Futballista kutyabőr – Malonyai Péter publicisztikája

HABENT SUA FATA LIBELLI, azaz a könyveknek megvan a maguk sorsa – idézem a 2. századi római Terentius Maurust, s rögtön kificamítom a mondást: Habent sua fata fundi, azaz a telkeknek is. Ha úgy tetszik, a grundoknak, hiányuk nekem is szívfájdalmam, osztozom tehát labdaértő pályatársam, Vincze András vissza-visszatérő sirámában.

Kissé megértőbben, mert a grundokra, a telkekre történelmi idők óta épületeket húznak. Nem beszélve arról, hogy ingatlanok, így értékük nem két fillér, s ugyan ki ne örülne annak, ha maradandó tulajdona van.

Gyerekkorom rétjein már hol szebb, hol kirívóan ronda épületek sorakoznak, elképzelni sem tudom, hová mehet a gyerek, ha éppen futballozni akar(na), ám ne adjuk fel a reményt.

Mert van.

Mielőtt továbbmennék, hadd idézzem egy kicsit a múltat. A Nemzeti Sportban 1927-ben, az akkor 18 esztendős Feleki László definíciója maradandó: „Grundnak nevezzük a külváros házai közt meghúzódó érthetetlenül üres területeket, melyeken erősen kiskorúak űzik a futballjátékot.” Tömegesen, mert akkora szabad területek voltak a budapesti külvárosokban, hogy egy-egy grundon négy-öt mérkőzés is zajlott egy időben.

Például Angyalföldön, ahol a legnépesebb alkalmi pálya a Babér utca végén volt, de legalább akkora népszerűségnek örvendett a Röppentyű utca végén, a gyárfalaktól a Rákos-patakig elnyúló terület. A pálya nagysága a létszámtól függött, a kaput két tégla vagy két kabát között jelölték ki, ami némi veszéllyel járt, mert akadtak tolvajok, akik igyekeztek kihasználni, hogy mindenki a játékkal törődik.

A szabályok egyszerűek, ami alapvető: 1. A játék nem időre, hanem hat vagy tizenkét gólig megy. 2. Be- és kiállni mindig lehet. 3. Három korner egy tizenegyes. 4. Vitás kérdésekben nem a bíró, hanem a labdatulajdonos dönt. Vagyunk még néhányan, akiknek ismerősek ezek a szabályok, s láttunk még olyan klasszis futballistákat, akik az utcákon, tereken, mezőkön kezdték és tűntek ki, az Aranycsapat tagjai mindenképpen, a későbbi nagyok közül Tichy Lajos (Tarnay-rét) és Göröcs „Titi” (Tripolisz) történeteire emlékszem, s csak azért említem, mert a grundokról rengeteg futballista jutott magasra.

Feleki riportjában az újpesti Spitz Illést, a Fradiból Dán Vilmost és Turay Józsefet említi. Nem véletlenül, hiszen a Ferencváros igyekezett építeni a grund neveltjeire, 1937-ben például már a „pusztuló grundokon” keseregve vetett fel életrevaló ötletet Mattyók Aladár társelnök. Javasolta, hogy szerezzék meg a Forinyák utcai pálya melletti fővárosi telket, amelyet a közmunkásokkal kiegyengetnének, kapukat állítanának fel, és a szabadon futballozó IX. kerületi gyerekek közül a rendszeresen ott lévő megfigyelők rátalálhatnának az utánpótlásra. A kezdeményezés nem volt egyedi, az Elektromosnál „áttelepítésnek” nevezték, hogy az utcák, terek ügyesebbjeit elhívták a Latorca utcai pályára, ahol értő kezek gardírozták őket. Csábító volt, hogy egy-egy edzés után a gyerekek kaptak egy pohár tejet egy szelet kaláccsal. A klub ügyésze, Kasza Dániel szavaival ma is egyet lehet érteni: „A szülők egyetértésével fogjuk testben-lélekben ép emberekké formálni a gyerekeket. Mi nemcsak futballistákat akarunk nevelni a kültelkek eddig szabadon virágzott vadócaiból, hanem becsületes polgárokat is, akik az élet más vonatkozásaiban is megállják majd a helyüket!”

A háború után, például 1951-ben már az volt a jelszó, hogy „nem grundokra, hanem játszóterekre, sporttelepekre van szükség”, de maradt a törekvés, hogy minél több gyerek futballozzon, már nem rongylabdával, de értő szemek előtt. Persze grundokra azért sem lehetett szükség, mert már akkor rengeteget beépítettek, viszont épültek pályák is. Legalábbis Budapesten, mert vidéken még voltak tágas mezők. Ott a csapatok száma hibádzott, Dorogról például 1959-ben azt jelentették, hogy „az iskolába járó seregeknek csak a dorogi grundokon van nyomuk. A Dorogi Bányászban csak hírből ismerik, hogy úttörőcsapatok is vannak a világon”.

Tíz esztendővel később (1969), akár hiszik akár nem, már a grundok ellen foglalt állást a Népsport. „Grundról származni – futballista kutyabőr” – állapította meg gúnyosan a szerző, vele ellentétben én inkább elismerésnek tartom. Képtelen vagyok hadakozni a grundlegenda ellen, főként azért, mert a lényeg hiányzik a legjobban napjaink futballjából: az önfeledt játszadozás.

Hogy mennyire, arra ott a labdaszedők példája. Jobb helyeken ma már elképzelhetetlen, hogy a kapu mögött, az oldalvonal mellett üljenek, jobb helyeken kidolgozott taktikával teljesítik kötelességüket. A lecke persze nem nehéz: ha vezetünk, lassan, ha vesztésre állunk, gyorsan kell visszaadni a labdát. Emlékezetes a 2019-es Tottenham–Olym­piakosz Bajnokok Ligája-mérkőzés, ahol a londoniak második gólja előtt a labdaszedő, Callum Hynes villámgyorsan adta oda a labdát Serge Aurier-nek, a kinek a bedobása után Harry Kane gólt lőtt. José Mourinho menedzser kezet rázott a gyerekkel, átölelte, jutalmat kapott, s együtt ebédelhetett a játékosokkal.

Ezzel máris a jelenben vagyunk, amikor – mint mondtam – azért van némi remény. Wekerlei házunkban a felettünk lakó négyéves Lacikát gyakran látom, ahogy hóna alatt labdával, apja kezét fogva indul a Kós Károly térre, mert imád futballozni. Megjegyzem, a téren két „ketrec” is van, az egyik zárva, a másik borítása nem veszélytelen, mondják, nincs pénz a karbantartásra, felújításra. Nekik legyen mondva, de sajnos nekünk van, pontosabban a gyerekeknek.

Testi-lelki jó barátomnak, az MTK-futballisták orvosának, Dreissiger doktornak kötelessége, hogy hatéves unokájával Zsigával futballozzon a lakásban, ha náluk van. A gyerek már edzésre is jár, ám annyira mindene a labda, hogy egyedül is képes meccseket játszani a szőnyegen, közvetít közben, jobban ismeri az NB I-ben játszókat, mint az átlagdrukker.

Igen, a lakásban. Ahol mi is örökké futballoztunk a barátaimmal, a legtöbb büntetést ezért kaptam gyerekkoromban. Luftballonnal játszottunk, ám a küzdelem hevességére jellemző, hogy a nagy, csupa üveg erkélyablak többször áldozatául esett egy-egy parádés vetődésnek. Eszem ágában sincs arra biztatni a kölyköket, hogy focipályává varázsolják a lakást, csak azt kívánom sugallni, hogy mindenhol teremthetünk grundot, ha – futballozni akarunk.

Azt pedig ne higgyük, hogy az agyonmisztifikált modern futball nem tűri a grundok lényegét. Hat évtizede már, hogy Tabák Endre a Népsportban leszögezte: „A legfiatalabbak, a 12-17 évesek szakmai oktatásában helytelenek az arányok. Aránytalanul kevesebb gondot fordítunk arra, hogy a fiatalok ebben a korban megtanulják a labdával bánni tudás minden csínját-bínját.”

Már akkor is gond volt, hogy a fiatalok lényegében úgy edzenek, mint a felnőttek. Arányaiban annyit futnak, annyit gimnasztikáznak s annyit foglalkoznak a technikai elemek gyakorlásával egy-egy edzés keretében, mint a nagyok. Márpedig a fiatalok képzésében a labdának kellene döntő szerepet játszania. Mert ugyebár a grundon is a labda volt a főszereplő, kezdve azzal, hogy a tulajdonosa mindenképpen játszott. Úgy kellene irányítani a fiatalok edzését, hogy amikor a gyerek odakerül a nagycsapat küszöbére, lábbal és fejjel tökéletesen ura legyen a labdának.

Grund ide, akadémia oda, nincs tehát új a nap alatt.

Már csak azért sem, mert az is jó lenne, ha megfogadnák a maiak, amit Izsák „Zsazsa”, a Fradi-kölyökfutballisták egykori „atyja” vallott: „A futballistát nem kell dédelgetni, a futballistát – szeretni kell!”

Ha betöri az erkélyablakot, akkor is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!