Aki olimpiászt rendezett a Csita melletti hadifogolytáborban

A két világháború közti időszak hazai futballszínpadán történtekről beszámoló tudósításokban, cikkekben, tanulmányokban rendre felbukkan az Újpest futballigazgatója, Langfelder Ferenc neve. Mondhatjuk, a sajtó szívesen osztott neki főszerepet, ugyanakkor életéről, pályájáról nem kapunk teljes képet. Igencsak elgondolkodtató, hogy a legnépszerűbb sportág legendás egyéniségének pontos születési dátuma sehol sem szerepel, valamennyi eddig ismert forrás szerint 1882-ben látta meg a napvilágot, hónapnak, napnak azonban nyoma sincs. Miután kerek, 140. születési évfordulóról beszélünk, igyekeztünk rálelni egy, a rejtélyt megoldó adatra – és sikerrel jártunk: a Sporthírlap 1930. február 15-i számában a vele készült portréban olvasható, hogy február 9-én töltötte be 48. életévét.

Na de ki volt ez az állandóan szivarozó, a meccseken a bagóját rágcsáló, feltűnően alacsony (megannyi kép árulkodik kis termetéről) figura, akit az Újpest agilis, sikeres, nem utolsósorban elismert sportigazgatójaként mindenki csak Patyi bácsiként emlegetett?

Patyi... A legenda szerint még elemista korában írt egy verset, amelyet álnéven terjesztett az iskolában, mert hogy költeményében nem dicsérte agyon a tanárokat... A Patyi álnevet használta, és rajta is ragadt. Már ez az ifjúkori csibészség kellő bátorságról, talpraesettségről árulkodott, amit futballvezérként jól kamatoztathatott. Persze addig történt egy s más.

„Tizenhét éves koromban rúgtam először labdába, és néhány nappal később, 1899 húsvéthétfőjén már beállítottak az UTE második csapatába. Az Újpesti Sport Club első csapata ellen játszottunk, én a jobbösszekötő poszton. Nem tudtunk gólt rúgni. Egyszer az USC bekkje feladta a kapusnak a labdát, az kirúgta, én gyors elhatározással beletalpaltam a felém repülő labdának, mely egyenesen a kapuba vágódott vissza. Ezzel a góllal győztünk 1:0-ra. Később is, máskor is, nemcsak a futballpályán, mindig azon igyekeztem, hogy gyorsan felismerjem a helyzetet, aztán nem haboztam cselekedni” – emlékezett vissza 1930-ban Langfelder, aki olyannyira elkötelezte magát a lila szín mellett, hogy első banki tisztviselői fizetéséből futball-labdát vásárolt – a klubnak!

Sérülés miatt hagyott fel a labdarúgással 1906-ban, ám ekkor már évek óta bekapcsolódott a klubmunkába és bíráskodott is (játékvezetői pályafutását keretes írásunkban mutatjuk be röviden). Eleinte csak amolyan „használható emberként” segített, 1902-től az UTE labdarúgó-együttesének intézője, hamarosan a futballszakosztály vezetője (titkára), az első világháború után, 1920-tól az UTE alelnöke, 1925-től társelnöke. Mindeközben a Magyar Labdarúgó-szövetségben is karriert csinált: 1908-ban beválasztották az MLSZ tanácsába, 1930-ban ő volt a doyen az országos szervezetben, amelynek alelnöki tisztségét is betöltötte 1920 és 1923 között. Döntéshozatali és cselekvőképességét már játékvezetőként is csiszolhatta  („Szigorúan, erélyesen, de végtelen igazságszeretettel látta el bírói tisztét. Judiciuma, szigorú pártatlansága közmondásos volt.”), a kegyetlen történelem pedig tovább „finomította” ezt a tulajdonságát.

Az első világháború elején, 1914 októberében srapnelszilánk okozta sérülést szenvedett, decemberre felgyógyult, és ismét beosztották a menetszázadba. Családját 1915 januárjában értesítették, hogy eltűnt, felesége a lapokban adott fel hirdetést, hogy hírt kaphasson róla – végül maga a férj küldött rövid levelet Moszkvából, hogy közölje, fogságba került. Természetesen az orosz főváros csak „tranzitállomás” volt, Langfelder mintegy 4700 kilométerrel keletebbre, a szibériai Csita mellett kötött ki. Barabás Béla 1916-ban írt monográfiája szerint ott nem ment rosszul a hadifoglyok sora, ezt igazolja, hogy Langfelder kvázi majdani labdarúgó-vezetői munkájára „edzhetett”. Az első világháború után egyik barátjának felolvasta naplóját, amely szerint Szibériában is megmaradt sportembernek, futballmérkőzéseket és atlétikai versenyeket rendezett fogolytársai között, a pjescsankai táborban pezsgő sportéletet teremtett. Állítólag az egyik orosz tiszt felszólította,  „a sportdélutánt ismételjék meg a városon kívül, így keletkezett a csitai olimpiász eszméje. A vásárteret alakították át sportpályává. A lapok a Langfelder rendezte versenyt, mint szibériai olimpiászt hirdették. Amikor elkövetkezett a nagy nap, ott volt a város társadalmának apraja-nagyja. Ott voltak a missziók, az orosz tisztikar, a város előkelőségei”  – emlékezett vissza a barát 1947-ben, újabb világháborúval roncsoltabban, amikor Langfeldert újra eltűntnek nyilvánították. Miután felesége vele együtt lett 1944-ben a holokauszt áldozata (elhunytuk pontos időpontja meghatározhatatlan), nem adhatott fel hirdetéseket, mint jó harminc évvel korábban, de ha tehette volna, sem tudott volna eredményt elérni...

Langfelder igazgatói tevékenysége alatt, a profi bajnokság 1926-os bevezetésétől kezdve lódult meg az UTE szekere: a lilák megnyerték a Közép-európai Kupát (1929), első bajnoki címüket hódították el (1930), amelyet még négy követett (1931, 1933, 1935, 1939), valamint hatszor (1927, 1932, 1934, 1936, 1941, 1942) végeztek a második helyen a Fradi vagy a Hungária mögött. Eltökéltségéről, precizitásáról tanúskodik, hogy amikor elodázhatatlannak tartotta – a magyar labdarúgás fejlődése érdekében is – a Megyeri úti pálya gyepesítését, 1933 márciusában felkereste a híres svábhegyi golfpályát, hogy tanulmányozza vastag, puha gyepszőnyegét, amelyen nemcsak futballozni, hanem elbukni is élvezet.

Érdekes módon az 1939-ben hatályba lépő második zsidótörvényt követően – zsidó származása ellenére – még 1941-ig dolgozott és nyilatkozott igazgatóként, 1942-re aztán eltűnt a neve a sajtóból. Akkor is az adott rá alkalmat, hogy az MLSZ elnöke, Gidófalvy Pál saját kezűleg aláírt közleményben vonta kérdőre, immár utoljára figyelmeztetve az újpesti klubot: „Tudomásomra jutott, hogy az Újpest FC labdarúgó csapatának vezetésében még mindig ténylegesen részt vesznek Langfelder Ferenc és Dicker Mihály (Diki) nevezetű zsidó sportemberek. Az Újpest FC szövetségi képviselőjét többször felkértem, hogy ezt a helyzetet szüntessék meg. Lehetetlen állapot az, hogy az Újpest FC kétarcú munkát fejtsen ki. A szövetséggel szemben formailag eleget tesz az előírt kötelezettségeknek, viszont ugyanakkor belső munkájában, a játékosok vonalán fent nevezett egyének ténylegesen közreműködnek.”

Innentől kezdve nincs tudomásunk, miként alakult Langfelder Ferenc sorsa, a kiváló sportdiplomatáé, a megbecsült vezéré, aki a fair playről (ahogy ő fogalmazott: fairness), 22 futballozó gentlemanről beszélt, még az Újpest–Ferencváros rangadók előtt is. A „Magyar sport évkönyve 1945” Veszteségeink fejezetében olvashatjuk:  „A németek tavaly elhurcolták, azóta sincs hír róla.”