Népsport: ma kocsival jön, holnap ölben hozzák

Tanulmány jelent meg Arday László testnevelő tanár tollából a Valóság 1972. augusztusi számában a müncheni olimpiai idején. Az írás a játékok kapcsán felvetette, „vajon meddig terjednek az emberi teljesítőképesség határai?” A gondolatot továbbfűzve: „Vajon lesznek-e utódjaik a magyar aranyérmeseknek?”

Talán mondani sem kell, a téma az utánpótlás-nevelés volt, a labdarúgást középpontba állítva. A cikk hivatkozik az MTS OT 24/1969-es határozatára, amely már sürgette a képzés gondjainak enyhítését – ám az eltelt négy esztendő finoman fogalmazva sem bővelkedett eredményekben. A futballra vetítve Kácsor Béla, a Bp. Honvéd edzője kijelentette, hogy a grund szülte tehetségek elfogytak, akárcsak a grundok. A gyerekeket a legalapvetőbb dolgokra is az egyesületekben kell megtanítani. Pesszimistán jegyezte meg: „Már-már arra is, hogy mire használják a labdát.”

Ebben a toborzók sem segítenek. A Népsport 1973. február elején megjelenő vitaindítójában leszögezi, nincsenek kellőképpen kidolgozva a labdarúgó-kiválasztás tudományos szempontjai. Ennek is tulajdonítható, hogy a magyar modellben – ha egyáltalán szabad annak nevezni – az ügyesség a döntő, a fizikai paraméterek másodlagosak. Pedig az egyesületek előtt a járható út a saját nevelés – tudományosan megalapozott kiválasztás után.

Egy meg nem nevezett élvonalbeli edző úgy vélte, heti tíz óra edzés kevés, mert nemigen vannak grundok, amelyeken az edzések előtt, után a srácok elfocizgatnának. Pedig: „Míg régen a gyerekek kész, már-már kiforrott technikával jöttek, s a klubokban szinte csak taktikára kellett tanítani őket, addig manapság a legelemibb dolgokat is itt kell elsajátíttatni velük.”Mások is állítják, hogy az NB I-ben, sőt, még a válogatott keretekben is előfordul, hogy alapvető megoldásokra kell megtanítani a játékosokat. Elég a fejelés, rúgótechnika hiányosságaira, a bosszantó egylábasságra gondolni. Felvetődött a tudatos posztképzés hiánya is: „Egyszerűen játékost nevelünk, aki ilyen vagy olyan számú mezben majdcsak eljátszik valahogy.”Felvetődött, hogy a tartalékbajnokság helyett nem lenne-e jobb országos ifjúsági bajnokságot szervezni, vagy ha marad a tartalékbajnokság, előírni, hogy az egyesületek hány ifjúsági és hány juniorkorú játékost kötelesek tartalékcsapatukban szerepeltetni.

Gőcze Sándor, aki nyolc idényt húzott le a Győri Vasas ETO NB I-es együtte­sében, 1948-ban két alkalommal a válogatottban is pályára lépett, rávilágított, hogy az utánpótlással már az Aranycsapat idejében is bajok voltak, ám azóta is csupán beszélnek róla, senki sem cselekszik. Felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországon a feje tetejére állt a piramis: a felnőtteknél 59 225, az ifiknél 36 539, míg a serdülőknél 12 752 igazolt futballista rúgja a labdát. Márpedig ez fordított piramis! Egyöntetű volt a vélemény: talpára kell állítani.

Gőcze egyik állítását – helytelen, ha kiöregedett labdarúgó foglalkozik a fiatalokkal – Rákosi Gyula, a Ferencváros ifiedzője kétségbe vonta, érvelt is: „Szerintem épp ellenkezőleg! Helyes, ha annak a kiöregedett labdarúgónak megvan hozzá a megfelelő végzettsége.”Ám nem tagadta, az ifiből évek óta nem került fel tehetség a felnőttkeretbe… Az okot abban (is) látta, hogy az egyesületek némiképpen elhanyagolták a nevelőmunkát, de a fő bajt abban jelölte meg, hogy kevés a létesítmény. Úgy vélte, egy fiatal 3-4 évet lehúz az ifiben, utána kiöregszik, vagy szerencséje van, vagy sem, hogy felkerül-e a nagyokhoz. Manapság az ifiedző ajánlgatja a futballistáit, nem pedig a nagycsapat trénere viszi fel a tehetségeket – ahogyan az egykoron megszokott volt.

Arra a kérdésre, hogy a Fradiban kit javasolna, így válaszolt: „Már van olyan, akit nyugodt szívvel javasolnék a tizen­nyolcas keretbe. Például Nyilasi, Kelemen, esetleg Magyar Pisti...”A három ifistát talán nem kell bemutatni, igaz, a 41-szeres válogatott hozzátette, az ifjúság jócskán megváltozott az ő fiatalságához képest: „Van olyan gyerek az ifiben, aki kocsival jön az edzésekre! Tizenhét esztendős és kocsival jár. Mi lesz később? Ölben hozzák majd?”Rákosi azzal summázta véleményét, hogy a neveléshez idő kell és sok-sok türelem.

Az Újpest korábbi 24-szeres válogatott védője, Balogh II Sándor kritikusan fogalmazott: „Minden egyesület vezetői minden évben új, fiatal tehetségeket követelnek az utánpótlás edzőjétől. Rendszerint meg is kapják a fiúkat. De tesznek-e vajon valamit azért, hogy minél több ilyen fiú nevelődjék? Kezet a szívre, sporttársak – és szégyelljük magunkat!”Elmondta, a gyerekektől elvették a grundot és a rongylabdát, de nem engedik őket a füves pályára, rongyokba öltöztetik őket, nyűtt, vacak labdát dobnak eléjük és alkalmatlan edzőt állítanak a hátuk mögé…

Zalka András, a Testnevelési Főiskola igazgatóhelyettese, az MLSZ elnökségi tagja felhívta a figyelmet: „Az egyesületek az eddiginél sokkal több erkölcsi-anyagi támogatást adjanak az utánpótlás neveléséhez.”A Népsportnál akkoriban divat volt, hogy az olvasók levelei közül néhány érdekesebbet megjelentetnek. Íme egy észrevétel a sok közül: Herczeg Gyula Komáromból azt tartotta a legnagyobb hibának, hogy nincsen országos ifjúsági bajnokság.

Tichy Lajos, a Bp. Honvéd korábbi 71-szeres válogatottja, a kispesti ifik edzője is hozzászólt, szerinte az utánpótlásban dolgozó szakembereknek nem a bajnoki érmeket kellene hajszolniuk. „Én egyébként szívesen lemondanék a bajnoki címekről, ha minden évben néhány használható játékost tudnék adni az első csapatnak.”Nem tagadta, labdát rúgni csak labdával lehet megtanulni, utalva ezzel arra, hogy a játékos a labdás gyakorlatokkal ugyanolyan erőnlétet tud szerzeni, mint az atlétikai pályán futással…

Az ifikkel már akkor is eredményes pécsi szakember, Garami József hangsúlyozta, van, hogy sok játékos jut egy edzőre, viszont jónak tartja, ha egy-egy nagy egyéniség a tréneri munkára adja a fejét, az olyanokra, mint például Tichy, felnéznek a srácok. Ugyanakkor nem hallgatta el, hogy a pályahiány nagy visszahúzó erő. A 8–12 éves korosztályban kevésnek ítélte az edzést, de önkritikát is megfogalmazott:      „Mi, edzők nem a valóban legtehetségesebbekkel foglalkozunk, mert nem is ismerjük őket.”Kifogásolta, hogy a tanárképző főiskoláról négy év alatt mindössze öt tanárjelölt vett részt a labdarúgó-szakképzésben. Ezzel párhuzamosan megjegyezte, be kell törni a labdarúgással az iskolákba.

Illovszky Rudolf részben egyetértett Tichyvel, részben nem. A 71-szeres válogatott úgy vélte, a gyerekekkel nem lehet megszerettetni a labdarúgást, ha súlyt emelnek vagy gumiköteleznek. Kellenek a segédeszközök, de tudni kell, milyen korban! Abban viszont igazat ad a Honvéd-csatárnak, hogy      „trinyózó” gyerekeket választ, Illovszky is ezt tette, amikor a Vasas kölyökcsapatát edzette. Kitért az országos ifibajnokság kérdésére, mondván, megbukott. Cáfolta, hogy a grundnélküliség lenne a magyarázata a kevesebb tehetségnek. Szerinte grundot lehet csinálni, csak akarni kell. Illovszky nem kertelt: „Nem kevesen csak azért edzők, hogy fizetést kapjanak! (…) A szeretetet nem lehet pénzzel megvenni!”Egy örök tanulsággal is szolgált: „A ma jó vagy rossz eredményei jelentősen befolyásolják a jövő alakulását, a fejlődést is.”

Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya arra hívta fel a figyelmet, hogy az ötvenes évek válogatottjainak zöme húszéves korában már címeres mezben játszott, s a hatvanas évek klasszisai, Tichy, Albert, Bene, Mészöly, Göröcs sem voltak idősebbek, amikor először lettek válogatottak, de a későn érőket sem lehet számításon kívül hagyni. Példának Hidegkuti Nándort és Sárosi Lászlót hozta fel. Előbbi 23, utóbbi 24 évesen lépett pályára először a legjobbak között. Sebes rávilágított, a grundok játékosai nem komfortos lakásban, hanem sötét külvárosi odúkban laktak. „Szórakozást, örömet a rongylabda, majd – egyesületben – a foci szerzett.”

A Népsport 1973. március 17-i száma megvonta az utánpótlásvita mérleget:„A játékost ma már mindenütt nevelik.”

Igen, de hogyan?