ZTE: Moniz életére Johan Cruyff és Akeem Adams is nagy hatással volt

– Igaz, hogy Rotterdamban a stadion melletti utcában nőtt fel?
– Az aréna nagyjából harminc méterre volt a házunktól. A Sparta stadionját a két jellegzetes tornya miatt arrafelé kastélynak is hívják, hatéves koromig a szomszédos utcákban laktunk. Akkoriban még fociztak a gyerekek az utcákon, létezett a grundfutball. Mi is reggeltől estig kint játszottunk, letettünk két kabátot, az volt a kapu.

– A Hollandiában népszerű gyeplabda nem is érdekelte?
– Nem. A hollandok megőrülnek a futballért, ez az én családomra is igaz volt. Nálunk csak a labdarúgás létezett. A szobám falán számtalan futballposzter volt, és sosem felejtem el az első Puma cipőmet. Hároméves koromban pedig már a televízió előtt ültem, tátott szájjal néztem, ahogy az Ajaxban Johan Cruyff varázsol.

– Telefonjának hátlapján még most is a korábbi zseni látható?
– A legendás tizennégyes számú meze. Még óvodába sem jártam, de már mindent tudtam Cruyffról. Kivülről fújtam a góljait, nálam minden vele kezdődött. Hatévesen ott voltam a stadionban, hogy személyesen láthassam.

– Tényleg eltett róla minden cikket, ereklyét a hatvanas-hetvenes évekből?
– Amihez csak hozzájutottam. Nem túlzás, odahaza Eindhovenben kisebbfajta múzeumom van. Egyébként is nagy gyűjtő vagyok, a Voetbal International című újság minden számát megvettem és eltettem, de több száz DVD is ott van a polcaimon. Ami pedig Johan Cruyff-fal volt kapcsolatos, azt muszáj volt megőriznem.

– Személyesen találkozott vele?
– Először harmincéves koromban. A Barcelona edzője volt, én pedig éppen akkoriban hagytam abba a labdarúgást. Edzői pályám elején jártam, amikor megtudtam, hogy a katalánokkal a holland Doorwerth falujában edzőtáboroznak, felkerestem. Mindent tudni akartam a filozófiájáról, a látásmódjáról.

– Sikerült a közelébe férkőzni?
– Az amerikai világbajnokság után jártunk, Romário még vissza sem tért a klubjához. De ott volt Laudrup, Jordi Cruyff vagy éppen Hagi. Amikor megkérdeztem, hogy elleshetek-e tőle egy-két titkot, megengedi-e, hogy magamba szippantsam a futball iránti szeretetét, vállon veregetett, és annyit mondott, persze, gyere, semmi akadálya. Két napot töltöttem az edzőtáborban. Ami feltűnő volt, hogy minden játékba, gyakorlatba beszállt. Olyan volt, mint egy focista. Nem volt tolla, notesze. Mindent ösztönből csinált.

– Ezért száll be ön is gyakran cicázni az edzéseken?
– És mert imádom a labdát. Szeretek futni, kocogni, labdázni, karban tartani magamat. Két év múlva hatvan leszek, de nem engedem el magam...

– Hatéves korában Eindhovenbe költöztek. Miért?
– Családi okok miatt. Utólag nem bántam a költözést, Rotterdamban a stadion volt mellettünk, Eindhovenben pedig egy hatalmas park, tele zöld területtel. Ebéd után, amikor szünet volt a suliban, rohantunk ki a haverjaimmal, hogy gyorsan lenyomjunk egy meccset. Három a három, négy a négy ellen játszottunk.

– Jól éltek?
– Nem voltunk gazdagok, elkényeztetett gyerek pedig végképp nem lettem. Cserébe rengeteg szeretetet kaptam. Édesanyámnak, a nagymamámnak örökké hálás leszek.

– Huszonkilenc évesen májbetegség miatt abba kellett hagynia a futballt. Lelkileg nagyon összetört?
– Ürességet éreztem. Az életem, sőt, gyakorlatilag az egész létezésem a futballra épült, akkor pedig egyik pillanatról a másikra minden bizonytalanná vált. Nem sokkal később egy amatőr csapatot kezdtem edzeni, és miután jó eredményeket értünk el, a játékosoktól pedig pozitív visszajelzéseket kaptam, tudtam, ez lesz az én utam. Edző leszek.

– Az önhöz közelállók azt mondják, gyakorlatilag huszonnégy órán át képes lenne a labdarúgásról beszélni. Más hobbija nincs is?
– Nincs. Semmi más nem érdekel. Illetve... Fiatalon fizioterapeutának tanultam. Az is érdekelt.

– Dolgozott is a szakmában?
– Huszonhat évesen végeztem el a tanfolyamot, játékos koromban is fejlődni, okosodni szerettem volna. Már akkor is érdekelt a sportolók izomzata, hogyan lehetne még dinamikusabbá tenni őket, így hát kitanultam a fizioterapeuta szakmát. Segítettem profi táncosoknak, amputált lábú embereknek, időseknek, vagy éppen szívműtéten átesetteknek. Akkoriban semmi sem érdekelt, csak az, hogyan segíthetnék az embertársaimon.

– Zalaegerszegen miben segíthet a játékosoknak?
– Izgalmas kihívás vár rám. Amióta a klubhoz szerződtem, gyakorlatilag csak fiatalokat igazoltunk. Bennük hiszek! Valamelyik nap direkt kiszámoltattam az edzésen részt vevő futballisták átlagéletkorát. Mit gondol, mennyi volt? Huszonegy! Romantikus alkat vagyok, ez az én futballfilozófiám, de persze eredményeket is el kell érnünk. Alkotni szeretek, akár egy művész. Sőt, nálam a játékosok is művészek. Az élet önmagában elég kemény, sőt, olykor kegyetlen, azt mondogatom a játékosaimnak, élvezzék, hogy futballozhatnak, hogy kibontakozhatnak. A magyarok megőrülnek a futballért, az emberek imádják ezt a sportot, a vérükben van a labdarúgás. Én pedig egyéniségeket akarok látni a pályákon.

– Kikerülhetetlen téma a Ferencváros, ahová kétezertizenkettőben érkezett, és másfél éven át irányította a csapatot. Tartja a kapcsolatot bárkivel is azóta a klubból?
– Nem.

– Miért?
– Nem tudom. Valahogy mindenki ment a maga útján tovább. De büszke vagyok a Ligakupa-győzelemre, a győztes meccseinkre, a tapsra, amit a stadionban kaptunk. A Ferencváros akkor indult el az azóta tartó sikeres úton, az edzőközpont közel sem olyan volt mint most, a körülményeket össze sem lehetett hasonlítani a mostaniakkal. Pedig zseniális futballistáim voltak.

– Volt kedvence?
– Böde Dániel. Hihetetlen figura volt. Bírta a nyomást, nem érdekelte semmi, csak a gólszerzés. Eleinte alaposan meg kellett dolgoztatnom, csaknem tíz kilogrammot fogyott. A végére jó erőben volt, és válogatott játékos lett. Tényleg büszke vagyok a Ferencvárosnál eltöltött időszakomra, örömmel tölt el, hogy ha csak röpke fejezet, de nekem is jut valami a klub történelemkönyvében.

– Ön volt a vezetőedző, amikor Akeem Adams huszonegy évesen a pályán kapott szívrohamot. Hónapokig feküdt kórházban, egyik lábát amputálni kellett, végül hiába küzdöttek érte, nem élte túl. Kiheverte a tragédiát?
– Mit gondol, kihevertem?

– Nem hinném.
– Pedig de, éppen neki köszönhetően. Az a fiatal srác akkor életem legnagyobb leckéjét adta nekem. Hónapokig feküdt a kórházban, nem volt olyan nap, hogy ne mentem volna be hozzá. Örökké helye marad a szívemben. Az a srác megtanított rá, hogy mindig legyek mentálisan erős, ne panaszkodjak, és sose mutassam ki a gyengeségemet.

– Hollandián kívül élt többek között Magyarországon, az Emírségekben, Ausztriában, Lengyelországban, Németországban, Angliában, Dániában vagy éppen Szlovákiában. Hol volt a legjobb?
– Nem tudnék és nem is akarok választani. Mindenhol kihívások vártak rám, ráadásul az a típus vagyok, aki könnyen alkalmazkodik.

– Akkor Zalaegerszegen máris otthon érzi magát?
– Nagyon tetszik a város. Az emberek nyugodtak, kedvesek, ha éppen időm engedi, a nyolcvanhárom esztendős édesanyámmal nagyot sétálunk a belvárosban. Jókat beszélgetünk, elmondja a véleményét. Ráadásul jó emberismerő, a mellébeszélést nagyon nem szereti egyikünk sem. Amit pedig egyenesen utálunk, az az arrogancia.

– Édesanyja mindenhová elkíséri?
– Eddig tizennégy országban volt velem. Szoktunk is viccelődni, a labda milyen sok helyre elrepített bennünket. Most Zalaegerszegen várt rám kihívás, és minden erőmmel azon vagyok, hogy megháláljam a bizalmat. Ez a történet nem rólam szól, hanem a klubról, a csapatról.