Az elit uralma – Bobory Balázs publicisztikája

Egyszer fent, másszor lent – örök érvényű a mondás, csak éppen az nem mindegy, melyik milyen hosszú ideig tart... Főleg a mai modern labdarúgásban, amelyben a klubhűség fogalma teljesen kiveszni látszik, a nemzeti érzelem, az elköteleződés másodlagos, és a lokálpatriotizmus is megszűnt létezni. A szemhatáron belül helyükbe lépett a siker, pénz, csillogás, csak éppen nem a mozivásznon, hanem a gyepen, a stadionokban és persze a közösségi médiafelületeken.

Azzal persze nincs baj, ha egy sportoló a legjobb akar lenni, a legtöbbet szeretné kihozni a pályafutásából, gyűjti a trófeákat, és a győzelmekből sohasem lesz elég neki. Igaz, sokan ezért azt is vállalják, hogy szinte évről évre költöznek, új környezetet, új országot fedeznek fel és próbálnak megszokni, csak azért, hogy végül nyerjenek. Ez a profi sport globalizmusa, nincsenek már határok, korlátozások, szabad a vásár, és persze az erősebb – vagy inkább gazdagabb – kutya azt csinál, amit akar.

Sokszor sírtam már vissza gyerekkorom futballélményeit, azokat az időket, amikor még csapatonként legfeljebb három légiós szerepelhetett a pályán, és a Bajnokcsapatok Európa-kupájában, azaz a BEK-ben valóban csak a bajnokok indulhattak, a KEK-ben meg a kupagyőztesek, a különböző bajnokságok további dobogósainak maradt az UEFA-kupa. Ha végiglapozzuk a históriás könyveket, azért megállapíthatjuk, nem voltak annyira színvonaltalan versengések ezek, csak éppen sokkal több volt benne a váratlan fordulat, ami kidomborította a sportág szépségét, és valamelyest még az egyenlőségnek is teret adott...

Mindezt most csak azért írom, mert a mai világban egy szűk elitnek, 10–12 csapatnak adatik meg, hogy a Bajnokok Ligája-trófea megszerzésére reálisan gondolhasson. Ez a tucatnyi klub hajszolja évről évre az álmot, és persze nem mindig a legesélyesebb nyer, de van annyi jó labdarúgó a világon, hogy az ő szintjükön már ne legyenek nagy különbségek, és apróságokon múljon a siker vagy a bukás. Nyilvánvaló, hogy ezekbe az együttesekbe koncentrálódnak a világ legprí­mább futballistái, ide vágyik mindenki, aki az elitbe akar kerülni. Éppen ezért fontos a kluboknak, hogy minden évben tagjai legyenek a végső diadalra esélyes szűk körnek, mert amelyik csapat kiesik, az a későbbiekben hosszú évekre kiható gondokkal szembesül, amelyeket csak nagyon tudatos és kitartó munkával lehet orvosolni, no meg rengeteg pénzzel.

A kilencvenes-kétezres évek sztárcsapatai közül az elmúlt esztendőkben több is válságos időszakot élt át. Vessünk csak egy pillantást a hétszeres BEK/BL-győztes Milanra, amely legutóbb 2007-ben hódította el a legrangosabb európai serleget, aztán a vezetői egyre több hibás döntést hoztak a keretek kialakításakor, illetve a megfelelő edzőt sem sikerült mindig megtalálniuk, és ez ötvözve az olasz klubokat sújtó nehéz gazdasági környezettel már azt eredményezte, hogy a piros-feketék hazájuk bajnokságában is csak azért harcolhattak, hogy valahogy felálljanak a dobogóra. (Erről írt néhány napja e hasábokon Bodnár Zalán kollégám.) A piac legfelső polcáról nem nagyon érkezhetett labdarúgó, így maradtak azok a fiatalok, akikben láttak olyan potenciált, hogy egyszer Milan-szintű játékosokká érnek, vagy éppen jöhettek olyan klasszis veteránok, akik vagy beváltak, vagy nem (lásd Zlatan Ibrahimovic, aki például bevált...). Angliában hasonló helyzetben van az Arsenal, amelynek szurkolói egyszerre nevetnek és sírnak, ha az Arsene Wenger irányította alakulat tagjai és futballja eszükbe jut. Amíg nem is olyan régen még Dennis Bergkamp, Thierry Henry, Freddie Ljungberg vagy éppen Robert Pires varázsolt hétről hétre az ágyúsok mezében, addig mára egy tehetséges csikócsapatot kellett összerakni, amelyben már nincs igazi sztár, mert egyszerűen a világ jelenlegi legjobbjainak nem perspektíva az Arsenalban szerepelni, még akkor sem, ha busásan meg tudják fizetni őket.

Pontosan ezért a Premier League új újgazdag csapatának, a Newcastle Unitednek sem lesz könnyű betörni a legjobbak közé. Hiába lenne meg az anyagi fedezet akár Kylian Mbappé, Neymar vagy éppen Robert Lewandowski szerződtetésére is, ők a bizonytalanra nem mondanak igent, csak úgy választanak egyesületet, ha tökéletesen bíznak a projekt sikerében. A PSG vagy éppen a Manchester City nem tegnap kezdte el üldözni a BL-trófeát, de még akkor sem sikerült megszereznie, amikor már a játékosok körében az átigazolási időszak első számú célpontjai közé került.

Van viszont most néhány nagy klub Európában, amelynek a neve még mindig olyan, mint a mágnes, a jelenlegi állapota viszont már kétségeket ébreszt a legjobb labdarúgókban. Olaszországban ilyenné vált a Juventus, amely 2020-ig bezárólag sorozatban kilenc scudettót nyert meg és kétszer elmenetelt a Bajnokok Ligája döntőjéig. Csak miközben a klub megszerezte diszkontáron, ámde horror fizetésért Cristiano Ronaldót, addig a többi csapatrészt valamelyest elhanyagolta vagy éppen nagyon rosszul választott. Hiába érkezett korábban Aaron Ramsey vagy éppen Adrien Rabiot is ingyen, a játékuk eddig körülbelül ennyit is ér a torinóiaknak. A Miralem Pjanic helyett Barcelonából átcsábított Arthur sem látszik jó megoldásnak, a holland csodagyerek, Matthijs de Ligt sem tudta stabilizálni a védelmet, és még mindig a veterán Bonucci, Chiellini kettősre kell számítani. A Juve az elmúlt két esztendőben erős közép- vagy gyenge élcsapattá vált Olaszországban, és évente edzőt cserél, ami szintén nem vet rá jó fényt. A „zebráknál” most még van mit menteni, mert az alapanyag nem rossz, de további minőségromlás már jelentős rést ütne a pajzson.

És bár a Barcelona az Barcelona, de Xavi talán Münchenben szembesült vele először, milyen kemény fába vágta a fejszéjét. A katalánok korábbi, több mint egy évtizeden át csodált álomalakulata a múlt ködébe vész, a zsenik már máshol játszanak vagy éppen a kispadról irányítanak, csak nem mindegy, hogy kiket. Már más idők járnak, mint amikor Xavi, Iniesta vagy éppen Messi berobbant a Barca legendás akadémiájáról, az utánpótlásképzés mindenhol fejlődik, így a verseny is egyre nagyobb. A gránátvörös-kékek ráadásul most nem dúskálnak a javakban, sőt, elég nagy a baj a könyvelésen, egyébként is káosz uralkodik a klubházban, ilyen helyzetben pedig nehéz arra rábeszélni három-négy valóban minőségi, sorsfordításra képes labdarúgót, hogy menjen oda játszani. Most abban bízhatnak, hogy Xavi remek edző is lesz, akinek hisznek jelenlegi és jövőbeli focistái, és a Barca mostani tehetségei képesek majd csaknem hasonló szinten teljesíteni, mint anno ő maga.

A modern futball kegyetlen, de nagyjából mindig is leképezte a társadalom állapotát, hogy az emberek hogyan élnek, mit gondolnak a világról. Most éppen a dicsőség, a profit, a fény és a pompa szorítja háttérbe az egyéb olyan értékeket, mint a hűség, szeretet, szenvedély. Az elit uralkodni akar, szeretne felülemelkedni a sleppen, és a magasról, a javak birtokában tekintene le a többiekre, akik egy nagyobb, de sokkal szerényebb játszótéren játszanak „rozogább” eszközökkel. A labdarúgás régen a szegények sportja volt, most már a gazdagoké, a kisember a legnevesebb együttesek mérkőzéseiről is kiszorul a magas jegyárak miatt, de a tucatnyi BL-győzelemre esélyes klub versenyében nincs helye az érzelgősségnek, ha bárki állni akarja a kihívást, akkor nyereséget kell termelnie.

Drasztikus eseményeknek kellene bekövetkezniük, hogy mindez megváltozzon, de világtraumákra nem vágyom, mert azok valószínűleg nem csak e sportágra lennének kihatással. Ám néha azért bízom a csodában: remélem, jön még majd egy „kiscsapat”, amely borsot tör a nagyok orra alá, és fityiszt mutat a törvényszerűségek ellenére is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!