Honvéd: Zsótér Donát hálát adhat az őrangyalának

– A legfontosabb: hogy van?
– Köszönöm, már jól, kiváltképp hogy hazaengedtek az orvosok – felelte lapunk érdeklődésére Koper és Budapest között félúton Zsótér Donát, aki természetesen utasként ült a Bp. Honvéd szolgálati autójában. – Eleinte úgy volt, már szerdán hazamehetek, de a vizsgálatok megállapították, hogy van egy kisebb bevérzés az agyamban, az orvosok úgy ítélték meg, jobb, ha maradok legalább még egy napot. Annyiból nem bántam, hogy akkor még nem éreztem magam túl jól, fájt a fejem. Csütörtök reggelre elmúlt, amikor a vizit során a főorvos úr kérdezte, mi a tervem erre a napra, rávágtam, hogy szeretnék hazamenni. A biztonság kedvéért egy-két vizsgálatot még elvégeztek, és miután a bevérzés is felszívódott, utamra engedtek.

– A zárójelentésben mi szerepel?
– Agyrázkódás és a már említett bevérzés. Olcsón megúsztam.

– Volt lelkiereje visszanézni az ominózus jelenetet?
– Volt, persze. Más kérdés, hogy nem volt szép látvány. Viszont jó, hogy láttam, mi történt, mert alig emlékeztem valamire. Az még megvan, hogy Brandon Domingues kapura lő, a labda kipattan a kapusról, én felmegyek fejelni, aztán a következő képem már a kórházból van. Mint kiderült, azt követően, hogy a levegőben ütköztem az ellenfél játékosával, eszméletlenül terültem el a földön, szerencsére az orvosok és a masszőrök gyorsan odaértek, és bár szájzárat kaptam, az állkapcsomat szétfeszítve meg tudták akadályozni, hogy hátracsússzon a nyelvem. Közben ügyeltek arra is, hogy megfelelően kapjak levegőt, mert – mint utóbb elmondták nekem – hörögve feküdtem a gyepen. Szóval, aligha néztem ki jól, a segítségemre érkezőknek sem lehetett leányálom az a néhány perc. Ezúton is köszönöm nekik, amit értem tettek, mint ahogy hálás vagyok a szlovén doktoroknak, ápolóknak, akik egyfelől a gondomat viselték, másfelől kifejezetten kedvesek voltak velem. Ha nem hangozna furán, még azt is hozzátenném, jól éreztem magam a kórházban.

– Szavaiból úgy veszem ki, a jó oldalát nézi a történteknek.
– Utólag nyilvánvaló, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Hála az égnek, volt egy őrangyalom. Ha az ember a kórházi ágyon fekszik, sok mindent átértékel magában. Jóllehet azzal nyugtattam magamat, hogy rossz pénz nem vész el… Mondjuk, szegény feleségem két napig jóformán csak sírt, alig tudott enni, aludni, és a szüleim is rettenetesen aggódtak. Éles, pulzáló fény nem érheti a szememet, ezért a telefonról teljesen le kellett vennem a fényerőt, hogy videóhívás keretében beszélhessünk – az legalább arra jó volt, hogy édesapámék megnyugodtak valamelyest.

– Az ön szívéről is hatalmas kő eshetett le, amikor közölték, hogy nem szenvedett maradandó sérülést.
– Mi tagadás, jó volt hallani. Ezért is említettem az imént, hogy csúnyább vége is lehetett volna. No de annál keményebb az én fejem, hogy nagy baj érje. Hogy a jókedvemet megőrizzem, kellett Sinkó Gábor is. A technikai igazgatónk nem utazott haza kedden a csapattal, Koperben maradt velem, a kórházhoz közel kivett egy szállodai szobát. Bármire szükségem volt, hozta, sokat jelentett, hogy mellettem volt. Azt azért nem bánta, hogy csütörtökön ő is hazaindulhatott végre.

– Hogyan telnek a következő napjai?
– Tíz napig nem ajánlják, hogy kimozduljak a lakásból, mi több, erősen javallják, hogy sötét szobában, sok folyadékot fogyasztva pihenjek. Óvakodnom kell az ütközésektől is, igaz, otthon nemigen fenyeget ennek a veszélye. Természetesen konzultálok majd az orvosokkal is, a szívem mélyén bízom benne, hogy a tíz napból lehet kevesebb. Egyet azonban ígérhetek: minden úgy lesz, ahogy ők mondják. Ha rajtam múlna, már szombaton edzenék, de ez most más, mint egy húzódás, a fejsérülés nem játék. Sajnos a jövő vasárnapi, Újpest elleni bajnokiról biztosan lemaradok, holott nagyon akartam játszani azon a meccsen. Főleg azok után, hogy a felkészülésünk jól sikerült, az utolsó napig jól alakult minden. A Kolubara ellen azt éreztem, amit rég, fölényben voltunk, jól futballoztunk – mígnem történt, ami történt. Ha már a Kolubara szóba került, szeretném elmondani, hogy rengeteg üzenetet kaptam a családtagjaimtól, a barátaimtól, korábbi és jelenlegi csapattársaimtól, továbbá a szurkolóktól, és még a szerb együttes sem feledkezett meg rólam, a közösségi oldalán kívánt mihamarabbi felépülést. Ha az apropó nem is örömteli, jó volt megtapasztalni, hogy sokaknak fontos vagyok.

– Nem tart tőle, hogy a visszatérését követően lesz önben némi félsz, ha fel kell ugrani fejelni?
– Egyáltalán nem. Ha lenne bennem szorongás, ha nem tenném oda magam teljesen, akkor történne baj. Eddig nem voltam ijedős típus, holnaptól sem leszek. Ha a következő meccsen hasonló szituáció adódik, ugyanúgy belemegyek majd, mint legutóbb – még akkor is, ha tudom, mivel járhat.