Mi van a duma mögött? – Vincze András publicisztikája

Propagandafutballban jók vagyunk – no, de mielőtt félreértés esnék, a konok focigyőzködők közé sorolom magam is. Mi több, a magyar labdarúgással kapcsolatos elvakultságot sem tagadom, mármint hogy mindenféle írásban százszor inkább buzdítok mindenkit arra, hogy akármelyik NB-s, megyei vagy BLSZ-mérkőzésre menjen ki szotyizni, fütyülni, tapsolni, „szemüvegetbírózni”, mint hogy a kényelmes karosszékből a televízió képernyőjén lesse a szakmányban rá ömlő külföldi meccsözönt.

Hanem ebben a nagy verbális lelkesedésben azért néha nem árt bekukkantani a hátországba is, kíváncsian arra, hogy a valóságban mi táplálhatja a magyaros focireményt: lesz-e itt még igazi, legendákat teremtő labdarúgás, vagy még jó ideig marad a jó duma a futballunkról?

Mert, rendben, nagyon szép és nagy boldogságot jelentő tett, hogy a válogatott ezekben az új időkben már kétszer kijutott az Európa-bajnokságra (de azért fogjuk a fejünket, amikor kétszer is kikap Albániától), az is belendíti az ember meccsre járási kedvét, hogy a Ferencváros tavaly a Bajnokok Ligája-, idén az Európa-liga csoportkörébe jutva Budapestre hozott aranylábú futballistákat (is), ugyanakkor még mindig van jókora hiányérzet, hogy az igazi magyarosság még vagy inkább már nincs benne a játékban.

Tudományoskodás, szakcikk, táblázat, beszéd, ígéret van bőven, már idillinek álmodott futballunk is van, de a valóságos, mezei labdarúgással kapcsolatos élőkép lenne tán a fontosabb – és hogy ne csűrjem itt tovább a szót, néha azért nem árt el­zarándokolni az ország távoli szegleteibe, megnézni, mi a helyzet a göröngyösebb tájékon. Néhány évvel ezelőtt kollégám, Csillag Péter és a fotóriporter Mirkó István kerékpárral barangolta be Magyarország tájait (mivel a talpalatnyi föld egyben Futbólia is, szinte a teljes 93 ezer négyzetkilométeren megfordultak a sok-sok hónap leforgása alatt), és a Nemzeti Sport mára legendássá lett Hátsó füves sorozatából százezernyi focirajongó tudhatta meg azt, milyen a magyar futballvalóság: a hepehupás talajú, akác- és nyárfákkal őrzött pályák árnyékában mindenütt szívből, lélekből és generációról generációra örökített rajongásból van összegyúrva. És ez jó.

A minap az országhatár közelében, a Felvidékhez közeli tájakon, a gyönyörű északi hegyek lábainál megbúvó apró településeken vezetett át az utam, s hát persze a faluhatárban mindenütt a „műhelyeket”, azaz a focipályákat lestem, hiszen a kapufák állása, ahogyan régen, ma is elárulja, hová és merre tartunk. Ott, ahol lyukas, szakadozott háló vergődik csupán, nagy bizonyossággal már a falu is elöregedett, ahol szépre meszelt az öltözőépület, daliásan lobogó szögletzászlók feszülnek bele a hegyekről átsüvítő őszi szelekbe, ott nincs híja a fiatal, futballra termett embernek sem. Nos, mindenütt „életet” láttam viszont a pályákban, az északi magyar tájakon pihenő települések szinte mindegyikén műfüves vagy mellette még az öreg, de új, harsogóbb zölddel büszkélkedő igazi füves pályát láttam – az elégnél is többet tán!

Nem lehet tehát huncut reklám a lassan évtizede elindított pályaépítési akció, és ha manapság akad labdarúgónak készülő gyerek Észak-Magyarország falvaiban, községeiben, a jelenben nem kell kilométereket elzarándokolnia azért, hogy igazi kapura rúgja a labdát – a kérdés inkább az, hogy a srácokban mekkora még a hajlandóság a labdába rúgni, a pályarombolásokkal, a nem is olyan régen még gazosodni hagyott futballal együtt mennyi akarat és hit veszett el az ifjú generációban.

Mindenesetre jó jel, hogy ha van pálya, akkor azon azért futballozni is lehet, és abban is biztos vagyok, hogy a kölykök labdaéhségén sem múlhatna a focijövőnk.

Erre bizonyságot szolgáltatott, hogy a srácok szépen behorpasztották a bőrlasztijukkal az autóm motorháztetejét.

Az egyik, még az „átkos időkben” nemesi kastélyból átalakított iskola udvarán két teqballasztal várja az őszi levegőre kirohanó gyerekeket, akik – valami egészen szokatlan módon ettől az internetzsongásba beleőrülő világban – rögvest el is kezdtek rajtuk focipingpongozni, és az egyik okszizás úgy repítette el a labdát, hogy az végül a parkoló kocsim karosszériáját „találta meg” kapunak.

No, de itt most az okszizáson lenne a lényeg: ha az ötödikesforma srác ilyen mozdulatra volt képes, akkor nincs veszve semmi. Arról nem beszélve, hogy a focistabetyárság is megvolt a kölykökben, a többiek picit noszogatták a fiút, mígnem oda nem lépett a felnőtt bámészkodóhoz, és az autólemez-horpasztó rúgás apropóján szemtől szembe mondja: „Bácsi, bocsánatot kérek!” Pedig nem is lett volna miért, mert micsoda öröm, hogy a labdát rúgta, nem pedig a mobiltelefonjának a kijelzőjét nyomogatta, közösségi oldalakat böngészett, vagy netán pöfékelt volna valami szintetikus füstöt valamelyik testes fa mögé bújva.

Amire pedig kikerekíteném még a történetet, az is jó lett volna, ha a gyerekek játékát látják azok is, akik a futballt „csinálják”, merthogy innentől kezdve el nem hiszem, hogy a mai ifjakat minden más érdekli a labdán kívül – hiszen egyetlen aprócska betonudvaron láttam tizenhat kölyköt, akik alig várták, hogy fejelhessenek, belsőzhessenek vagy éppen a pillanat varázsának engedve csálét okszizzanak a lasztiba. A két asztal többméteres körzete sem tudta befogadni azt a sok kis lábat, amely az iskolai szünetre kivitt két labdába csak egyszer szeretett volna belespiccelni a matek- és magyaróra közötti tíz perc során. Olyan éhséget láttam a focira, amilyenről már évtizedek óta sóhajtozva írok, és az ilyen busongó, grundozós, „milyen jó volt a régi idők focija...” kezdetű cikkek pötyögése kapcsán már-már magam is kezdtem hinni, történhet ebben a modern világban bármi, tálcán vihetik a stoplis cipőt, sípcsontvédőt, kapuskesztyűt, mezt, gatyát, sportszárat, a mai srácokat akkor sem érdekli a laszti, a tengó, az egyérintő, és eközben a való világban azt láttam, hogy az iskolás gyerekek manapság is megőrülnek azért, hogy – játszhassanak.

S itt jön még az örökös futballmantra másik fele: ha van magyar gyerek, akkor lesz magyar labdarúgás is.

Csupán ebből az egyetlen, tíz percen át látott asztal feletti passzolgatásból kiindulva írom azt is, hogy az elmúlt nyolc-tíz év futballbefektetéseit tekintve az északi, keleti régió csapatait már bőven fel lehetett volna tölteni ifikorú tehetségekkel, azaz lett volna bőven lehetőség Kisvárdától, Mezőkövesden át Diósgyőrig magyarosítani a régiós futballt, és – függetlenül attól, hogy eredménycentrikus igény van a tizenkét csapatos NB I-ben – nem légióshadat alkalmazni a közönségszórakoztatás érdekében. Persze, igazságtalan sem szeretnék lenni az északi országrésszel szemben, s hogy ez a kritika se legyen szélsőségesen égtájcentrikus, az sem teljesen kerek a jelenkori modern focitörténetünkben, hogy a Ferencváros megye egyes riválisa, a Tököl elleni Magyar Kupa-mérkőzésre, a szó szerint is „múlt időben maradt” korlátkönyöklős pálya gyepére kifuthat úgy, hogy a kezdőcsapatában csupán egyetlen magyar játékos szerepel – a kapus, Bogdán Ádám.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, mivel épültek gyönyörű stadionok, országszerte rendbe kapták a füves, műfüves pályákat, és cakompakk rendbe szedték a labdarúgást, már rendben is van minden. Ki nézi vajon azt, hogy a szebbé varázsolt sportág valóban azokról szól, akik a piciny falusi futballműhelyekben elkoptatnak néhány cipőt és szétrúgnak jó néhány labdát, mert miközben mi egyre nagyobb hangon dicsérjük és propagáljuk a játékot az NB I-ben, a BL-ben, az El-ben, sőt immár az Európa-konferencialigának keresztelt kupasorozatban, aközben vizslatjuk-e azt is, hogy vajon ennek a fejlődésnek vannak haszonélvezői is.

Az igazi magyar foci végül is ott kezdődik, ahol egy parkoló kocsi motorháztetőjét behorpaszthatja a meglőtt futball-labda.

Most kellene tehát alaposabban körülnézni az országban, és keresni a csáléra sikeredett kölyöklövéseket – dumálni erről mindig könnyű volt, na, de észrevenni…!
Propagandafutballban jók vagyunk – no, de mielőtt félreértés esnék, a konok focigyőzködők közé sorolom magam is. Mi több, a magyar labdarúgással kapcsolatos elvakultságot sem tagadom, mármint hogy mindenféle írásban százszor inkább buzdítok mindenkit arra, hogy akármelyik NB-s, megyei vagy BLSZ-mérkőzésre menjen ki szotyizni, fütyülni, tapsolni, „szemüvegetbírózni”, mint hogy a kényelmes karosszékből a televízió képernyőjén lesse a szakmányban rá ömlő külföldi meccsözönt.

Hanem ebben a nagy verbális lelkesedésben azért néha nem árt bekukkantani a hátországba is, kíváncsian arra, hogy a valóságban mi táplálhatja a magyaros focireményt: lesz-e itt még igazi, legendákat teremtő labdarúgás, vagy még jó ideig marad a jó duma a futballunkról?

Mert, rendben, nagyon szép és nagy boldogságot jelentő tett, hogy a válogatott ezekben az új időkben már kétszer kijutott az Európa-bajnokságra (de azért fogjuk a fejünket, amikor kétszer is kikap Albániától), az is belendíti az ember meccsre járási kedvét, hogy a Ferencváros tavaly a Bajnokok Ligája-, idén az Európa-liga csoportkörébe jutva Budapestre hozott aranylábú futballistákat (is), ugyanakkor még mindig van jókora hiányérzet, hogy az igazi magyarosság még vagy inkább már nincs benne a játékban.

Tudományoskodás, szakcikk, táblázat, beszéd, ígéret van bőven, már idillinek álmodott futballunk is van, de a valóságos, mezei labdarúgással kapcsolatos élőkép lenne tán a fontosabb – és hogy ne csűrjem itt tovább a szót, néha azért nem árt el­zarándokolni az ország távoli szegleteibe, megnézni, mi a helyzet a göröngyösebb tájékon. Néhány évvel ezelőtt kollégám, Csillag Péter és a fotóriporter Mirkó István kerékpárral barangolta be Magyarország tájait (mivel a talpalatnyi föld egyben Futbólia is, szinte a teljes 93 ezer négyzetkilométeren megfordultak a sok-sok hónap leforgása alatt), és a Nemzeti Sport mára legendássá lett Hátsó füves sorozatából százezernyi focirajongó tudhatta meg azt, milyen a magyar futballvalóság: a hepehupás talajú, akác- és nyárfákkal őrzött pályák árnyékában mindenütt szívből, lélekből és generációról generációra örökített rajongásból van összegyúrva. És ez jó.

A minap az országhatár közelében, a Felvidékhez közeli tájakon, a gyönyörű északi hegyek lábainál megbúvó apró településeken vezetett át az utam, s hát persze a faluhatárban mindenütt a „műhelyeket”, azaz a focipályákat lestem, hiszen a kapufák állása, ahogyan régen, ma is elárulja, hová és merre tartunk. Ott, ahol lyukas, szakadozott háló vergődik csupán, nagy bizonyossággal már a falu is elöregedett, ahol szépre meszelt az öltözőépület, daliásan lobogó szögletzászlók feszülnek bele a hegyekről átsüvítő őszi szelekbe, ott nincs híja a fiatal, futballra termett embernek sem. Nos, mindenütt „életet” láttam viszont a pályákban, az északi magyar tájakon pihenő települések szinte mindegyikén műfüves vagy mellette még az öreg, de új, harsogóbb zölddel büszkélkedő igazi füves pályát láttam – az elégnél is többet tán!

Nem lehet tehát huncut reklám a lassan évtizede elindított pályaépítési akció, és ha manapság akad labdarúgónak készülő gyerek Észak-Magyarország falvaiban, községeiben, a jelenben nem kell kilométereket elzarándokolnia azért, hogy igazi kapura rúgja a labdát – a kérdés inkább az, hogy a srácokban mekkora még a hajlandóság a labdába rúgni, a pályarombolásokkal, a nem is olyan régen még gazosodni hagyott futballal együtt mennyi akarat és hit veszett el az ifjú generációban.

Mindenesetre jó jel, hogy ha van pálya, akkor azon azért futballozni is lehet, és abban is biztos vagyok, hogy a kölykök labdaéhségén sem múlhatna a focijövőnk.

Erre bizonyságot szolgáltatott, hogy a srácok szépen behorpasztották a bőrlasztijukkal az autóm motorháztetejét.

Az egyik, még az „átkos időkben” nemesi kastélyból átalakított iskola udvarán két teqballasztal várja az őszi levegőre kirohanó gyerekeket, akik – valami egészen szokatlan módon ettől az internetzsongásba beleőrülő világban – rögvest el is kezdtek rajtuk focipingpongozni, és az egyik okszizás úgy repítette el a labdát, hogy az végül a parkoló kocsim karosszériáját „találta meg” kapunak.

No, de itt most az okszizáson lenne a lényeg: ha az ötödikesforma srác ilyen mozdulatra volt képes, akkor nincs veszve semmi. Arról nem beszélve, hogy a focistabetyárság is megvolt a kölykökben, a többiek picit noszogatták a fiút, mígnem oda nem lépett a felnőtt bámészkodóhoz, és az autólemez-horpasztó rúgás apropóján szemtől szembe mondja: „Bácsi, bocsánatot kérek!” Pedig nem is lett volna miért, mert micsoda öröm, hogy a labdát rúgta, nem pedig a mobiltelefonjának a kijelzőjét nyomogatta, közösségi oldalakat böngészett, vagy netán pöfékelt volna valami szintetikus füstöt valamelyik testes fa mögé bújva.

Amire pedig kikerekíteném még a történetet, az is jó lett volna, ha a gyerekek játékát látják azok is, akik a futballt „csinálják”, merthogy innentől kezdve el nem hiszem, hogy a mai ifjakat minden más érdekli a labdán kívül – hiszen egyetlen aprócska betonudvaron láttam tizenhat kölyköt, akik alig várták, hogy fejelhessenek, belsőzhessenek vagy éppen a pillanat varázsának engedve csálét okszizzanak a lasztiba. A két asztal többméteres körzete sem tudta befogadni azt a sok kis lábat, amely az iskolai szünetre kivitt két labdába csak egyszer szeretett volna belespiccelni a matek- és magyaróra közötti tíz perc során. Olyan éhséget láttam a focira, amilyenről már évtizedek óta sóhajtozva írok, és az ilyen busongó, grundozós, „milyen jó volt a régi idők focija...” kezdetű cikkek pötyögése kapcsán már-már magam is kezdtem hinni, történhet ebben a modern világban bármi, tálcán vihetik a stoplis cipőt, sípcsontvédőt, kapuskesztyűt, mezt, gatyát, sportszárat, a mai srácokat akkor sem érdekli a laszti, a tengó, az egyérintő, és eközben a való világban azt láttam, hogy az iskolás gyerekek manapság is megőrülnek azért, hogy – játszhassanak.

S itt jön még az örökös futballmantra másik fele: ha van magyar gyerek, akkor lesz magyar labdarúgás is.

Csupán ebből az egyetlen, tíz percen át látott asztal feletti passzolgatásból kiindulva írom azt is, hogy az elmúlt nyolc-tíz év futballbefektetéseit tekintve az északi, keleti régió csapatait már bőven fel lehetett volna tölteni ifikorú tehetségekkel, azaz lett volna bőven lehetőség Kisvárdától, Mezőkövesden át Diósgyőrig magyarosítani a régiós futballt, és – függetlenül attól, hogy eredménycentrikus igény van a tizenkét csapatos NB I-ben – nem légióshadat alkalmazni a közönségszórakoztatás érdekében. Persze, igazságtalan sem szeretnék lenni az északi országrésszel szemben, s hogy ez a kritika se legyen szélsőségesen égtájcentrikus, az sem teljesen kerek a jelenkori modern focitörténetünkben, hogy a Ferencváros megye egyes riválisa, a Tököl elleni Magyar Kupa-mérkőzésre, a szó szerint is „múlt időben maradt” korlátkönyöklős pálya gyepére kifuthat úgy, hogy a kezdőcsapatában csupán egyetlen magyar játékos szerepel – a kapus, Bogdán Ádám.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, mivel épültek gyönyörű stadionok, országszerte rendbe kapták a füves, műfüves pályákat, és cakompakk rendbe szedték a labdarúgást, már rendben is van minden. Ki nézi vajon azt, hogy a szebbé varázsolt sportág valóban azokról szól, akik a piciny falusi futballműhelyekben elkoptatnak néhány cipőt és szétrúgnak jó néhány labdát, mert miközben mi egyre nagyobb hangon dicsérjük és propagáljuk a játékot az NB I-ben, a BL-ben, az El-ben, sőt immár az Európa-konferencialigának keresztelt kupasorozatban, aközben vizslatjuk-e azt is, hogy vajon ennek a fejlődésnek vannak haszonélvezői is.

Az igazi magyar foci végül is ott kezdődik, ahol egy parkoló kocsi motorháztetőjét behorpaszthatja a meglőtt futball-labda.

Most kellene tehát alaposabban körülnézni az országban, és keresni a csáléra sikeredett kölyöklövéseket – dumálni erről mindig könnyű volt, na, de észrevenni…!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!