Thomas Doll: Dolgozni akarok!

– Milyen volt Balatonfüred?
– Csodálatos! – felelte Thomas Doll az egyik budai elegáns étteremben, a közösen elfogyasztott ebéd közben. – A feleségemmel a nyár első napján leköltöztünk, és most, szeptember közepén jöttünk vissza Budapestre. Ő egész gyerekkorát Füred környéken töltötte, és már én is imádom a Balatont.

– Nem unatkozott a parton?
– Vittem magammal a bringámat és a motoromat is. Minden reggel a Balatonban kezdtem a napot, nem számított, hogy milyen volt az idő, hét ágra sütött a nap vagy szakadt az eső. Nem vagyok a legjobb úszó, de tizenöt percet rendre a vízben töltöttem, mert a vérkeringésnek nagyon jót tesz. Mégiscsak ötvenöt éves vagyok... De találtam egy jó kis edzőtermet is. Szeretem mozgással indítani a napomat, sokkal jobb a hangulatom utána.

– Gyerekként is ilyen sokat sportolt?
– Sokan nem tudják, de dzsúdóval kezdtem. Egészen sokáig űztem, lelkes voltam, még akkor is, ha leginkább egy vékony faágra hasonlított a testem. Nem adtam fel, a lábmunkám dinamikus volt. Atlétikával is próbálkoztam, kilencévesen aztán döntenem kellett: addigra már semmi más nem érdekelt, csak a futball...

DINO ZOFF A FEJÉT VETTE A GOLFSÉRÜLÉS MIATT

– Na és a golf? Az hogy is volt?
– Na, az szép történet... A Lazio játékosa voltam, Ausztriába utaztunk a csapattal edzőtáborba. A vezetőedző, Dino Zoff egyik délutánra szabad foglalkozást írt elő, néhányan – Karl-Heinz Riedle, Paul Gascoigne és Beppe Signori – elmentünk kávézni a környéken. Megláttuk, hogy a szomszédban van egy gyönyörű golfpálya, Karl és Paul is játszott már korábban, kitalálták, hogy menjünk be ütögetni. Akkor játszottam először, és úgy meghúztam az oldalamat, hogy két hétig nem tudtam edzeni. Gondolhatja, mit kaptam Dino Zofftól.

– Szeret nosztalgiázni? Sok ilyen jó története van?
– Rengeteg. A régi csapattársakkal szinte kivétel nélkül jóban vagyok, a múlt évben a régi német válogatottal Olaszországban találkoztunk. Még az akkor hetvenöt éves Franz Beckenbauer is eljött, Jürgen Klinsmann Amerikából repült oda, talán egy vagy két régi játékostársunk hiányzott. Három napot töltöttünk együtt, a második reggel néhányan lementünk a tengerpartra, vittünk magunkkal egy labdát, és cicáztunk. Észrevettük, hogy az egyik olasz apuka kívülről fújja a neveinket, és mutogatja a kisfiának, hogy ki kicsoda. Odaszóltunk neki, küldje ide a kisfiút, szálljon be ő is közénk. Olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni.

– A régi fradista játékosaival is tartja a kapcsolatot?
– Sokukkal igen. A minap éppen Cristian Ramírez csörgött rám, tudja, aki annak idején a Fradiból a Krasznodarba igazolt. Rendes srác. Mielőtt Magyarországra hoztuk, Németországban nem számítottak rá, egyik klubtól adták kölcsön a másiknak. Örültem, hogy sikerült megszerezni, tudtam, hogy sok van benne. A Ferencváros végül jó pénzért adott túl rajta. A legnagyobb különbség itt van a mostani és a régi Fradi között.

– Mármint a játékospolitikában?
– Az én időmben rendre eladtuk a legjobb, legértékesebb futballistákat, most egy-két millió euróért vásárolnak új, még jobb játékosokat. Boldog voltam Radó Andrással, Varga Rolanddal vagy éppen Böde Dániellel, eszem ágában sincs megbántani őket, de a nemzetközi szint más... Most erőtől duzzadó ukrán, albán, marokkói, tunéziai és még ki tudja, milyen válogatott futballistákkal áll ki a csapat. A nemzetközi sikerekhez ez kell!

– Milyen a kapcsolata a ferencvárosi vezetőkkel?
– Jó! Ezt őszintén mondom. Csaknem öt évig voltam a csapat vezetőedzője, egy tréner életében hosszú idő ez. Születésnapkor, különleges alkalmakkor keressük egymást. A történet vége nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, a Maccabi elleni találkozó jelentette nekem a nemzetközi végállomást. Az azon kapott furcsa gól még mindig itt van a szemem előtt... Ahogy Lovrencsics Gergő a levegő felé nézve forog, és nem találja a labdát. Bosszantó volt.

– Megint a Fradi nyeri meg a bajnokságot?
– Ez nem is kérdés. A kérdés csupán az, hány ponttal.

– Esélyük sincs a fehérváriaknak vagy más riválisnak?
– A Ferencváros akkora lépéselőnyben van a többiekkel szemben, hogy azt képtelenség behozni. Peter Stöger nyugodtan ki tudna állítani két olyan kezdőcsapatot, amely könnyedén nyerné meg a magyar bajnokságot.

HIÁBA KERESTÉK A VILÁG SZÁMOS PONTJÁRÓL

– Mikor járt legutóbb odahaza Németországban?
– Néhány hete. Az egyik barátomnak volt születésnapi partija. Odafönt a Balti-tenger partján, Hamburgtól nem messze, Timmendorfer Strand településen van háza. Egyszerűen mesés hely. Remek buli volt, a Hamburg korábbi elnöke is ott volt, órák hosszat anekdotáztunk a régi szép időkről. Ha nem ér véget az este, talán még most is beszélgetnénk.

– Sok barátja van? Vagy megválogatja őket?
– Az a típus vagyok, aki könnyen barátkozik. Ismerősöm a világ minden táján van, Japántól kezdve Ausztrálián át egészen Amerikáig. Talán még az Antarktiszon is akad. A futball ilyen, összehozza az embereket. Rengeteg ismerősöm, haverom van, igazi barátom kevesebb. Tizenhárom évesen költöztem el otthonról, de a gyerekkori barátaimmal a mai napig szoros a kapcsolatom, a videohívás segítségével gyakran beszélünk telefonon. Szóval nekem a barátság tényleg sokat jelent.

– A munka nem hiányzik?
– Dehogynem! Dolgozni akarok! Egyre gyakrabban kapom azon magam, hogy üresek a hétvégéim. Az elmúlt hónapokban Európából és Európán kívülről is voltak ajánlataim, de a mögöttünk hagyott időszakban semmiképpen sem szerettem volna messzire menni. A koronavírus alaposan megnehezítette mindenki életét, mi, edzők sem vagyunk kivételek. Az utazás nem olyan egyszerű, sok barátom Ázsiában rekedt, haza sem tudnak jönni meglátogatni a családjukat. Ha pedig visszamennek, két hetet egy szállodai szobában kell tölteniük. Nem egyszerű.

– Honnan keresték?
– Kínából, Ausztráliából, és Ciprusról az APOEL is hívott vissza. Mióta eljöttem, ki tudja, hány edzőjük volt. Nem az eredménytelenség miatt távoztam, hanem mert a nyakamra akartak hozni néhány helyi segédedzőt, én viszont ragaszkodtam a saját embereimhez. Ilyen téren makacs vagyok. Aztán az egyik exszovjet országba is hívtak szövetségi kapitánynak, de túlzottan közel volt Afganisztánhoz, így gyorsan megköszöntem a lehetőséget. A minap a német másodosztályból is kerestek – nem beszélhetünk ajánlatról, ám érdeklődtek, hogyan állok a munkához.

– És? Készen áll fejest ugrani az újabb kihívásba?
– Teljesen! Jó volt pihenni, de már nagyon hiányzik az öltöző hangulata, a gyep illata. Újabb kihívásra vágyom. Ha nagyon akarnék, mehetnék televíziós szakkommentátornak is Németországba, ám most azt is lemondtam, a feleségem közelében a helyem. Bármelyik pillanatban újra apuka lehetek.

– Komolyan mondja? Gratulálunk!
– A feleségem a közeljövőben van kiírva, ilyenkor bármelyik pillanatban beindulhat a szülés. Október végére várjuk a kisbabánkat. Két nagylányom már van, ők harminckét és huszonkét évesek, most lesz egy harmadik kislányom is.

– Nemzetközi nevet választottak neki?
– Emilia Hannah lesz. Alighanem mindenki Eminek becézi majd.

– Legutóbb azt mondta, félig magyarnak érzi magát.
– Láthatja. Immár félig magyar kislányom is lesz. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy Magyarországon élek és magyar anyától várok újabb kislányt, veszek neki egy üveg italt, mondván, ne beszéljen butaságokat. Most pedig itt vagyok Budapesten, és alig várom, hogy újra apuka legyek.