Itthon kamatoztatják? – Thury Gábor publicisztikája

Egyre több, nemrégiben meghatározó magyar labdarúgó tért vagy tér haza, hogy a honi futballban dolgozzon. Debrecenben a tulajdonosi kör és Tőzsér Dániel sportigazgató Huszti Szabolcsot (és Toldi Gábort, mivel Husztinak nincs meg a megfelelő képesítése) nevezte ki szakvezetőnek az élvonalbeli tagságért hajtó klubnál, a Mol Fehérvárnál április elsejétől Szabics Imre felel a szakmai munkáért, az aktív karrierjét éppen Székesfehérváron befejező Juhász Roland és a Vidinél ugyancsak megforduló Torghelle Sándor segíti a munkáját. Mindeközben a magyar válogatottat korábban irányító Dárdai Pál ismét a Hertha edzője, Lőw Zsolt pedig a Chelsea-nél is Thomas Tuchel jobbkeze. Ugyanakkor az egykor ugyancsak légiós Bódog Tamás tevékenységét itthon kevesebb szerencse kísérte, Márton Gábor a ZTE-nél nyújtott teljesítménye alapján került Fehérvárra, ahonnan nemrég mennie kellett. Ám azt se hallgassuk el, hogy Bognár György és Pintér Attila egyre karakteresebb egyénisége a honi edzői gárdának. Ha az imént felsoroltak korban nem is alkotnak egy generációt, felvetődik a kérdés, szakvezetőként tudnak-e lendíteni a magyar labdarúgás szekerén?

Nincs új a nap alatt, mondhatnánk. Amikor az első fecskék külföldre igazoltak, a futball vezetőiben az is megfogalmazódott, hazatérve légiósaink az idegenben megszerzett tudást labdarúgásunkban kamatoztassák. Az akkori magyar foci már évek óta korszerűtlen volt, az 1974-ben az MLSZ elnöki posztjára kerülő Kutas István nem véletlenül írta elő a követelményrendszert. A nagy vitát kiváltó elképzelés mindenesetre részsikert hozott: válogatottunk Baróti Lajos vezetésével 1978-ban Argentínában már ott lehetett, sőt, az 1982-es és 1986-os tornán (mindkettőn már légiósokkal!) is részt vettünk – mi több, voltak, akik ezt követően juthattak külföldi szerződéshez, amelynek magyar részről egyik feltétele volt, hogy 30 évesnél idősebbek játszhatnak csak a kinti profi klubokban. Nem volt az ördögtől való, hogy futballistáink a szerződésük lejárta után tudásukat Magyarországon hasznosítsák, valahogy úgy, mint a középkori céhlegények, akik európai vándorlásuk során valamennyi állomáshelyükön gyarapították ismereteiket, ami végül komplex tudássá érlelődött. Labdarúgásunk minden vonatkozásban le volt maradva, elsősorban a profi szemléletben. Logikusnak tetszett, hogy a külföldön eltöltött esztendők alatt légiósaink olyan ismeretanyagot sajátítanak el, amelynek gyakorlatba átültetésével lendületet adhatnak az itthon megrekedt fejlődésnek.

A „fordulat éve”, 1948 után a hivatalosan külföldre szerződő futballisták közül a ferencvárosi Bálint László volt az első, 1979-ben, 31 évesen lett a belga FC Bruges játékosa, majd a francia Toulouse és Grenoble 76-szoros válogatott védője. 1984-ben tért haza, 1985 és 1987 között a Volán SC pályaedzője, majd 1987-től vezetőedzője volt. 1988 márciusa és májusa között a magyar válogatott technikai igazgatói tisztségét látta el. Ezt követően, 1991-ben a szakmai igazgatóként tért vissza a Volánhoz, 1992-ben a Kispest-Honvéd ügyvezető igazgatója. Bálint után egy évvel a 33 esztendős, 92-szeres válogatott Fazekas László is külföldre igazolhatott, a Royal Antwerpben és a Sint-Truidenben töltött aktív éveit követően kilenc évig belga csapatoknál edzősködött, majd Mészöly Kálmán harmadik szövetségi kapitánysága idején, 1994–1995-ben a válogatott pályaedzője volt. Később Újpesten és a nemzeti csapatnál is szóba került a neve, de egyik együttest sem irányította. A 70-szeres válogatott Nyilasi Tibor már 28 esztendősen mehetett a Fradiból a bécsi Austriához, öt idényen át légióskodott, majd itthon szeretett klubjánál, a Ferencvárosnál edzősködött (1990–1994, 1997–1998), Dárdai Pál pedig szövetségi kapitányként meghívta edzői stábjába (2014–2015). Hármójuk közül az ő edzői karrierje a legmarkánsabb, a zöld-fehérekkel bajnoki címet, háromszor Magyar Kupát, egyszer Szuperkupát nyert. Csányi Sándor elnöksége alatt az MLSZ sportigazgatója volt, 2018 óta a szakmai bizottság vezetője.

Mindenféle kritikai él nélkül szögezzük le, Nyilasit leszámítva nem váltották meg a világot – gyorsan hozzáteszem, ezt nem nekik kell felróni. Fazekas esetében egyértelmű, itthon nem kértek belőle, Bálint idejében nem érett meg az idő (vagy a magyar futballtól volt idegen), hogy a válogatottat angol mintára technikai igazgató vezesse. Hat meccsen ült a kispadon, tulajdonképpen szövetségi kapitányi feladatot látott el, zárójelben odaírták, technikai igazgató.

Az 1986-os mexikói vb-n szereplő együttesünkből – a teljesség igény nélkül – Détári Lajos (Eintracht Frankfurt, Olympiakosz, Bologna, Ancona, Neuchatel), Garaba Imre (Rennes, Charleroi), Róth Antal (Feyenoord), Nagy Antal (Nancy, Yverdon), Hannich Péter (Nancy), Kovács Kálmán (Auxerre, Valenciennes, Royal Antwerp), Bognár György (Toulon, Standard Liege), Kiprich József (Feyenoord) állt légiósnak, Varga József (Denizlispor), Burcsa Győző (Auxerre), Esterházy Márton (AEK) már légiósként érkezett Mexikóba. Közülük Détári másfél tucat klubnál volt tréner, Bozsik Péter mellett a válogatottat is edzette (2006), Garaba a BVSC és a REAC után 1996-ban az MTK kispadjára ült le, Róth a Sopronnal feljutott az NB I-be, s volt az U21-es válogatott trénere. Kovács a Honvéd pályaedzői és a strandlabdarúgó-válogatott szakvezetői tisztét látta el, jelenleg testnevelő tanár, Hannich legutóbb Gyirmóton ült a kispadon, Burcsa visszavonult az edzős­ködéstől, amikor 2014–2015-ben a Videoton klubigazgatójaként dolgozott. Velük ellentétben figyelemre méltó edzői pályafutást tudhat maga mögött Bognár György, az 50-szeres válogatott elsősorban azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy csapatait általában támadó szellemben küldi pályára. Bognárral meg is érkeztünk a jelenbe, Pintér Attila – aki a Beerschotnál és Dunaszerdahelyen légióskodott rövid ideig – bajnok és Magyar Kupa-győztes lett a Fradival, bajnok a Győrrel és MK-győztes a Sopronnal, a Mezőkövesdet feljuttatta az élvonalba, a válogatottnál viszont megbukott. A Genkben, Cannes-ban játszó, Izraelben három klubnál öt évadot lehúzó Márton Gábor munkájára Zalaegerszegen figyeltek fel, onnan került 2020-ban Fehérvárra, de az idényt már nem vele fejezi be az együttes. A három országban is (Belgium, Izrael, Németország) légióskodó Pisont István neve futballistaként a Honvéddal forrt össze. Kispesten edzőként 2020-ban Magyar Kupát nyert az együttessel, ezt követően azonban mégsem ő lett a vezetőedző. Ám miután kinevezték, nem jöttek az eredmények, jelenleg a labdarúgóként nyolc országban is megforduló Horváth Ferenc a szakvezető. Ami viszont egyértelműen pozitívum: a 16 évadot játékosként külföldön töltő, 59-szeres válogatott Hajnal Tamás az FTC-nél sportigazgatóként rendre jó döntéseket hoz az igazolások terén.

Az FTC-től induló, túlnyomórészt Grazban és Németországban (VfB Stuttgart, FC Köln, Mainz, Augsburg) játszó 36-szoros válogatott Szabics Imre benne volt Dárdai Pál itthoni stábjában, majd Franco Foda mellett a Sturm pályaedzőjeként dolgozott, és ugyancsak Foda oldalán az osztrák válogatottnál is.

Beágyazottságát a külföldi futballba – természetesen Dárdaié mellett – Lőw Zsoltéhoz lehet hasonlítani. Mégis vállalta, hogy hazatér. Szabics tudatosan építi karrierjét, ahogyan ő fogalmazott, eljött az idő, hogy vezetőedzőként dolgozzon. A nyolc évet az Anderlechtben lehúzó 95-szörös válogatott védő és a hét esztendeig több külföldi (angol, görög, német) csapatban szereplő 42-szeres válogatott támadó, Juhász Roland, illetve Tor­ghelle Sándor Szabics mellett vág neki az edzői hivatásnak – írhatnánk azt is, hogy a tréneri szakmának.

Hogy aztán Szabicsék (beleértve Tőzsért és Husztit is) nagyobb lendületet adnak-e a honi futballnak, mint első, második és harmadik generációs légiós elődeik, a jövő kérdése.

Feladat van bőven.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!