Nagyapám megmondta – Malonyai Péter publicisztikája

Tudom, hogy valami vagy forradalmi vagy új, mégis azt mondom, hogy forradalmian új volt, hogy a Képes Sportnak a bajnoki rajt előtt sikerült hozzájutnia az NB I-es futballcsapatok költségvetéséhez 1971-ben. Mostanság sem szívesen beszélnek pénzről az elöljárók, akkoriban meg végképp nem volt divat. Nyilván kellett hozzá a marseille-i blama, hogy a csehszlovákoktól kikapva (1:4) először ne legyünk ott a világbajnokságon, amikor indulni kívántunk, s persze a következtében meghirdetett őszinteség (úgy-ahogy...), de akkor is. Sikerült „hozzájutnia” – írom, ám ennél egyszerűbb volt a megoldás, megkérdezték a klubelnököket, ők pedig válaszoltak.

Ne gondoljunk horribilis összegekre, legalábbis mai fogalmaink szerint, ám tudni kell, hogy a manapság hivatalosan „egyéb bevételnek” elkönyvelt pénzek, juttatások akkor is éltek, tehát a vissza nem térítendő támogatások – fogalmazok finoman.

Egyébként ezt sem titkolták az akkoriak, Dániel Ernő, a bajnok Újpesti Dózsa elnöke úgy kommentálja, hogy a költségvetésük 1 104 500 forint, azaz a pénzértékindex szerint ma 70 467 100 (a továbbiakban a jobb összehasonlítás kedvéért a mai árakat használom), hogy csalóka a kép, mert a bérleti díjak, a villany- és gázszámla, a felújítások nem tartoznak bele. Nyilván a klub mögött álló Belügyminisztérium állta a számlát.

„Labdarúgóink sokba kerülnek” – mondja még az elnök, s ez általánosítható azóta is. Az újpestiek esetében sok múlik a BEK-szereplésen (az előző kiírásban az 1. fordulóban búcsúzott a csapat), s azon is, hogy milyen túrákat sikerül lekötni.

Az „egyéb juttatásokra” visszatérve, különösen a bányászcsapatok jártak elöl a témában. A legkisebb költségvetése (45 553 200 forint) a Tatabányának volt, viszont a futballisták a bánya alkalmazásában álltak, onnan kaptak fizetést, s persze a tröszt a legjobban fizető állásokba jegyezte be őket. Jellemző, hogy korábban Szuromi Antalt – elmondása szerint – föld alatti bányacsillésként alkalmazták, s járt neki (is) még a hűségpénz és a szén is természetbeni juttatásként. Jó minőségben, tehát értékesíthetően.

Az újonc VM Egyetértés (73 370 000) is tudott „mellékessel” szolgálni. „A minisztérium, a KPVDSZ és a vendéglátóipari bázis hathatós segítségét élvezzük, ez minden munkánk, eredményeink és sikereink alapja” – így diplomatikusan Kőszegi Tibor elnök, amiben benne volt, hogy a játékosok a vendéglátóiparban megtalálták számításaikat, nem véletlen, hogy a máshol már bizonyított futballisták (a többi között Mátrai Sándor, Varga László kapus, Sóvári Kálmán, Nell Lajos, Karába János, Halápi István, Katona Sándor, Galambos Antal, Józsa Sándor) a jövőjük érdekében szívesen igazoltak Soroksárra.

A Szombathely (63 800 000 forint) helyzete is különleges volt, hiába övék az egyik legalacsonyabb költségvetés a mezőnyben, sokat spóroltak azon, hogy vasutascsapat lévén az utazás nem került pénzükbe.

Érdekes, amit Bánhalmi Ferenc, az MTK (133 980 000 forint) elnöke mond, szerinte, ha jól megy a futballcsapatnak, lökést ad a klubban a többi sportágnak. Kétségtelen, a közvélemény leginkább a labdarúgás alapján ítél(t) meg egy-egy egyesületet, ám a tapasztalatok szerint többnyire ellenérzést, irigységet szült, hogy többhöz, sokkal többhöz jutnak hozzá, mint más sportágak (világ)klasszisai.

Azt is megkérdezték az elnököktől, mivel kívánják növelni a bevételüket. Majd' mindegyikük elmondja, hogy a jó futball, az eredményesség a legjobb reklám, mert nő a nézőszám, emellett a tévéközvetítések jogdíjai, a játékteret körülvevő hirdetések, a bérletrendszer jelenthet még megoldást. Többen gondolnak már arra is, hogy családostul járjanak meccsre a drukkerek, Komlón (62 715 400 forint) katonazenekarral és tombolával egészítik ki a programot.

Ami a megtérülést illeti, érdemes a bevételek rangsorát és a bajnoki végeredményt összehasonlítani. Ami a felhasználható pénzt illeti, Ferencváros (159 500 0000 forint), MTK (133 980 000), Videoton (95 700 000) az első három. Ehhez képest a Fradi 5. (–4), az MTK 13. (–11), a Vidi 7. (–4) lett. A legnagyobb ugrás a bajnok Újpesti Dózsáé (12. a rangsorban +11.) és a második Bp. Honvédé (63 800 000, 14. a rangsorban +11) és a 4. Tatabányáé (45 553 200, 16. a rangsorban +11). Az MTK adatainál lényeges, hogy a „kilencek lázadása”, azaz sztrájkja miatt az egész őszi szezonban vergődött a csapat, csak a fokozatos felmentések után harcolta ki a bennmaradást.

Mai szemmel megmosolyogtató a fél évszázaddal ezelőtti költségvetés, még átszámítva is. Elvégre a témában autentikus Dénes Ferenc sportközgazdász határozottan állítja, hogy ötmilliárd forintból nem lehet nálunk bajnokságot nyerni, legfeljebb csak kivételesen (lásd 2017-ben a Bp. Honvéd: 1 754 000 000 forint). Ráadásul hiába piaci a szemlélet, a bevételek ezt csak kevéssé tükrözik. Az UEFA 2018-ra vonatkozó üzleti jelentése arányaiban ma is aktuális. Eszerint a magyar bajnokságban a bevétek három százaléka a jegy- és bérleteladásból származik, az UEFA-tól érkező támogatásnál kilenc százalék, a szponzori és reklámbevételnél 41 százalék, a már emlegetett „egyéb bevételnél” 47 százalék az adat.

Az „egyéb bevételeknél” San Marinóval (71 százalék), Grúziával (65 százalék), Montenegróval (53 százalék), Bulgáriával (50 százalék) és Izlanddal (49 százalék) vagyunk egy sorban. A hozzáértők szerint az „egyéb bevétel” adományokat, vissza nem fizetendő támogatásokat jelent, nagysága nyilván függ a csapat népszerűségétől, a klub marketingjétől, de üzleti bevételnek nem minősíthető. Az ideális természetesen az, ha a befektetők saját pénzüket kockáztatva, a későbbi profit érdekében, szigorú pénzügyi és szakmai felügyelet mellett szállnak be a futballbizniszbe, ám ehhez jó és főként nemzetközileg eredményes futball kell.

Az egykori Megyeri úti klubelnök mondása („Labdarúgóink sokba kerülnek”) ma is érvényes. Példa rá a Diósgyőr esete. A csapat tavasszal még nem esett ki, de már búcsúzóban volt az első osztálytól, ám Sántha Gergely elnök arról beszélt, ha kiesik a csapat, „a költségvetése ebben az esetben sem fog csökkenni, továbbra is az első osztálynak megfelelő marad”. Ez a hozzáférhető adatok szerint 2 936 000 000 forintot jelent.

Ha már itt tartunk, érdemes megejtenünk a költségvetés kontra helyezés összehasonlítást a jelenben is (2020), itt is a hozzáférhetőség árnyalja a képet, többnyire becsült értékekkel dolgoztak a statisztikusok. Az arányok ezzel együtt alighanem jellemzők. A lista élén a Ferencváros áll (12 227 000 000 forint), a Fehérvárt (6 303 000 000) és a Puskás Akadémiát (3 959 000 000) előzi meg, ehhez képest a bajnoki sorrend rendben volt, hiszen ez a három csapat végzett a dobogón. A Diósgyőr a költségvetési sorrend hatodik helyéről esett ki, a másik búcsúzó, a Budafok pedig pénz dolgában enyhén szólva sem állt jól (584 000 000).

A futball az NB I-nél lejjebb sem olcsó, de olcsóbb mulatság, egy NB III-as csapat átlag elvisz 15 milliót esztendőnként, egy megye egyes pedig 6 milliót – jellemzően ez az a lépték, amennyit szívesen fektetnek be vidéken, talán azért is, mert az átláthatóság jobban érvényesül.

Sokan mondják, hogy a futballban a „mi” pénzünket költik, ám ez demagógia, hiszen az a pénz, amit adóban befizetek, már nem az enyém – a többi pedig politika, de én maradnék a labdánál. Azzal együtt, hogy gyakran jut eszembe a nagyapám. Amikor pénzt kértem tőle gombfocira, a végén mindig kaptam, ám hozzátette: „Pénzért a bolond is tud...” Nem ragozom tovább, a lényeg, hogy a beruházás mindig megtérült, elégedett voltam a csapataimmal a nagy iskola utáni gombfocitornákon.

Megjegyzem, egy csapat emlékeim szerint legfeljebb 15 forintba került, mai áron 957 forintba.

Hiába, vannak jó befektetések.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!