Hétköznapi királydrámák – Malonyai Péter publicisztikája

LÁTVÁNYOS HATÁRHOZ érkezett a mi kis NB I-ünk, 12 csapat, s megvan a tizenkettedik edzőváltás az idényben. Most éppen Ricardo Monizt száműzték a kispadról Zalaegerszegen.

Lelkük rajta, de miután egy teljes bajnokság sem jutott az edzőnek, bennem a kérdés: miért szerződtették egyáltalán? Moniz nekem szimpatikus (persze a fotelból könnyű a vélemény), de az elő­élete egyáltalán nem feltétlenül az. Egyetlen klubnál sem töltött el korábban két idénynél többet, a Fradiban sem, ahová 2012 nyarán érkezett, s 2013 decemberében távozott. Hogy előzőleg szeptemberben meghosszabbították a szerződését, a magyar futballra jellemző (nem is olyan) apró adalék, a lényeg, hogy mennie kellett.

Tragikus előzmény volt a fordulópont. Akeem Adams, a csapat trinidadi futballistája infarktust kapott, napokig kómában volt, majd a szövődmények miatt az egyik lábát amputálni kellett. Hogy aztán decemberben agyvérzést kapjon, s 22 esztendősen elhagyja a földi létet. Moniz felelősségét abban látta a Fradi orvosi stábja, hogy nem engedte el a játékost különféle felmérésekre, miközben genetikai rendellenességek is közrejátszottak a tragédiájában.

Így volt vagy sem, sajnos ma már mindegy, témánk szempontjából lényegesebb, hogy a játékosok ragaszkodtak Monizhoz. Sőt. Más klubok futballistái is azt vallották, hogy szívesen dolgoznának vele.

Ezek után került az elmúlt nyáron Zalaegerszegre, ahol azt mondta, hosszú távra tervez. Nekem könnyű nem a tabellára, hanem a játékra figyelni, bevallom, kifejezetten szívesen néztem a Zetét. Licenc nélküli, de dokumentált edzőként szerettem nézni a csapatot. Ez persze kevés volt ahhoz, hogy Monizt ne dobják ki Boér Gábor kedvéért, de főként azért, mert megijedt mindenki a klubnál, hogy a végén még kiesnek.

Banális, nálunk mindennapos történet, de Boér Gáboré is az. Hiszen dolgozott ő már Zalaegerszegen, 2021 márciusában köszöntek el tőle, egyáltalán nem mellesleg azért, mert aktuálisan csak jobb gólkülönbséggel előzte meg a csapat a Budafokot. Ez az a csapat, ahonnan aztán 2021 októberében menesztették. Jött a szlovén másodosztály, a Zete-testvér NK Nafta Lendava, s most újra a ZTE.

Véletlenek persze nincsenek, hiszen Dragóner Attila is elhagyta az egyesületet, a klubigazgatói pozíciót így újra elfoglalhatta Sallói István, akinél Boér edző volt. Sallói Székesfehérvárra tette át székhelyét 2021 júliusában, hogy aztán ott 2022 októberében elfogadják a lemondását.

Körforgás a javából, de még maradjunk a válságkezelésnél.

Nálam a leginkább jellemző történet az MTK-é 1994-ből. Nyolc fordulóval a bajnokság vége előtt ugyan kieső helyen állt a csapat, ám egy győzelemre volt csak a megnyugtató(bb) helyezéstől, amikor lépett a klub, és felmondott Gellei Imrének. Ő már télen is hallotta, hogy kirúghatják, mégis meglepődött. Azért is, amivel Brünyi Béla szakosztályvezető érvelt, e szerint a drukkerek követelték, hogy lépjen már a vezérkar. Így volt, de szép kis elöljáróság, amelyet nem az elvek, hanem a közhangulat irányít.

Jött Popovics Sándor Hollandiából. Kevés sikertelenebb edző akad az NB I-ben, esetünkben a hátralévő nyolc fordulóban mindössze két pontot szerzett az MTK (hazai pályán egyet sem), s végül utolsó lett, hét ponttal lemaradva a biztos bennmaradástól, de az osztályozóhoz is hiányzott öt pont.

Ez már a vég, de az előzmények érdekesebbek. Popovics még munkába sem állt, máris mondta, hogy lelkiismeret-furdalása van, amiért a csapat kieső helyen áll. A kérdésre, hogy ismeri-e egyáltalán a magyar futballt, az MTK játékosait, így felelt: „Erre én azt mondom: ha egy zongoraművészt bárhol leültetnek egy Bösendorfer mögé, néhány futam után kiismeri magát a hangszeren.” Aztán még hozzátette: „Ha kiesnénk, engem, csakis engem hibáztassanak.”

Ezt sokan megtették, kivéve őt. A kiesés után csak addig jutott, hogy nem volt ideje semmire, csak „leltározni” tudta, mi hiányzik a játékosokból, akiknél az a lényeg, hogy csak azt tudhatják, amit megtanultak. Hozzátette, hogy nem látta a sikeres munka feltételeit. Ennek ellenére maradt volna, de megsértődött, mert a klubvezetők más edzővel is tárgyaltak.

És ha már vezetőség... Brünyit megkérdezték, nem gondolt-e arra, hogy távozzon, hiszen hasonló szituációban az akkor éppen Parmalat fantázia­néven vitézkedő Videoton első embere, Brávácz Ottó megtette a Bp. Honvéd elleni katasztrofális meccs (1–5) után. Brünyi nem látta szükségét, igaz Brávácz is visszatért még egy évre, 1995-ben ment el végleg. Volt egy máig érvényes mondata, mely szerint a csapat tragikus szereplését képtelenség az edzőkérdésre leszűkíteni. Mindenesetre neki nem tehettek szemrehányást, hiszen hétesztendei működése alatt sikerült életben tartania a klubot, ez a rendszerváltás körüli zűrzavaros helyzetben igazi bravúr volt. Összefoglalásában azért intett búcsút, mert a város nem fogadta el, „Fehérvár számára én most is budapesti, azaz idegen vagyok” – mondta, aminek hátterében az is ott volt, hogy a drukkerek személyében, családját gyalázva támadták. Méltatlanul – ezt hozzá kell tennem.

A lényeg, hogy a gyenge szereplés mindig vihart szül. Most is így van, s nem csupán az NB I-ben. Az élvonal tucatnyi edzőcseréjéhez vegyük hozzá a másodosztály adatát – 20 csapat, 23 váltás. Azért nem kell nagyon aggódni, az NB I-ben elküldöttek közül öttel, az NB II-ben menesztettek közül kilenccel biztos hamarosan találkozunk a kispadokon. Ez persze magánvélemény, de a fogadóirodák alig több mint egyes oddsszal adnák. Hagyjuk, kikre gondolok, a régi fordulattal maradjunk annyiban, hogy „név és cím a szerkesztőségben”.

Online oldalunkon Paunoch Péter blogjában azt írja, kevesebb lenne az edzőváltás, ha a mesterek ügynökökkel dolgoznának. Van benne valami, még úgy is, hogy Paunoch úrnak jeles futballcége van. De a felvetés jogos, a nyugat-európai tapasztalatok, meg persze a mi adataink miatt is. Elvégre nem éppen szívderítő szám, hogy a bajnokság hajrájában ott tartunk, hogy egy csapatra az NB I-ben egy, az NB II-ben 1.15 kiebrudalás jut. Az ügynökök arra jók, hogy az edzőknek csak a szakmával kelljen törődniük. Ez igaz, csak szerintem a tabella mindig és mindenhol többet számít, mint a szakma. Az persze igaz, hogy nem árt körültekintően megkötni a szerződéseket, nálam elképzelhető, hogy akár szakmai elvek figyelembevételével is, ám ahogy látom, a közös megegyezés lehetősége többet nyom a latban. A pénz beszél, a vezető ígér – ez a helyzet.

Nem új mifelénk, hogy az edzőket látra, bemutatóra szerződtetik, s nem egy létező, tervezett koncepció alapján. Gondolom ezt abból, hogy egy-egy távlati elképzelés megvalósításához idő kell, s vele türelem, olyan tulajdonos, elöljáró pedig nem létezik napjaink futballjában, aki ezt szem előtt tartva szervezné a mindennapokat.

A koncepció persze nem tévesztendő össze az aktuális céllal. ami határidős, nem tartalmi, nem hosszú távra érvényes lényeget tükröző elem. Ahol elérik, hátradőlnek, úgy tartják, minden szép és jó. Ha távol(abb) kerülnek tőle, jöhet akár az edzőváltás is, ami roppant látványos fogás. Egyrészt azt sejteti, hogy történt valami, másrészt reményt ad, hogy na majd most...

Aztán persze ha sikerül például elkerülni a kiesést, kiderül az ég, és kezdődhet minden elölről. Minden jó, ha jó a vége – mondhatják Shakespeare-rel, ám ha már a nagy William, emlékeztetnék a királydrámákra. Mondjuk, a III. Richárdra, amelyben az első felvonás első színében a főhős így kezdi: „És a házunkra gyűlt vészfellegek mind / Temetve vannak a mély óceánba. / Győzelmi fűzér körzi homlokunk.” Aztán nem sokkal később hozzáteszi: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.”

Ne vegyék (teljesen) szó szerint, de kár, hogy már megint megírtak előttem valamit.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!