Hurkától a gólig – Vincze András publicisztikája

Tetszik, nem tetszik, a legjobb focit a lassan mögöttünk hagyott bajnokságban a tavasszal látott Paks játszotta! Mondjuk különösebben nem csodálkoztam ezen, lévén a vészhelyzetben (szeptemberben már fenyegető volt a kiesés) kinevezett vezetőedző, Bognár György „ezer éve” ismerősöm. A nyolcvanas évek közepén láttam cselezni, gólt rúgni NB I-es meccsen, válogatott vb-selejtezőn, sőt szurkolhattam neki is azért, hogy a mexikói világbajnokságon alkosson valami nagyot a csapattal (mígnem Irapuatóban jöttek a szovjetek...), készíthettem vele interjút a légiósévei során, ha hazatért és fanyar humorral a „Kétballábas”-nak elnevezett családi éttermében várt az új sztorikkal. Ismerem, persze, pályafutásának, életének keservesebb vonulatát is, de ami a most papírra kerülő történet sztoriívében lényeges és fontos, idén újra kiderült, hogy edzőként milyen tökéletesen egyszerű és nagyszerű a futballihlete, úgymint: támadunk és gólt rúgunk.

Néhány éven keresztül, amíg nem volt hely számára a magyar kispadokon – pontosabban ő nem vállalt munkát a minden szegmensében egyre jobban híguló NB I-ben –, a Nemzeti Sport szakértőjeként jeleskedett. Vele lehetett – és persze lehet ma is – a legjobbakat dumálni a futballról, mert volt és van véleménye (hozzáteszem: olykor tényleg mellbevágóan őszinte), s ő az a ritka fociszaki, aki az internetes fórumok arctalan gyalázkodása és a minket körülvevő világ egyre jobban tompuló kritikatűrő képessége ellenére is vállalta, vállalja a legszikárabb, egyben legőszintébb véleményét is. A megmondószereppel anno talán csak annyi gond volt, hogy a kritizálásban, egyszersmind az önfényezésben nem voltunk elég modernek, vagyis nem az ilyen-olyan pódiumok, a középlelátói páholyok környékén, netán a felkapottabb futballpubok közönsége előtt vitáztunk, érveltünk vagy éppen dicsértünk, hanem leginkább négy- vagy olykor hatszemközt, ebédidőben a Szugló utca és Nagy Lajos király útja sarkán lévő talponálló hentesnél – ráadásul abban a nagy „hurka-kolbász-sültoldalas-mustárral-tormával-kétszeletkenyérrel” kezdetű szakmázásban szépen felszaladt ránk néhány tíz kiló, aminek nyomait, sajnos, manapság is magunkon viseljük… Viszont elnézve a mai valóságot, „a” trendeket, tulajdonképpen baromira igazunk volt, amikor a falatozáshoz használt recés pengéjű konyhai késsel gesztikulálva a virslimelegítő előtt szajkóztuk a magunkét arról, hogyan kellene jó focit csinálni, a hurka- és sültkolbász-karikákat bökögetve vágtunk egymás fejéhez pró és kontra érveket, majd pedig ezt az egészet papírra is vetettük, sőt „Bogesz” még az NSO Tv-nek is elmondta az őszintét egy-egy bajnoki fordulót követően. Utólag mondhatom, a „bognárgyuri” műfajhonosító is volt a kritikus megnyilatkozásaival.

S hogy a gyepen kívül, a billentyűzettel sem volt ügyetlen, jelzi, hogy később a Sport Tv igazolta le, éveken át a kamera előtt az angol labdarúgóműsorokat idéző őszinteséggel elemezte a meccseket. Ami pedig Bognár Györgyöt, az edzőt kiemeli a masszából, az, hogy hogy neki sok pályatársával ellentétben nem csupán betanult pro licences filozófiája, hanem gondolata is van. Ez azért nagy szó ebben a hozzáértős, fociokos közegben, mert azt jelenti, hogy véleménye is van a sportágról. Hozzáteszem, ez nem könnyű vállalás, hiszen ebben a pozíciót féltő és tülekedéssel terhelt magyar focivilágban afféle különcként érvényesülni szinte lehetetlenség.

Na, de nem nyújtom tovább a „Miért tetszik nekem a Paks futballja?” kezdetű ráhangolást: tessenek ránézni az NB I-es tabellára!

Miközben megy (vagy már csak ment?) az áradozás a tizenkét csapatos élvonalról, aközben elsikkad a jelenkori lebonyolítás legnagyobb huncutsága – a gólkülönbség alakulása. A rúgott és kapott gólok számát elnézve kiderülhet, miért nyerte meg a Ferencváros utcahosszal, már valahol a 12. forduló környékén az aranyérmet, mint ahogyan látszik, hogy a bajnoki félévtől miért rágta mindenki a körmét nyolc-kilenc csapatnál is, csak nehogy kiesés legyen a vége… S most, a 32. forduló után, ha ránézünk a táblázatra, elképesztő bizonyítvány tárul elénk az „izgalmas küzdelmekről”: az ötödik helyen álló Kisvárda mínusz tízes, a hetedik Újpest mínusz huszonkettes (!), a kilencedik ZTE FC plusz egyes (!) gólkülönbséggel dicsekedhet. Persze lehetne matekozni, statisztikákat előcibálni, hogy ez miért jó (amúgy megkérdezem: mi abban a jó, ha a mezőny kilencven százalékának esélye sincs beleszólni a bajnoki címbe, a hetvenöt százalék pedig a kiesést akarja valahogy megúszni, bunkerfutballt játszva?!), s igencsak elszomorító képet vetít elénk, hogy 2021. május elején a tizenkét NB I-es csapatból hétnek mínuszos a gólkülönbsége egy fordulóval a bajnokság befejezése előtt. Szerintem ezek után senki sem tud olyan ideológiát rittyenteni, ami arról győzhet meg bárkit is, hogy ez a bajnoki rendszer (főleg a háromkörös lebonyolítással) annyira jó lenne. S hogy ezen a ponton végre a paksi útra kanyarodjak: ha a gólszámot vizslatjuk – márpedig ez igencsak fontos tétel a profi futball esetében –, a nagy fölénnyel bajnok FTC mellett a Paks bizonyította, hogy tud nézőnek tetsző előadást tartani a zöld gyepen!

És ez azért is érdekes, mert Pakson magyar klubvezetők ragaszkodnak a magyar játékosokhoz, ráadásul a nagy bajban olyan magyar edzőt kerestek, aki képesnek tűnt magyar módszerekkel megindítani a magyar szekeret. Szóval, lehet licencezni, VAR-ozni, pulzuspántozni, hőtérképet rajzolni, ám itt kérem, elsősorban továbbra is a futballgénekről van szó, vagyis arról, ami a legendás idők legendás magyar játékosainak és legendás magyar edzőinek a világot ámulatba ejtő sajátja volt mindig is.

Ez pedig a focirafinéria.

S a focirafinéria nem egyenlő a sumákolással, hanem előregondolkodást, cselekvőképességet, tettrekészséget jelent, azt, hogy ebben a játékban tényleg mindig az nyer, aki mer. Jellemzően támadófutballal. Amit speciel Bognár György már évek óta emleget, hiszen ő valóban olyan korszakban emelkedett ki a tehetségével, amikor nem volt snassz a jóféle „durr bele foci”. A Paks – a 32 fordulóban – hetvenöt gólt szerzett, a legtöbbet a mezőnyben, és a legtöbbet, amióta tizenkét csapatos az NB I, és persze sokat is kapott (ötvenkilencet), de itt van a furfang: a sok gól miatt volt érdemes és érdekes nézni a csapat játékát.

Szintúgy feltűnik, hogy már megint paksi vonzáskörzetű labdarúgó lesz az NB I gólkirálya. Ez pedig azért is érdemelne kicsivel több figyelmet a bajnokság szervezőitől, mert a klub nem először adja az élvonal „aranylábú” játékosát. Most ugyebár Hahn János lesz a király – ráadásul a tizenkét csapatos bajnokság történetében a legtöbb szerzett góllal lehet a legjobb –, de korábban ugyancsak a Paks jó hírét vitte már a műfajban Simon Attila, Tököli Attila, Böde Dániel (és igen, tudom, utóbbi két labdarúgó végül másik klub színeiben lett a legeredményesebb, de a paksi góllövőlégkör szempontjából ez végül is lényegtelen). S a helyzet az, hogy Hahn János gólszerzői alakja sokkal erősebben beég a focirajongó retinájába, mint az élvonal gyepét évek óta itt koptató, külföldről szerződtetett jobb- és balhátvédeké; vagy írhatnám, két hétig mindenki arról beszélt, vajon a paksi kispad helyett mi a csudának ült fel az üres lelátóra Bognár György, aki persze e furfangos magyar népmesei fordulattal oldotta meg, hogy kedvére dühönghessen, ne kelljen egy-egy cifra szó után sárga lapot érőn veszekednie a kispad előtt regulázó negyedik játékvezetővel. Említhetném még a bajnokság slágerének tetsző edzői húzást, azaz a középcsatárból hirtelen középhátvédnek visszavont Böde Dániel esetét, amire tényleg mindenki felkapta a fejét. És igen, jó edzői meglátás volt ez a posztcsere, ugyanakkor – mielőtt valaki elkezdené utánozni a paksi módszert – a futballöltöző nem olyan világ, hogy oda bármelyik messziről jött edző bemegy, s ugyanezt megcsinálja. Mert a játékos, főleg az átlagnál jobb, különlegesebb talentumú spíler az ilyen, a karrierjét, sőt az imázsát meghatározó döntést nem csak úgy ukmukfukk fogadja el – kivéve, ha minderről a már említett focirafinériát remekül érző, a labdarúgó lélekállapotát tökéletesen ismerő és anno szintúgy a magyar Nicoflexszel gyúrt szakember győzi meg. Olyan főnök, aki pontosan tudja, milyen lelkierő kell centerből visszaállni „söprűnek”.

Ennyi volt a történet, túl sok okoskodó betűre nem maradt már hely, csupán a fél mondatra, hogy – sajnos – a Szugló utcai hentes bezárt.

Igaz, azt azért remélem, nem csak ez az egy út vezethet a hurkától a (sok) gólig…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!