NB I: több bátorságot vár a Vasastól Kondás Elemér

– Hogy lehet eljutni tömegközlekedéssel az Illovszky Rudolf Stadionból a Bozsik Arénához?
– Fogalmam sincs – nevetett Kondás Elemér, a Vasas kedden kinevezett vezetőedzője.

– Talán nem meglepő, sok vidéki nehezen viseli a fővárost.
– Nekem nincsen ezzel bajom, és nem azért, mert a csapatbusz elvisz majd a Honvéd otthonába, ha eljön annak az ideje. Autóval nem tévednék el, sokat jártam Budapesten, és ha nem is ismerek minden utcát, szerintem jól tudok tájékozódni. Olyannyira, hogy tizennyolc évesen egyedül jöttem a fővárosba, mert meg kellett műteni a térdem, leszálltam a vonatról, metróztam, villamosoztam, és odataláltam a Sportkórházba – szóval, már akkor is feltaláltam magam. Eiben Ernő operált, néhány évvel később elhunyt a professzor úr, és ez ugye a nyolcvanas évek elején történt. Jártam sokszor erre, nincs bajom Budapesttel, de nyilván nem felejtem el, honnan jöttem.

– Azt lehet önről tudni, mennyire kötődik Debrecenhez. Mit szólt hozzá, hogy a DVSC Dombi Tiborral a kispadon megverte a Mol Fehérvárt?
– Örültem. A helyszínen, mert ott voltam a Nagyerdei Stadionban, sőt, ha már itt tartunk: a Vasast is láttam ott néhány hete, igaz, akkor még nem gondoltam arra, hogy hamarosan én leszek a piros-kékek edzője. Szóval, örültem, mert a Loki mindig fontos volt és lesz nekem, Dombi Tibi pedig csapattársam volt, amikor bemutatkozott az NB I-ben; később meg a játékosom, amikor én lettem a Debrecen vezetőedzője, és együtt ünnepeltünk bajnoki címet; majd lett a kollégám is: amikor az utolsó időszakban visszahívtak edzőnek, már az utánpótlásban dolgozott, és felkértem őt segítőnek. Egy öltözőben mindig szükség van hiteles arcokra, és ő az – ha úgy véli, keveset fut a csapat, lehet neki hinni, mert gondol egyet, és szalad negyvenkét kilométert. Igen, miatta is, a klub miatt is jó volt látni a győzelmet.

– Mikor lesz a Loki–Vasas?
– Nem tudom.

– Komolyan mondja?
– A legkomolyabban, mert egyetlen mérkőzést látunk magunk előtt, az Újpest elleni hétvégi ütközetet.

– A lilák sincsenek csúcsformában, a minap hatot kaptak a Fraditól.
– Vigyázzunk, a sebzett vad nagyon veszélyes tud lenni, próbálunk odafigyelni mindenre. A Vasas játékával eddig sem volt különösebb probléma, de több bátorságot várok el, többet kell támadni, mert a kevés helyzetből lehetetlen sok gólt rúgni. Idő kell persze ahhoz, hogy alakuljon a játékunk, de már most látom, hogy intelligens fiúk vannak az öltözőben – mennek a poénok, s ha a tiszteletet megadjuk egymásnak, engem is lehet zrikálni. Amúgy is ismerem a srácokat, ha másképp nem, ellenfélként találkoztunk, de Feczesin Róbert volt a Loki játékosa, a DVSC edzőjeként Baráth Botondot, Holender Filipet, Hidi Patrikot csábítottuk a klubhoz annak idején, de mindenki tiszta lappal indul. Az esélyt mindenki megkapja tőlem, ahhoz meg a játékos is kell, hogy bent ragadjon a kezdőben – de ezt mindenki tudja, ha máskor nem, a kupameccsen is lehet bizonyítani.

– Közhelyesnek tűnt, amikor azt mondta, megtisztelő erre a kispadra leülni.
– Ebben semmi udvariasság sincs – Illovszky Rudolf, Baróti Lajos, Mészöly Kálmán, Gellei Imre és még rengeteg nagyszerű edző után megkapni ezt a felkérést igenis nagy szó. Minden korszakban kiemelkedő egyéniségei voltak a klubnak, Puskás Lajos, Mészöly Kálmán mellett Farkas János, aztán Mészáros Ferenc, Bubu a kapuban, Komjáti András, Kiss László, Izsó Ignác, de mondhatom Galaschek Pétert, aki a kezdőkört nemigen hagyta el, mégis zseniális labdarúgó volt. Rengeteg nagy játékost adott a klub a magyar futballnak. Az edzőképzésen mindenki ismeri Rudi bácsi mondását, amikor a sorsolás ismeretében előre elmondta, melyik meccset nyeri meg a Vasas, és melyik lesz döntetlen. Nem lesz vereség? – kérdezték tőle. „Azt nem tervezzük, az jön magától” – szólt a legendás válasz, és ez így is van.

– A családja Debrecenben maradt?
– Mindenki éli az életét: a legidősebb gyermekem harmincnégy, az ikrek huszonnyolc évesek, háromból kettő házas, szóval megvannak nélkülem, de persze beszélünk sokszor, és amikor tudok, megyek haza. Ők ismernek a legjobban, lassan ötven éve élek a futballban, úgy tűnik, ebből nem lehet kigyógyulni.