Karnyújtásnyira a kupától – Pászka Lóránd és Windecker József különös útja az MK-döntőig

PÁSZKA LÓRÁND

Elképesztő történet Pászka Lórándé. Pályafutása második NB I-es mérkőzésén, az Újpest elleni győztes derbin magyar bajnok lett, a Magyar Kupa fináléjában pedig második ferencvárosi kupatalálkozóján válhat győztessé.

– A Kárpát-medence egyik legkeletibb magyar többségű falujában, Kézdiszentkereszten nőtt fel. Milyen volt az élet gyerekfejjel arrafelé?
– Izgalmas – vágta rá Pászka Lóránd, a zöld-fehérek bal oldali védője, aki télen került Soroksárról a Ferencvároshoz. – A szüleimmel és a testvéremmel Kézdiszentkereszten éltünk, nyugodtan mondhatom, boldog gyerekkorom volt. Reggeltől estig a friss levegőn voltunk, sohasem unatkoztunk. Semmiért sem cserélném el azokat az időket.

– Fára másztak, erdőt jártak?
– És leginkább rúgtuk a labdát. Amióta az eszemet tudom, focizom, egészen kicsi voltam, amikor a szüleimtől megkaptam az első labdámat. Nem is igazán próbáltam ki más sportágat, a labdarúgás azonnal magával ragadott.

– Édesapja futballozott?
– Megyei szinten. Mindig is szerette a labdarúgást, a bátyámmal hármasban képesek voltunk órákat rúgni a labdát. Hely volt bőven... A testvérem a mai napig játszik megyei szinten, ő sem tudott teljesen elszakadni a sportágtól.

– Odahaza él, Kézdiszentkereszten?
– Igen, ő maradt otthon. A továbbtanulást választotta, fogorvosként dolgozik.

– Ön mi lett volna, ha nem labdarúgó?
– Ez az opció nem merült fel bennem. Tényleg nem... Egészen fiatalon eldöntöttem, hogy futballista akarok lenni. Semmi más nem érdekelt, erre tettem fel mindent. Tizennégy évesen kerültem Magyarországra, Gyulára, ahol kilenc évet töltöttem.

– Könnyen elengedték a szülei?
– Nehéz döntés volt. Nemcsak a szüleimnek, nekem is. Gyerekfejjel kellett vállalnom a költözést, azt, hogy távol kerülök a szülői háztól, és onnantól ritkán láthatom azokat, akiket a legjobban szeretek. De éreztem, vállalnom kell a rizikót. Elszánt voltam, égett bennem a bizonyítási vágy, tudtam, hogy labdarúgó szeretnék lenni. Márpedig ehhez költöznöm kellett.

– Igaz, hogy az utóbbi években Sigér Dávid példája lebegett a szeme előtt, aki szintén huszonhat évesen mutatkozott be az élvonalban?
– Dávid esete is motivált, hogy akkor is el lehet jutni a legjobbak közé, ha nem húszévesen kerül oda az ember. De Dávid példa lehet az összes fiatal előtt. Életkorunknál fogva sok a hasonlóság közöttünk, ahogyan ő, én is huszonhat esztendősen mutatkoztam be az NB I-ben. A jelek szerint mind a ketten későn érő típusok vagyunk.

– Az élet más területein is később ért meg a nagy feladatokra?
– Nem mondanám. Ez inkább a játékoskarrieremre igaz. Nem szokványos, hogy valaki huszonöt is elmúlt, mire megkapja a lehetőséget a legjobbak között. Az én időm most jött el, de ezt semmiképpen sem mondanám hátránynak. Nem én vagyok az első, és alighanem az utolsó sem, aki idősebben mutatkozik be az élvonalban.

– Igaz, hogy Soroksárról már hamarabb is dobbanthatott volna?
– Volt érdeklődő. Lipcsei Péter vezetőedző azonban arra kért, legyek türelmes, meglátom, megéri. Igaza lett!

– Az NB I-ből is keresték?
– Több élvonalbeli klub is keresett, telefonon hívtak, de kevés egyesülettel jutottunk el a konkrétumig. Egy éve nyáron az egyik NB I-es csapattal aztán egészen közel kerültünk a megállapodáshoz, kis híján oda szerződtem, ám végül a maradás mellett döntöttem. A jelek szerint így kellett történnie.

– Érezte, hogy megüti az élvonal szintjét?
– Bíztam benne. Nem tagadom, szerettem volna hamarabb az NB I-be igazolni, de türelmesnek kellett lennem. A másodosztályban Lipcsei Péter bízott bennem, folyamatos játéklehetőséget adott, és ez nagyon kellett ahhoz, hogy ilyen ütemben fejlődjek Soroksáron. Örülök, hogy végre NB I-es futballista lettem, az pedig, hogy a Ferencvárosban mutatkozhattam be, hab a tortán.

– Különös történet lehet az öné, akár a Guinness-rekordok könyvébe is bekerülhet, hiszen második élvonalbeli mérkőzésén bajnoki címet ünnepelhetett, második ferencvárosi kupamérkőzésén pedig Magyar Kupa-győztessé válhat.
– Valóban különös rekord lenne. De előbb legyek ott a keretben, és lépjek pályára a fináléban! A kupa elődöntőjében Győrben kezdő lehettem, talán nem is ment rosszul a játék, de tisztában vagyok vele, az első számú balhátvéd Eldar Civic. Sokat tanulhatok tőle. Mindenesetre úgy készülök, hogy a Paks ellen ott leszek a pályán, és rajtam nem múlik a siker.

– A szülei ott lesznek a döntőn?
– Elképzelhető. Az Újpest elleni mérkőzésre Magyarországra jöttek, Kézdiszentkeresztről hétszázötven kilométert utaztak, hogy a helyszínen nézhessenek meg a derbin.

– Izgalmas csatát vár a Paks ellen?
– Egy kupadöntő már önmagában is izgalmas. A bajnokságban nem is olyan régen legyőztük a paksiakat, idegenben vertük meg őket kettő egyre, ám abból a kilencven percből nem szabad messzemenő következtetést levonni. Mindenki tudja, hogy a Paks jó csapat, a támadófutballt részesíti előnyben, remélhetőleg a Magyar Kupa-fináléja is izgalmas lesz. A kupadöntő más lesz, mint a néhány héttel ezelőtti összecsapásunk.

– Ha netalán tizenegyesekre kerülne sor, vállalná?
– Utánpótláskoromban gyakran rúgtam büntetőt, ám most, hogy szóba került, felnőttkarrierem során nem emlékszem rá. Ettől függetlenül nem ijednék meg, bátran odaállnék a labda mögé.

– Van példaképe?
– A sportban nincs. Az életben viszont egyértelműen édesapám. Olyan egyenes, tiszta szívű ember szeretnék lenni, amilyen ő.

WINDECKER JÓZSEF

Ha létezik kalandos karrier, a Soltvadkerti Foci-Suliból induló, ma már a Paks meghatározó játékosának számító Windecker Józsefé az. Beszélgetés a gyerekfejjel kezdett önálló életről, a leküzdött nehézségekről és a legfontosabb meccsről, az FTC elleni Magyar Kupa-döntőről.

– Szegedi halászlén nőtt fel?
– Nem! A születési helyem ugyan Szeged, de csupán három-négy napig „éltem” a városban, édesanyám az ottani kórházban hozott világra. Onnan viszont már haza, Soltvadkertre vezetett az utam. Ízig-vérig soltvadkerti vagyok, ott is kezdtem el focizni. Hivatalosan első osztályos iskolásként, nem hivatalosan óvodásként, ám az első foglalkozások egyikén úgy fejbe rúgtak a labdával, hogy elment a kedvem... Egy évvel később vittek vissza a szüleim, de többé már nem kellett vinniük, mentem magamtól. Egyfelől megfogott a Soltvadkerti Foci-Sulit övező hangulat, másfelől remek csapatunk volt, a különböző tornákon többünkre is felfigyelt a Kecskemét. Végül az oda-vissza nyolcvan kilométeres távolság miatt úgy lettünk a KTE játékosai, hogy hetente kétszer edzettünk ott, a többi napon otthon, és persze a hétvégi meccsekre is elfuvaroztak bennünket a szülők. Így ment ez egy évig, aztán költöztem – Újpestre.

– Mintha a főváros IV. kerülete messzebb lenne Soltvadkerttől, mint Kecskemét...
– De az Újpest hívott! Úgy gondoltam, ott jobban tudok fejlődni, ráadásul édesapám a lila-fehérek elkötelezett híve. Nem kellett kétszer mondani, hogy menjek. Tizenkét évesen kerültem fel Pestre, a stadionnal szemközi dzsúdóteremben kialakított szálláson laktam két másik gyerekkel. A portás olykor ránk nézett. Félreértés ne essék, kulturált körülmények között éltünk, amire szükségünk volt, rendelkezésre állt. Utólag nem is bánom, hogy már egészen fiatalon önálló életet éltem. Mindamellett rengeteget köszönhetek a szüleimnek, amiben tudtak, segítettek. A szombati mérkőzésre eljöttek, aztán hazavittek, vasárnap este pedig visszahoztak. Édesanyám mindig annyit főzött, amennyi szerdáig elég volt, mert aznap is hoztak két-három napra való adagot...

– Egyszer sem akart összepakolni és hazamenni?
– Hiányzott a családom, de nem küszködtem honvággyal. Habár egyszer azt füllentettem az iskolában, hogy azért nem tudtam felkészülni a dolgozatra, mert rettenetesen hiányzik az otthonom. Haza is engedtek, de úgy gyötört a lelkiismeret, hogy másnap előálltam az igazsággal, mentem is vissza a suliba.

– Annak mi a története, hogy még a tizenötöt sem töltötte be, de már Győrben focizott?
– Akkor indult a Fehér Miklós Labdarúgó Akadémia, s felvettek az első évfolyamába. Nem megbántva senkit: a körülmények sokkal jobbak voltak. Amíg a Megyeri úton a műfüves pálya negyedén edzettünk, Győrben füvön és legalább fél pályán. Arról nem szólva, hogy mivel az iskola helyben volt, nem okozott problémát, hogy naponta kétszer eddzünk. Említettem, hogy a fejlődésemet szem előtt tartva igazoltam Kecskemétről Újpestre, és ez igaz volt erre a váltásra is. Jó döntést hoztam, Győrt is nagyon megszerettem. Hozzáteszem, bárhol játszottam, jól éreztem magam, az ETO-nál egyenesen parádésan! Főleg azok után, hogy ott lettem élvonalbeli futballista. Mondjuk, az is jó sztori, hogyan kerültem fel a válogatottakkal teletűzdelt első csapatba.

– Megosztja velünk?
– Tizenhét évesen már az az idő tájt az NB II Nyugati csoportjában szereplő ETO II tagja voltam, sőt pályára is léptem bajnoki mérkőzésen. Az alapozás egyik napján már túl voltunk két edzésen, amikor a felnőttek pályaedzője, Szabó Ottó szólt, hogy egy játékos kellene nekik az akkor kezdődő tréningre. Mivel akadémistaként „kéznél voltam”, rám esett a választás – a legnagyobb örömmel mentem. Boldogságom csak fokozódott, amikor az egymás közti játékot úgy nyertük meg kettő nullára, hogy mindkét gólt én lőttem. Az edzést futás zárta, akkor azért már éreztem a vádlimat, a vezetőedző, Pintér Attila oda is jött hozzám: „Mi van, kicsi, nem bírod?” Egy szót sem szóltam, de a stáb egyik tagja elárulta a mesternek, hogy ezen a napon ez volt a harmadik edzésem. Az, hogy nem kerestem kifogást, hanem csendben tettem a dolgom, annyira megtetszett Pintér Attilának, hogy nyomban jelezte: másnap is szeretettel lát, mert velük folytatom a felkészülést. Az idény utolsó meccsén jött el a bemutatkozás ideje, igaz, akkor már Csertői Aurél ült a kispadon. Tizennyolc esztendősen NB I-es labdarúgónak vallhattam magam, aligha kell ecsetelnem, mennyire boldog voltam. Hát még a következő idény végén, amikor bronzérmesek lettünk! Büszke voltam arra, hogy ha javarészt csereként is, de tíz mérkőzésen szóhoz jutottam, annál is inkább, mert akkor még nem létezett a „fiatalszabály”, extra juttatás sem járt a fiatalok bevetéséért, a munkámmal érdemeltem ki a lehetőséget.

– Kalandos karrierjében jött az újabb váltás: a bajnoki címre pályázó Győrből miért került kölcsönbe a bennmaradásért harcoló Siófokhoz?
– Megint csak az hajtott, hogy előrelépjek. Tizenkilenc évesen felmértem, jobb nekem, ha folyamatosan játszom egy kevésbé erős csapatban, mint hogy epizódszerep jut nekem egy bivalyerősben. Így is történt, alapember lettem, egyedül az keserített el, hogy a bajnokság végén kiestünk. A sorsunk az utolsó fordulóban, az Újpesttől elszenvedett vereséggel dőlt el... Akkor rettentő szomorú voltam. Utóbb eszméltem rá, mennyit tanultam abban az évben. Siófok teljesen más volt, mint Győr, ahol a hat pályától kezdve a medencéig minden a futballisták rendelkezésére állt. Nem túlzás, az addigi álomvilágból belecsöppentem a valóságba. Szembesültem azzal, hogy amit az egyik klubnál természetesnek vesznek a labdarúgók, azért a másiknál meg kell küzdeni. Nem mintha ez zavart volna, ellenkezőleg, arra sarkallt, hogy többet hozzak ki magamból. A jelek szerint sikerült, mert még az U21-es válogatottba is meghívót kaptam, mi több, a csapatkapitányi karszalagot is viselhettem. Aztán jött az újabb lépés: Paks.

– No és miért éppen Paks?
– Siófokról visszatértem Győrbe, akkor ismét Pintér Attila volt az edző, aki nem is akart elengedni, de úgy voltam vele, azok után, hogy egy évet végigjátszottam, a folytatásban is minél többet akarok a pályán lenni. Haraszti Zsolt megkeresett, a Paks már erős középcsapat volt, a klub filozófiája nagyon tetszett – szóval szerettem volna odaigazolni. Kisebb huzavona után az ETO végül kölcsönadott. A következő nyáron már úgy mentem vissza Győrbe, hogy azt éreztem, stabil tagja lehetek az első csapatnak. Így is lett, mígnem beütött a krach. A klub csődbe ment, a tavaszi szezont becsületből játszottuk végig. Napi két-három edzés helyett heti kettő volt, igaz, aki tudott, edzett külön. A hazai meccsekkel nem volt gond, ám sokszor kétséges volt, hogy az idegenbeliekre összejövünk-e elegen. Borzasztó periódus volt. Korábban csak arra vágytam, hogy az ETO-t győzelmekhez segítsem, és amikor erre végre lehetőségem nyílt, a kártyavár összedőlt.

A PAKS–ÚJPEST KUPAELŐDÖNTŐ ÖSSZEFOGLALÓJA (WINDECKER GÓLJA 1:49-NÉL)

– Nézzük a jó oldalát: a 2015 nyarán aláírt szerződéssel szerfelett boldoggá tette édesapját.
– A fél NB I szeretett volna leigazolni, az Újpest csak az utolsó pillanatban jelentkezett. Jóllehet, még így sem későn: noha akadtak kedvezőbb ajánlataim is, úgy hittem, a sors azt akarja, térjek vissza a Megyeri útra. Hogy a sors azt is akarta-e, hogy a második héten az egyik csapattársam ráessen a lábamra és elszakadjon a keresztszalagom, arról már nem vagyok meggyőződve... Pályafutásom első súlyos sérülése volt, fél év kihagyással járt, de a lényeg, hogy a Belgiumban végzett rehabilitációnak köszönhetően tökéletesen rendbe jöttem, az idény második felében meghatározó játékossá váltam. Sokáig rendben is volt minden, csakhogy eljött 2018 januárja, amikor... Félresikerült sztori volt. A klub el akart adni egy olyan egyesületnek, amelyhez én nem akartam menni. Közölték velem, vagy aláírok, vagy kiraknak az első csapatból. Nem írtam alá. Mindig kiállok magamért, akkor is így tettem, és bár nem éppen méltó bánásmódban részesültem, ezt utólag sem bánom. Ma már egyébként is mindegy, ezt a fejezetet is lezártam.

– Akkor Görögországban nyílt egy új.
– Az egyik nagy vágyam teljesült azzal, hogy a Levadiakosz futballistájaként próbára tehettem magam légiósként. Habár ez sem igaz, mert az utolsó felkészülési meccsen megint ráestek a lábamra – tekintve, hogy „csak” beszakadt a térdem, a görög orvosok arra jutottak, nem kell műteni. Más lapra tartozik, hogy emiatt egy időzített bomba ketyegett a lábamban... Mire felépültem, lement az őszi szezon, a csapat pedig olyan gyengén szerepelt, hogy addigra gyakorlatilag kiesett. Az összes külföldit elküldték, egyedül én maradhattam, de a pénzemből levettek. Mivel borítékolható volt, hogy ennek nem lesz jó vége, közös megegyezéssel felbontottuk a szerződésemet. Kértem a menedzseremet, ne intézzen semmit, mert először Haraszti Zsolttal szerettem volna beszélni. Semmi mást nem akartam egy kukába ment év után, csak azt, hogy focizhassak. Hála az égnek, volt visszaút Paksra, és lám, azóta is itt vagyok. Túl az utolsó pillanatban kivívott bennmaradáson, az említett időzített bomba miatt egy újabb keresztszalag-szakadáson és nagy meccseken...

– Május tizenegyedikén jön a legnagyobb?
– Karrierem legfontosabb mérkőzése lesz a Magyar Kupa-döntő! Állítom ezt annak ellenére, hogy Újpestről őrzök egy-egy arany- és ezüstérmet, de a Ferencváros és a Puskás Akadémia elleni fináléban sem kaptam lehetőséget. Úgyhogy azt az érmet, amit a Puskás Arénában átvehetek, érzem majd leginkább a magaménak.

– Mit gondol, milyen színű lesz?
– Arany!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 7-i lapszámában jelent meg.)