Eső és köpönyeg – Malonyai Péter publicisztikája

Nem újdonság, hogy a magyar sport gazdag egyéniségekben, s az sem, hogy megesik, váratlanul találunk rá valakire, aki megérdemli a figyelmet. Legújabb felfedezettem – ha írhatom így – Krausz Gergely. Tízszeres magyar bajnok, hétszer az év magyar tollaslabdázója, indult a tokiói olimpián, az első magyar férfi a műfajban a nyári játékokon. Nem nyert meccset, ami a sportág honi nívóját ismerve nem kudarc, ám azzal vívta ki az elismerésemet, hogy – abbahagyja.Pontosabban nem a búcsú, hanem az indoka figyelemre méltó. Azt mondta, az olimpiai indulás volt nála a csúcs, nehezen tudna kitűzni maga elé olyan célt, amelynek az elérése reális. A móri ifjú 27 esztendős, mérnök, eddig is munka mellett püfölte a (tollas)labdát, gondolnia kell a jövőjére is.Megfogott, hogy a földön jár, a célokat nem keveri össze az álmaival – na, ez az, ami nem feltétlenül jellemző napjaink sportjában.Krausz nincs egyedül, ott van például Zwickl Dániel, a serdülőként és ifiként az Európa elitjébe tartozó asztaliteniszező (nyolc érem, köztük öt arany), aki aztán nem csupán szembesült azzal, hogy a felnőttsport más kategória, hanem el is fogadta. Nagy célja volt, hogy olimpikon legyen, 2012-ben ott is volt Londonban, ment két kört, a 32 között búcsúzott – elégedetten. Miért is lett volna csalódott, amikor valósan tervezett, és sikerrel járt. Nem mellesleg ő is diplomás, menedzserként dolgozik, s hogy nem keserűségében vett vissza álmaiból, arra bizonyíték, hogy úgy jellemzi önmagát, mint aki általában hat-hét évre tervez.Hogy a csúcsot is lássuk, Szilágyi Áront érdemes említeni, a háromszoros olimpiai bajnok (2012, 2016, 2021) kardozótól elfogadhatjuk, hogy a páston is hosszú, nagyon hosszú távra figyel, el tudja képzelni, hogy még a 2032-es brisbane-i játékokon is elindul – 42 esztendős lesz akkor. Megjegyzem, ő is diplomás, tudja, mit beszél, elhiszem, hogy tényleg hiányzik az életéből a világbajnoki cím és az olimpiai csapatarany.Krauszt, Zwicklt és Szilágyit abban egy kalap alá sorolhatjuk, hogy a földön jártak, járnak. Róluk szólva fel sem vetődik, hogy csak a duma kedvéért beszélnek a jövőről, azért maradtak, maradnak a sportban, mert nem tudnak mit kezdeni magukkal, de leginkább a jövőjükkel.Ők persze egyéni sportolók, egy csapatjátékosnak nehezebb a helyzete, hiszen egyedül nem mehet semmire. Más kérdés, hogy a célok nem feltétlenül valósak. Itt vannak például a labdarúgó európai kupasorozatok, a Bajnokok Ligájában, az Európa-ligában és az Európa-konferencialigában összesen 96 csapat vitézkedik a csoportban, kétségtelen, vannak a selejtezőkből eredő átfedések, de annyira nem torz a statisztika, hogy ne szomorúan állapítsuk meg: egy, azaz egy csapatunk van érdekelve mindössze.A Fradi ugyebár Európa-liga-csoportkörös, miközben tavaly a BL-ben jutott hasonló magasságokba, a cél most is az volt, de nem sikerült... És eddig három meccs, három vereség a csapat mérlege. Miközben az Ekl-ben gibraltári csapat (Lincoln Red Imps) is csoportkörös, a BL-ben pedig ugyebár ott a moldovai Sheriff Tiraspol (három meccs, két győzelem eddig). Írhatjuk persze, hogy csak hírmondónak van náluk hazai futballista, ám a Fradinál sincs másképpen, így rögzíthetjük: ebben a szegmensben is előttünk járnak. Ne mondjuk, hogy a pénz, hiszen a Sheriff összeállítását se fújja mindenki a határaikon túl.Nincs ezzel gond, ahogy a közelmúltban Bobory Balázs írta ezeken a hasábokon a válogatottról, ez van, a helyünkön vagyunk, csak hát a tervezés...Házon belül sem jobb a helyzet. Az MTK-tól kiebrudalt Giovanni Costantino meglepődött, hogy nem kértek belőle, mondván, a cél a biztos bennmaradás volt. Látva a csapat játékát, ez valós cél. A duma viszont itt is árad, futballozhat akárhogy a társaság, mindig előkerül az MTK-stílus. Amit ugyebár a legendás Jimmy Hogan honosított meg kék-fehérben. Most nyilván forog a sírjában, hiszen a stílusnak nem csupán a rövid, lapos passzok a jellemzői, hanem az improvizáció, a cselezés és általában a finom technikai megoldások. Ehhez képest talán csak az Újpest játszik unalmasabban az MTK-nál, mert már a passzok is olyan lassúak, hogy belealszik a néző.Ehhez jön még a feldicsérés, hogy milyen remekül működik a klub akadémiája. Az intézmény honlapja szerint: „Több mint 50 neveltünk jutott profi szerződésig a nemzetközi futballban (olyan kluboknál, mint FC Liverpool, FC Porto, FC Internazionale, RSC Anderlecht, Manchester City FC, Tottenham, RB Leipzig, Red Bull Salzburg, FC Zaragoza, FC Genoa, FC Basel, Udinese FC, Leicester City, AEK Athén, Olympiakosz, FC Colchester, NEC Nijmegen, Roda stb.)”. Nos, aki kapásból vág közülük huszonötöt, övé minden elismerésem. Ráadásul az MTK keretében meglehetősen magas az érdektelen import aránya (csaknem 50 százalék) – egy nevelőmunkájával dicsekvő társaságnál ez nem jó reklám, még akkor sem, ha a külföldiek fiatalok.Tudom, megint a pénz, döntés kérdése persze, de akkor meg kell gondolni, mi miatt verjük a mellünket. Megjegyzem, ha valódi lenne az MTK-stílus, a cél lehetne nagyobb a bennmaradásnál, a mostani pedig a honfitársaimmal is elérhető. Szerintem.De a futballelitben is létezik, hogy csak kergetik a nagy célokat. A Manchester City 2008, a Paris Saint-Germain 2011 óta brusztol, hogy megnyerje a Bajnokok Ligáját. A pénz náluk aztán tényleg nem számít, ám – ahogy Javier Tebas, a spanyol ligaelnök mondja – nagy baj, hogy mindkét klub tulajdonképpen állami cég, Katar és az Arab Emírségek jegyzi őket, ez pedig – mondja Tebas – torzítja a piacot, már ha lehet még rajta torzítani. Mostanság jött hozzájuk a Newcastle, amelynél a szaúd-arábiai állami befektetési alap az úr, ami jelzésértékű a jövőt és persze a célokat illetően, még úgy is, hogy erőteljes a tiltakozás a Premier League-klubok részéről – kivéve persze a Manchester Cityt.No de szálljunk le a fellegekből, maradjunk a hétköznapoknál, nevezetesen ott, hogy ha a célok nem teljesülnek, az – kudarc. A játékos, a sportoló oldaláról mindenképpen. És lássuk be, egy-egy nagy cégnél lelki megrázkódtatás nélkül sikerül(het) úrrá lenni a helyzeten, míg az ember érzékeny az ilyesmire. Azt mondják a hozzáértők, hogy a versenyzőnek négyféle célja lehet. Az első, hogy megfeleljen saját magának, a második, hogy másokat legyőzzön, a harmadik, hogy elismerje őt a nyilvánosság, a negyedik pedig, hogy sok pénzt keressen.Egyik jobb, mint a másik, ám mindegyikben benne van a bukás lehetősége. Mondják, hogy ez ellen jó a pszichológus, ám miközben minden tiszteletem az övék, közreműködésük végül is eső után köpönyeg. Valami már történt, amikor segítségül hívják őket; nem kétlem, hogy közülük a legjobbak tényleg tudnak segíteni, ám egyszerűbb (lenne) a helyzet, ha a nevelésnek része lenne a valós önértékelés megteremtése, megszilárdítása is. Megmondom őszintén, csak mosolygok, amikor olvasom, hallom, hogy a sportoló nem szeret kikapni, csináljon bármit, mindig a győzelem a célja. Szerintem nincs ember, aki imádja, ha legyőzik, úgyhogy okosabbak nem leszünk a bevett közhelyektől.Nagyobb baj, hogy a célokat csak a győzelem-vereség összefüggésben nézik, elemzik a legtöbben, ami csak a felszín. Az Ajaxnál (is) elismerést szerző erőnléti edző, Jámbor László például arról beszélt, hogy nem a nagy diadalokat tartja sikernek, hanem azt, hogy a stábbal együtt gondolkodtak, kutatták-keresték az utat, míg végül közösen találtak rá az üdvözítő módszerre.Hogy visszatérjek az MTK-hoz, 22 évvel ezelőtt egy interjúban az akkori utánpótlásfőnök, Bognár György kifejezetten a nevelésre esküdött, hozzátéve, hogy azt is sikernek könyvelik majd el, ha azokról, akik alsóbb osztályban játszanak majd, dicsérőleg mondják: „Hiába, MTK-nevelés...”Pontosabban: nem hiába.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja! A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!