Kupapatina – Deák Zsigmond publicisztikája

Emlékszem, tavaly áprilisban nagyjából az ország Tolna megyén kívüli része azért szurkolt, hogy a négy között az Újpest legyőzze a Paksot, és így a labdarúgó Magyar Kupa döntőjében megvalósuljon a Ferencváros elleni derbi. Nem így történt, az Atom 3–0-ra simán a gyepbe döngölte a lilákat, így a finálé lehetőség szerinti leginkább közönségvonzó szerep­osztása – amely egyébként az 1910-es premier óta mindössze négyszer (1922, 1927, 1933, 2016) jött össze – ezúttal elmaradt. Ehhez képest aztán a két zöld-fehér gárda találkozójára is negyvenezren mentek ki a Puskás Arénába, így lett a 2022-es minden idők holtversenyben leglátogatottabb kupadöntője az 1955-ös népstadionbeli Vasas–Honvéd csata mellett. Ezt azért kevesen gondolták, mindenesetre plasztikusan jelzi a labdarúgás hazai közönségsikerének reneszánszát, már amikor van tét és méltó helyszín. A jelek szerint az MK-trófea és a pompás nemzeti stadion az is, és nem csupán a válogatott, valamint az FTC nemzetközi fellépései vonzanak tömegeket. Hozzáteszem, az ötvenes években a Népstadion számított ugyanolyan új, modern döntős helyszínnek, mint most az „utódja”, nyilván ez szintén szerepet kapott az érdeklődés megnövekedésében.

Lehet, hogy az élet rám cáfol, de a jelenleg zajló kiírásban hasonlóra gondolni is botorság azóta, hogy az NB III-as Iváncsa az októberi, negyedik fordulóban 3–2-re legyőzte és kiejtette a címvédő, favorit Ferencvárost. Ez azért nem az Angol (FA Cup) vagy a Német Kupa (DFB Pokal), amelyben kis túlzással bármilyen végső párosítás tömegeket vonz a lelátóra, itt a legnépszerűbb magyar csapat távozása érezhetően visszafogja a nézőszámot. Más szemüvegen át szemlélve viszont megvolt a kupaküzdelmek egyik legvonzóbb velejárója, a kiscsapatok okozta meglepetés. Noha az iváncsaiak egy körrel később már elvéreztek az NB II-es Budafok ellenében, a nagy diadalon túl újabb örök élménnyel gazdagodtak: a FTC klubvezetőinek igazán nemes és marketingszempontból is nagyszerű felajánlásának köszönhetően az Üllői úti VIP-páholyból követhették legyőzöttjük Európa-liga-mérkőzését a Monaco ellen. A sok zöld között a piros-fehér melegítőben feszítő Fejér megyei különítmény is kiszurkolta a csoportelsőséget érő döntetlent, majd így köszönte meg a lehetőséget: „Gratulálunk, Ferencváros! (...) Köszönjük, hogy csapatunk minden tagja (játékosok, edzők) a klub vezetőivel együtt személyesen élhette át a magyar futball újabb nagy sikerét! Köszönjük, Ferencváros, sok sikert kívánunk a kupatavaszra! (...) A futballban valóban bármi, még a csodák is megtörténnek!”

Csodának talán nem mondható, de a papírforma felrúgásának igen, hogy az e heti negyeddöntők egyetlen nem NB I-es szereplője, az Iváncsa-verő Budafok a bajnoki éremvárományos Kisvárdát magabiztosan felülmúlva a négy közé jutott, története során 2017 után másodszor. Edzője, Mátyus János még trükközött is a partvonal mellett, amikor elengedte a lába között a labdát, hergelve kissé az esélyesebb riválist, na ja, játékosként a Kispest-Honvéddal MK-aranyat (1996) és -ezüstöt (1994) egyaránt szerzett. Edzőként az előbbitől két, utóbbitól csupán egy győzelemre van, az NB II-ben jelenleg 11. csapata mindenesetre a Vasast kapta az elődöntőben, amely a nyolc között a tavalyi finalista Paksot verte ki, többek mellett Dombó Dávid kapus bravúrjaival, valamint egy enyhén szólva véleményes tizenegyessel. Az utóbbi Antal Péter játékvezető „érdeme”, nem vagyok a VAR feltétlen híve, sőt, de ez a szituáció videóasszisztens után kiáltott volna, ha a bajnoksággal ellentétben a kupasorozatban is rendelkezésre állna. Az angyalföldiek mindenesetre továbbra is két vasat tartanak a tűzben, az esetleges MK-siker mellett jelenlegi utolsó helyezettként legalább akkora tét elkerülni az NB I-es kiesést.

A másik elődöntős párosítás a ZTE–Puskás Akadémia, a négy szereplő közül csupán a Vasas játékosai emelhették fel korábban a díszes trófeát (1955, 1973, 1981, 1986), a zalaegerszegiek 2010-ben, a felcsútiak 2018-ban döntőztek, a budafokiak „szüzek” ebből a szempontból. Apropó, trófea! Az idén van a kupagyőzelemért járó patinás ezüstserleg jubileuma, hiszen 1923-ban készült el, más kérdés, hogy az eredeti példányt 1973-ban ellopták az Üllői út–Ferenc körút sarkán lévő kirakatból, ahová a címvédő FTC közszemlére tette… Azóta sem került elő, a jelenlegi egy ezüstözött bronzmásolat, illetve a korábbi MLSZ-elnök, Kisteleki István még 2009-ben internetes aukción vásárolt egyet, de kiderült, az is replika, szintén 1923-ból, amikor az addigi két győztes, az FTC és az MTK is kapott egyet-egyet. A sorozat egyébként – természetesen angol mintára, hiszen az FA-kupa 1872-es, idősebb a helyi bajnokságnál – 1909 novemberében indult útjára a 2:1-es Litográfia–Vívó AC találkozóval, összesen 28 (18 fővárosi és 6 vidéki) résztvevővel. Az első, 1910-es végső diadalt az MTK aratta a BTC felett, 1926-ban fordult elő először, hogy nem a pesti zöld- vagy kék-fehérek valamelyike nyert, hanem a Kispest.

Túlzás lenne állítani, hogy folyamatos sikertörténet a Magyar Kupáé, sokkal inkább töredezett, hiszen vagy valamelyik világháború, vagy egy olimpia, vagy a professzionalizmus, vagy az MLSZ szólt közbe, és ki sem írta a megméretést, mondván, a csapatok úgyis inkább portyáznak a világban jó pénzért. 1953-ban az elődöntőig lementek a meccsek, aztán valamiért nem folytatták – persze a Rákosi-korszakban történtek ennél érthetetlenebb, nagyobb tragédiák –, a forradalom miatt az 1955–1956-os kiírást 1958-ban fejezték be, aztán 1964-ig megint semmi. (A hosszú szünet miatt fordulhatott elő, hogy az ötszörös magyar és ötszörös spanyol bajnok Puskás Ferenc Magyar Kupát nem nyert, csak spanyolt...) Akkor is csak külső behatás élesztette fel tetszhalott állapotából az immár Magyar Népköztársasági Kupát (MNK), hiszen az európai szövetség (UEFA) éppen Barcs Sándor kezdeményezésére 1960-ban elindította a KEK-et, vagyis konkrétan a Kupagyőztesek Európa-kupáját, s elég hülyén nézett ki, hogy nálunk nincs ilyen. 1964 óta viszont csak egyszer nem hirdettek győztest, 1971-ben, az őszi-tavaszi idényre való visszaállás miatt. Amíg volt KEK (1999), addig az MK-siker logikus módon ottani szereplést ért (hacsak nem párosult bajnoki címmel, mert akkor inkább a BEK jött), azóta UEFA-kupás, majd Európa- vagy Európa-konferencialigás fellépést. A Magyar Kupa-győztesnek jelenleg a különböző koefficiensek miatt az utóbbi jut, ebből kiindulva mondhatnánk, hogy a lehető legerősebb csapat indulása lenne labdarúgásunk érdeke. Őszintén szólva azonban a Ferencvároson kívül másnak nincs reális esélye a hosszabb menetelésre, akkor meg nem mindegy? Természetesen repesve várjuk a cáfolatot!

Addig is szögezzük le, hogy eddig egyszer, 1984-ben fordult elő, hogy (első osztályú csapatok indulása mellett) másodosztályú klub lett a kupagyőztes, a menetelése során bravúrt bravúrra halmozó, a Ferencvárost, a Tatabányát és a Verebes-féle Győri ETO-t is felülmúló Siófok azonban az idény végén feljutott, így már NB I-esként szerepelt a KEK-ben. Most a Vasas érhetné el azt a fordított bravúrt, hogy első osztályúként nyer MK-t, s másodosztályúként szerepel a nemzetközi porondon, de bizonyára nem ez a sporttörténelmi tett a cél a Fáy utcában. A Budafoknak nincs sansza a feljutásra, úgyhogy biztosan NB II-esként léphetne a kontinentális porondra. Mint említettük, voltak már ennél népszerűbb szereposztások az MK-MNK elődöntőjében, persze olyan is például 1980-ban, hogy nyolc közé jutott a Gyöngyös, az Üllő, a Sabaria, sőt, az utóbbi négybe is... (Csak összehasonlításképpen, a spanyol Király-kupa idei hasonló szakaszában a Real Madrid és a Barcelona gyűri egymást az el Clásicón.) Április 4-én és 5-én mindenesetre Budafokon és Zalaegerszegen kialakul a finálé szereposztása, május 3-án pedig kiderül, mennyire közönségvonzó a Magyar Kupa-döntő és a Puskás Aréna kombója igazán népszerű csapat nélkül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!