Apa, anya, csend! – Bobory Balázs publicisztikája

A minap egy játékvezető ismerősömmel beszélgettem, aki előzőleg éppen egy megyei U16-os futballmeccsen dirigált. Azt mondta, hogy a vendégcsapatot elkísérő szülők már az elején kipécézték maguknak a hazai csapatból a balhátvédet, aki mozgása, megoldásai láttán eléggé esetlennek tetszett, aztán válogatott szidalmakkal illették a korlát mellől.

Szegény srác egy ideig tűrt, próbálta nem meghallani a hangokat, végül a második félidőben betelt nála a pohár, elszakadt a cérna, és kiszólt a nézőknek. A bíró ilyen esetben csak a labdarúgót szankcionálhatja, ismerősöm meg is próbált a 15 éves fiú lelkére beszélni, hogy engedje el a füle mellett a becsmérléseket, nem ér annyit, de nem járt sikerrel, végül sárga lapot kellett adnia. A játékvezető becsületére legyen mondva, annyit azért ő is kiszólt a nézőknek, hogy eddig csak az ellenfél szidását hallotta a részükről, a saját csapatuk buzdítását még nem, s ezen azért néhányan elgondolkodtak – át is álltak a sötét oldalról, és elkezdték biztatni sajátjaikat.

Nem tudom, hogy azok a szülők, akik egy utánpótlás-mérkőzésen csak a másik csapat focistájának szidásával foglalkoznak a teljes játékidő alatt, esetleg már lehiggadva és talán a győzelem mámorában úszva elgondolkodnak-e azon, milyen mérhetetlen károkat okoznak?

Manapság egyre nehezebb kiráncigálni a gyerekeket a pályára, hiszen kéznél vannak a játékkonzolok, a fizetős mozicsatornák meg a videomegosztók, a virtuális világ elragadja a fiatalokat a valóságtól. Éppen ezért kell megbecsülni minden lelket, aki a sportpálya közelébe megy. El tudják képzelni, mit érzett az a 15 esztendős srác, aki esetleg tudja is magáról, hogy még megyeiben sem tartozik a kifejezetten ügyesek közé (ráadásul együttese többnyire kikap, és kevés a sikerélmény), de azért elmegy focizni, hogy hajtson, küzdjön, erre jön néhány emberszerű lény, aki pokollá teszi azt az egy-másfél órát, amikor megpróbálná jól érezni magát? Nem csodálkoznék, ha két vagy három ilyen eset után azt mondaná: elég volt, többet a futballpálya környékére sem megyek, velem nem fognak szórakozni. Így veszít el a sportág egy lelkes amatőrt, egy későbbi lehetséges szponzort vagy csak egy mezei szurkolót.

Nekem azzal is bajom van, amikor egy élvonalbeli mérkőzésen a két B-közép fél óráig csak egymás anyázásával van elfoglalva, az viszont egyenesen felháborító, amikor utánpótlásmeccseken megy az adok-kapok.

Korábban írtam róla ezeken a hasábokon, hogy több mint három évig szerencsém volt a székesfehérvári Főnix Gold FC-nél edzősködni – tudják, ez az az istálló, amelynél Szoboszlai Zsolt a szakmai vezető, itt nevelkedő fia, Dominik pedig jelenleg az egyik legkeresettebb futballista az európai piacon. Az egyesület sajátos képzési gyakorlatáról is híres, no meg arról, hogy a szülőkről az országban az elsők között hozta meg sajátos szabályait, amit jó magyar szokás szerint eleinte rengeteg ellenkezés, elutasítás fogadott. Amióta (2007) a Főnix megalakult, szülő engedély nélkül nem nézhette meg a gyerekek edzését. A klubnak eleinte csak két műfüves kispályát magába foglaló csarnoka volt, ide értelemszerűen kizárólag a trénerek és a játékosok léphettek be, majd miután lett kinti nagypálya is, az apukák, az anyukák a klubházban várakozhatnak, míg csemetéik tréningeznek a szakemberek irányításával.

És ez így egészséges. Nyilván szükség van nyílt edzésekre, amikor a szülők is láthatják, hogy gyermekeik milyen módszerek, gyakorlatok hatására honnan hová fejlődtek, tapasztalatot szerezhetnek arról, milyen a játékosok és a szakvezető viszonya, a focisták pedig örömmel mutatják meg magukat apunak és anyunak, mert végre lehetőségük van egy szép csel vagy lövés után kinézni a lelátóra, ahol büszkeségtől dagadó mellkasokat és mosolygós családtagokat látnak.

Ez néha belefér, és ahogy jeleztem, kell is, azonban tapasztalatból tudom, mennyivel koncentráltabb a munka, ha a gyerekek csak a szakemberek utasításaival, a feladattal foglalkoznak, és nem befolyásolják őket külső körülmények. Nagyon tanulságos videó kering évek óta a neten, amelyen egy amerikai kosárlabdaedző saját fiaival kapcsolatban elmondja, hogy eszébe sem jut a meccsek előtt, alatt tanácsokat adni nekik, arra a feladatra ott az edzőjük, akivel naponta tréningeznek, és a szülőkkel sem áll le vitatkozni a játékról, pedig valószínűleg mindegyiknél jobban ért hozzá.

Micsoda helyes hozzáállás! A gyereknek edzésen vagy mérkőzésen egy információt kell meghallania, azt, amelyiket az edzőjétől kap. Egy kiskorú teljesítményét még az is sokkal jobban befolyásolja a felnőttekénél, ha csak körülötte hangos, színtiszta szurkolás van, de igazából hosszú távon az ilyen élmények inkább segítik az elköteleződést a sportág mellett. Azonban amikor jönnek az utasítások apától, anyától, nagypapától, a csapattárs unokabátyjától, szegény gyerek elbizonytalanodik, hogy kinek is kell megfelelnie, ami egyrészt kihat a teljesítményére, ennek következményeként pedig az esetleges kudarc a lelkületére és a hozzáállására is.

A Főnixnél például volt egy módszer a fegyelmezésre teremtornákon, amelyekre azért bejöhettek a szülők, szurkolók. Ha a drukkerek a saját vagy az ellenfél játékosait verbálisan vegzálták, először szóbeli figyelmeztetést kaptak – a másodiknál kizárták a csapatot a küzdelmekből. Igen, jól olvasták: a csapatot. Hogy miért? Alapjában véve nonszensz, hogy egy utánpótlástornán felnőtteket kellene kivezetni, kitiltani csarnokokból. Az együttes kizárásával pedig nem a gyerekeket szerették volna károsítani – nyilván rövid távon ők is bűnhődtek –, hanem a szülői viselkedést akarták megváltoztatni. Gondoljanak csak bele, amikor a kis focista ezt követően odamegy, mondjuk, az édesapjához, és megkérdezi, hogy miért kellett így viselkednie, most miatta nem játszhatnak tovább...

A Főnix gyakorlatáról gyorsan terjedtek a hírek, így a legritkább esetben kellett a klub rendezvényein a szülőket szankcionálni, vagyis ezen a téren is sikeres volt. Nagyon sok helyen azonban még most is szabad a vásár, azaz a szülő úgy gondolja, hogy nézőként, szurkolóként, éppenséggel egyenes ági felmenőként azt mond, amit akar, és nyilván elfogultsága miatt nehéz is megmagyarázni, hogy hülyeséget csinál, hogy visszafordíthatatlan bajt is okozhat.

Nagy áttörést ezen a téren a vírus hozott (szerettem volna, ha nem ilyen áron tartják távol a klubok a szülőket gyermekeik edzésétől, meccsétől). Szerintem sok tréner értékeli ezt az állapotot, még akkor is, ha jelenleg egyébként nem lehet normális körülmények között gyakorolni, általában sok a hiányzó, a félelem és a bizonytalanság maga alá temeti a szakmaiságot. Annyiban azonban változást hozhat ez az időszak, hogy lesznek pozitív tapasztalatok a „szülőmentes” időszakról, aztán közösen gondolkodva, a gyermekek érdekét szem előtt tartva el lehet fogadtatni apával és anyával, hogy csak bizonyos időközönként nézhetik fiacskájuk vagy kislányuk gyakorlását.

A szülő szerepe – mint az élet minden más területén – még fontosabbá vált az elmúlt években, évtizedekben, a helyes viselkedésminta meghatározó a sportoló gyermek lelki és személyiségfejlődésében. Szerencsére egyre több szakember, egyesületi vezető ismeri fel ezt, és sokat tesz a szülői agresszió, lelki terror megfékezése érdekében. A sport más területeihez hasonlóan ebben is fejlődünk, de azért látunk még (el)riasztó eseteket.

Eljön az az idő, amikor minderről csak múlt időben beszélhetünk?