Foci Horlivka utcáin, táncterem, matekóra – így telt Rebrov gyerekkora

Horlivka, avagy a szovjet érában Gorlovka.

Romos, ütött-kopott városka Ukrajna keleti részén, nem messze az orosz határtól és a Fekete-tengertől. Turistákat errefelé nemigen látni, a város mindennek mondható, csak szépnek és rendezettnek nem. Ettől függetlenül az ukrán sportszerető emberek pontosan tudják, merre keressék a térképen, hiszen itt született az utóbbi évek egyik legjobb válogatott játékosa, Szerhij Rebrov.

A Donecktől nem messze fekvő Horlivka városában nem sok minden volt a nyolcvanas években, a romosodó moziépületen, néhány leharcolt játszótéren kívül semmi sem szolgálta a gyerekek szórakozását. Miután Horlivka igazi iparváros, égig érő kéményekkel, számtalan gyár-óriással, a gyerekek leginkább a sportban találták meg az örömüket. Nem meglepő, hogy a helyi srácok reggeltől estig a poros utcákon múlatták az idejüket, ha pedig valakinek labdája is volt, máris az utcák, terek császára lett. A kis Szerhij is ott töltötte a délutánjait, ám volt még egy hely a városban, ahol sokszor megfordult – a táncterem…

Miután a szülei tánctanárként dolgoztak, naponta több órát töltött a teremben, és bár a futballon kívül próbálkozott kosárlabdával, röplabdával, atlétikával, a szülei hatására táncolni is elkezdett.

„Magától értetődő volt, hogy előbb-utóbb én is kipróbálom ezt a mozgásformát – mesélte korábban Szerhij Rebrov. – Édesanyám és édesapám is klasszikus táncot oktatott, és noha a mai napig tudok néhány alaplépést, nem vagyok nagy táncos. Az is igaz, hogy remekül fejlesztette a ritmusérzékemet, és jól jött a későbbi pályafutásom során, hogy miként, melyik pillanatban kell felugrani, hogy én fejeljem el a labdát. Szülővárosomban akkoriban nem sok szórakozási lehetőségük volt a gyerekeknek, így reggeltől estig sportoltunk. Futballozni a helyi csapatban kezdtem, majd a szüleim internátusba adtak, tizenöt évesen költöztem Doneckbe.”

A család nehéz döntést hozott. Gyerekként engedi a család szeme fényét kirepülni otthonról, abban a tudatban, hogy semmi garancia sincs arra, hogy sikeres labdarúgó válik belőle. Vagy maradjon inkább otthon, tanuljon rendes szakmát, legyen ő is pedagógus, vagy autószerelő, kőműves, orvos, netán villanyszerelő. Csakhogy a szülei tudták, ha Szerhij bármit is szeretne elérni a labdarúgásban, profi sportoló szeretne lenni, költöznie kell.

Végül tinédzserként, szinte még gyerekfejjel hagyta el a családi otthont, hogy a futballnak szentelje az életét. A donecki akadémián cseperedett, a legenda szerint hosszú évekig egyetlen edzést sem hagyott ki, eshetett eső, fújhatott szél, ő mindig ott volt a tréningen. Társai szerint határozottsága már akkor kiemelte őt a többiek közül, céltudatos és konok volt (zárójelben jegyezzük meg, éppen olyan, amilyen most). A fiatal Rebrov a sok gyakorlásnak köszönhetően szépen fejlődött, egyre-másra rúgta, fejelte a gólokat az utánpótláscsapatokban, nem csoda, hogy több edző is felfigyelt rá, hogy aztán évekkel később a Sahtar Doneck együttesében mutatkozzon be az élvonalban.

A futball mellett a tanulásra is maradt ideje, energiája – a szülei meg is követelték tőle a jó jegyeket, cserébe mindent megkapott odahaza. A történelem, az irodalom és a fizika sem áll tőle messze, ám nem meglepő, a kedvence a matematika volt.

„Általános iskolás koromban a matematika volt a kedvencem, a mai napig fejben számolok ki szinte mindent. Nem mondhatnám, hogy én voltam a legjobb tanuló az osztályban, de édesanyám esténként mindent kikérdezett, nem hagyta, hogy bármit is félvállról vegyek. Sohasem kellett noszogatni, imádtam a számokat. Nem véletlenül mondogatom a játékosoknak az öltözőben, képezzék magukat, olvassanak, fejtsenek keresztrejtvényt, ne csak a televíziót vagy a mobiltelefonjukat bámulják. A labdarúgás leginkább fejben dől el, a pályán tizedmásodpercek alatt kell dönteni.”

Szerhij Rebrovról közismert, hogy képes egész nap statisztikákat bújni, ez is jól mutatja, mennyi mindent lesett el korábbi edzőjétől, mentorától, Valerij Lobanovszkijtól. A legendás tréner különös rendszerben látta a futballt: a labdarúgás szerinte egy huszonkét elemből álló, kétszer tizenegy tagú rendszer volt, amely meghatározott területen zajlott, amit ugyebár pályának hívnak. Rebrov is hasonlóan látja a játékot, futballistáinak álmukból felkeltve is tudniuk kell, hol a helyük az adott szituációban.

A Ferencváros vezetőedzője a munkája mellett a családjának él. Három fia van, első házasságából a 19 esztendős Dmitrij, jelenlegi párjától a négy és fél éves Nikita, valamint a kétesztendős Alekszandr.

Első felesége a mai napig Londonban él a fiukkal, és az alma nem esett messze a fájától, a legnagyobb Rebrov srác – édesapjához hasonlóan – imádja a számokat és a labdarúgást. Az angol fővárosban nemrégiben induló, modern iskolába jár, ahol a különböző sportágakkal kapcsolatos elemzéseket tanulják. Édesapja szerint szép jövő állhat Dmitrij előtt, hiszen remekül vág az esze, olyan összefüggéseket képes felfedezni egy-egy szituációban, amire csak kevesen képesek. Ki tudja, egyszer még az is lehet, hogy édesapja csapatának dolgozik elemzőként, és a kis Rebrov találja ki az aktuális taktikát az ellenfél legyőzéséhez…

„Boldog vagyok a családommal. Mindkét feleségemet odahaza, Kijevben ismertem meg. A gyerekekkel, Nikitával és Alekszandrral nem könnyű itt, Budapesten, a kisebbik még odahaza van velünk. Nikita nemzetközi óvodába jár, nagyon megszerette, autóval nagyjából negyedórára van tőlünk. A budai oldalon lakunk, miután a srácok még kicsik, a párommal mindenképpen zöldövezetbe szerettünk volna költözni. A játszótér néhány perc gyalog, sokat járunk oda is. Lehet, a játékosok jobban kedvelik a nyüzsgést, a belvárost, mi a családdal a nyugalmat szeretjük.”

Nos, ilyen ember Szerhij Rebrov.

Az elmúlt hetekben bemutattuk, hogyan éli hétköznapjait, miért hagyta ott családjával a forró Szaúd-Arábiát, miként úszta meg a katonaságot, milyen a kapcsolata korábbi csatártársával, Andrij Sevcsenkóval vagy éppen azt, miért is imádja a rádióamatőrködést. Lehet őt szeretni, nem szeretni, azt azonban nem vitathatja senki, hogy vérprofi edző, akivel a Ferencváros – ahogy mondani szokták – megütötte a főnyereményt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. szeptember 12-i lapszámában jelent meg.)