsek), Szabó (Soós), Bita. Hiába, az idő nem hajlandó megállni egy pillanatra sem, minden történet múlttá lesz egyszer, s meglehet, e múlt szebbé válik bennünk, mint volt (lehetett) egykoron. S ennek így kell lennie!

Arról, hogy ama esztendők mit jelentettek a zalai szurkolóknak, írtam már e hasábokon (A legenda oda? 2018. november 23.), amit elmondtam, ismételni nem akarom, legyen elég annyi, hogy a magas, vállas, őserejű, szőke középhátvéd az akkori csoda, öröm és bódulat egyik oszlopa volt. Zalában született, mint a csapat majd' minden játékosa, ő éppen Zalatárnokon, már 15 évesen ('63-ban) a Zete tagja lett, s nem is ment máshova többé. Vele került föl a gárda már az NB I/B-be is ('68), a másodosztályba tehát, majd az alig remélt diadal, az élvonal ideje jött el, '72 kora nyarán. Emlékszem, az egész város – s környéke – megmozdult, húszezres stadion bújt ki a földből két hónap alatt a régi helyén, akit a labda pattogása megérintett valaha, meccsre akart menni mindenáron, jó volt zalainak lenni.

Óriásokat láttam, így érzem ma már, Albertet, Benét, Dunai II-t, Szőkét, Szűcsöt, Kocsis Lajost, Fazekast és a többieket, miközben a „mi csapatunk” méltó ellenfele volt mindenkinek, odahaza biztosan (az Újpesti Dózsát és a Fradit 1–0-ra, a Honvédot 4–1-re, az MTK-t 4–0-ra vertük meg!), újoncként lettünk hatodikak, s a futballtársadalom zalai csodáról beszélt akkoriban.

Nos, Papp Antal – említettem – a gárda kapitánya, tekintéllyel bíró jelenségként állt helyt, ott, a védelem közepén. Söprögető volt e poszt neve, gyorsnak, keménynek, termetesnek illett lenni hozzá, jó ütemérzékkel, fejjátékkal, s ennek a mi Tónink kiválóan megfelelt. Úgy emlékszem, futógyorsasága nem haladta meg ugyan az átlagét, ellenben a játékot egyedi módon olvasta, előre látta a következő mozzanatot, remekül keresztezett jobbra is, balra is, mindkét lábbal jól rúgott, s igen-igen higgadtnak, nyugodtnak, s fölöttébb sportszerűnek mutatkozott. Valamirevaló középhátvédet egyszer-egyszer ki szoktak állítani ugyebár, nos, őt sosem küldték zuhanyozni a meccs vége előtt, sőt, sárga lapot is csak egyet kapott pályafutása során.

Gondolkozom, mire emlékszem játékából pontosan. A Videoton elleni első hazai találkozó egy pillanata rémlik, midőn az üres kapunkra passzolt labdát vagy négy-öt méterről becsúszva rúgta szögletre, s még egy – nekem emlékezetes – mozzanat. A Fradi volt a vendégünk '73. május 6-án, a lelátón többen orvosi segítségre szorultak a tömeg nyomása miatt, s meghaladhatatlan volt a hangulat. Szimacsek góljával – a harmincadik másodpercben rúgta – 1–0-ra vezettünk, zengett a Hajrá, Zete!, az ellenfélnél Albert, Bálint, Szőke – így láttuk! – téblábolt a pályán, mígnem a második félidőben tizenegyeshez jutott a Fradi. Egy jobb oldali beadásra Papp és Branikovits ugrott föl fejelni a tizenegyespont táján, s a hátvédünknél vagy 10-15 kilóval könnyebb Fradi-csatár „lepattant” a Tóniról. Legalábbis így gondoltuk mi, zalaiak, ám Hévízí bíró vagy harminc métert futva ítélt büntetőt, a lelátó harsogva, pfujolva tiltakozott, de nem volt apelláta. Juhász félmagasan a kapunk bal oldalára lőtt, Déri kiütötte a labdát, s tombolt a stadion: „győzött az igazság, győzött az igazság…!” Rég volt, de hát Papp Antal e történetben is megdicsőült végül.

Zalai Schnellingernek is hívták mifelénk, s aligha a külső jegyek – daliás termet, szőke haj – miatt csupán. A nyugatnémet – 1966-ban vb-ezüst-, 1970-ben -bronzérmes – válogatott, a Milan '69-ben BEK-győztes klasszisa nem is biztos, hogy különb erényekkel bírt, mint a mi játékosunk, jogom van így gondolni ma már. Az utánpótlás-válogatottban – a másodosztályból! – többször szerepelt, s hittük, hisszük, ha nem vidéki csapatban játszik, a „nagyok” címeres meze is kijárt volna neki. Ám – pedig fővárosi együttesek is hívták – nem volt hajlandó elmenni. Elismerem – ha nagyon muszáj –, a válogatottságra esélyes esztendőkben (1972–1974) Páncsics Miklós tán jobb – elsősorban gyorsabb – volt nála valamivel, ám a lényegen nem változtat ez: ama magyar futballban, amely a világ élvonalától alig-alig maradt el akkor még, az egyik leginkább felelősségteljes poszton „másodiknak” lenni is dicsőség lehetett.

S még valamit hadd írjak le. Minden reá emlékező arról beszél, hogy Papp Antal kiváló volt embernek is. Nem akart sztárrá lenni, nem tolakodott, nem törtetett, még a „menők” pozíciójával gyakran együtt járó modort sem vette föl. Nem ivott, nem kártyázott, a túrákon, a buszozás során meséskönyveket forgatott, romantikus hitekkel élő gyermekként szinte, s ha a magam késő kamaszkori „ismeretségére” gondolok, igaz is lehetett ez bizonyára.

Sérülékeny volt, ez lett pályafutása egyetlen átka talán. Az 1972–1973-as bajnokságban 17, az 1973–1974-esben 19, a következőben – '74 végéig – kilenc találkozón, összesen 45-ön játszott az első osztályban csupán, aztán vissza kellett vonulnia. Nézte a meccseket, de nem vágyta a fényt, nem „futballozott” többet, nem okoskodott, se edzővé, se ilyen-olyan „akárkivé” lenni nem kívánt, civil maradt, munkájának s családjának élt. Felesége, gyermekkorom szembe szomszédja, Kati volt mindhalálig, gyermekeket neveltek, vállalkozóként építőanyag, mész eladásával foglalkozott. Jó szívvel beszélt a régi időkről, ha keresték néhanap, de hogy labdarúgásunk alakulásáról miként vélekedett, nem tudhatom.

Feltűnés nélkül élt, önmagával békében, csendesen. Mondják, az utóbbi időben – betegsége miatt – Istennel társaloghatott csupán, ám szeretném hinni, arról, hogy a ZTE NB I-es lett újra, hírt kapott még valamiképp. S noha zalai születésű játékos a mai gárdában mutatóban van csupán, azért mondanám: játsszatok úgy, gyerekek, hogy neki is öröme teljék benne odaát!

Október közepén halt meg, három héttel 71. születésnapja előtt. Andráshidán búcsúztatták abban a temetőben, amelyben édesapám is pihen. Isten kísérjen, szomszéd, nyugodj békében, Tóni!