Népsport: nem a legjobbak csapata, hanem a csapatok legjobbja

A második világháborút követő Csepel néven szereplő alakulat elődje volt a duplázó Csepel Weiss Manfréd FC. Az együttes 1940-ben került fel az élvonalba, s újoncként ötödik lett. Érdemes utalni rá, a Képes Sport akkor mit írt: „A WMFC komoly, nagy nyeresége az NB I-nek.” A cikk mintha a jövőbe látott volna: „Nem tanulni jön az NB I-be, mint sok elődje. Egészen bizonyos, hogy – ha nem is az első évében, de a másodikban már feltétlenül – a WMFC lesz az NB I egyik legerősebb csapata. És ez már nemcsak az NB, hanem a magyar futballsport nyeresége lesz.” Az lett, Jávor Pál edző vezetésével 1942-ben négy-, rá egy évre hárompontos előnnyel végzett az élen. Az első évben az Újpest és a Szolnok került a dobogóra, 1943-ban a Nagyvárad (NAC) és a Ferencváros.

A bajnokságnak előnyére vált az országos jelleg, az erős fővárosi csapatok bizony megszenvedtek az olyan vidéki ellenfelekkel, mint a NAC, a Salgótarján vagy a Szolnok. Az 1942-1943-as idényben félidőben még a 20 pontos NAC vezette a tabellát, a szintén 20 ponttal álló Szolnok és Csepel előtt, a Ferencvárosnak és a Vasasnak 19 pontja volt, de 18 pontjával a hatodik Szolnok is tapadt az élmezőnyre. Tavasszal húzott bele a gyári együttes, 20 pontjához 25-öt tett hozzá. A sikert elsősorban annak köszönhette, hogy a tavaszi rajt után hét mérkőzésből álló győzelmi sorozatot produkált – elsősorban annak köszönhetően, hogy a védekezése feljavult (az ősszel 34, míg tavasszal 17 gólt kapott).

Az utolsó fordulóban a Csepel Salgótarjánba utazott, az edző, Jávor Pál feszülten várta a találkozót: „Tragédia lenne, ha éppen az utolsó mérkőzésen kerülnénk el az első helyről. Másodiknak lenni is dicsőség és boldogság, de azért nagyon fájna, ha ezen a mérkőzésen buknánk el.” (A listavezető 43, a második NAC 41 ponttal várta a záró kört, a Nagyvárad a Gammával játszott a Hungária körúton.)

A trénernek a 40. percig kellett izgulnia, ekkor Marosvári Béla nagy lövéssel megszerezte a vezetést, majd a 86. percben Fuszek Kamill bebiztosított a győzelmet (2:0). A Nemzeti Sport szerint: „Mindkét csapat nagyszerű erőben küzdötte végig a játékot. Lelkesedésben egyik csapat a másikat múlta felül.” A lap egyénileg Olajkár II Sándort, Szalay Istvánt, Kállói Bélát, Fuszeket és Marosvárit emelte ki.

Hozzátette, méltó volt a bajnokság befejezéséhez, hogy Tarjánban addig sosem látott szurkolósereg volt kíváncsi a találkozóra (6000 néző). Még a szakma által libalegelőnek csúfolt pályát is rendbe hozták, mire Jávor rímbe szedve ennyit mondott: „Ha kikapunk, akkor rossz a talaj, ha győzünk, nincs semmi baj.” Aztán örülhetett, mert „nagyszerűen, lelkiismeretesen és pontosan játszott a csepeli védelem”. Nem mellesleg: „Ha Fuszek játszik a SalBTC-ben, akkor könnyen más lehetett volna az eredmény.” Olajkár II-ről pedig ódákat zengett: „Amit a játékos ezen a mérkőzésen nyújtott, az már élményszámba ment. Egyszerűen nem lehetett keresztülmenni rajta. Szerelt, fejelt, szabadrúgást rúgott, küzdött, harcolt, a gólvonalon mentett. Nagyszerű volt! Ha Olajkár II a SalBTC mérkőzésen nem játszik ilyen tökéletesen, a Csepel nem győzött volna vasárnap.”

A lap osztályozta a futballistákat, a legjobbnak 1-es járt, az bizonyult a legjobb együttesnek, amelyben a játékosok osztályzata összeadva a legalacsonyabbnak bizonyult. Eszerint az utolsó körben a Vasas vitte el a pálmát (21), a Kolozsvár (22) és a Csepel (23) előtt, 1-es osztályzatból összesen 19 született.

A Nemzeti Sport az évadot értékelő július 11-i számában többek között ez állt: „A Csepel nem a legjobbak csapata, hanem a csapatok legjobbja.” Ennek alátámasztására Szalay példáját hozta fel, aki „nem mutat hanyatt eséses hátrahúzásokat, nem ollózik, ha csak teheti, lepasszolja a labdát valamelyik játékostársának. Nem csillog úgy a játéka, mint például a szemre mindig tetszetősen játszó Bíró Sanyié. Ő a szürke klasszisjátékos. Ízig-vérig csapatjátékos. Nincs egy mozdulata sem, amelyet ne a csapat érdekében tenne. Amilyen játékos Szalay, olyan csapat a Csepel. A Csepelben hiába keresünk kiemelkedő művészeket. Nincsenek benne csillagok. Ha egyénekre szedjük a Csepelt, alig látunk valamit. De ha ez a tizenegy ember csapattá illeszkedik össze, akkor egyszerre élni kezd. Szerkezetté válik. Működik. (…) A szó szoros értelmében együttes.”

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kiváló labdarúgókból álló Nagyvárad kétszer is legyőzte a bajnokot, Váradon 8:2-re (Bodola Gyula négy góljával!), idegenben 4:3-ra. Az újság azt is felvetette, hogy noha a klasszisjátékosok tekintetében a bajnok elmaradt a Nagyváradtól és a Ferencvárostól, az aránylag kisebb képességű játékosokból összeállított Csepel miért jobb és állandóbb csapat, mint a másik kettő. Atlétanyelven fogalmazva azért, mert újítani tudott, mint a 10 000 méteres futó a hajrában, aki minden erejét összeszedve szakítja át a célszalagot.

Olajkár II Sándor vagy ahogyan társai hívták, „kis Olaj” (bátyja, Olajkár Károly egyszeres válogatott védő volt) arra a felvetésre, minek köszönhetik a bajnoki címet, így reagált: „Annak, hogy vidékről mi hoztuk el a legtöbb pontot. Csak Váradon és Szombathelyen kaptunk ki. Hogy ez miért sikerült? Mert nem piti srácok vannak a csapatban, akik megijednek. Vidéken nem tologatni kell, technikázni, hanem küzdeni.” Az aranyérem feletti örömében nem kis elégedettséggel tette hozzá: „Ismerek egy nagy ferencvárosi szurkolót, aki majd kibújt a bőréből, mert hogy a Fradi az újvidéki győzelemmel a harmadik lett. Ez az igazi!” S hogyan küzdött a kis Olaj? „Az ember mindent belead. Nem húzza vissza a lábát, nem kerüli az összecsapásokat, és annyit futkos, hogy lóg a nyelve. Azt hiszem, én még egyszer sem jöttem le a pályáról úgy, hogy száraz lett volna az ingem, de általában a Csepelben ismeretlen a száraz ing.”

Olajkár II mégsem kapott helyet az idény válogatottjában, csupán a tavaszi szezon csapatában, az évad legjobb tizenegye így állt fel (zárójelben az egyesület és hogy hányszor került be a hét válogatottjába): Tóth György (Gamma, 8) – Balogh II Sándor (Újpest, 4), Szalay (Csepel, 11) – Baróti Lajos (Szeged, 4), Szűcs Sándor (Szolnok, 6), Lakat Károly (Szeged, 6) – Németh Antal (Vasas, 8), Marosvári (Csepel, 7), Sárvári Ferenc (NAC, 5), Bodola (NAC, 7), Tóth III Mátyás (NAC, 11). Eszerint a gyáriaktól Szalay és Marosvári került az évad együttesébe, Szalay Tóth III-mal rekorder 11-11 szerepléssel.

Amúgy a sportlap jónak értékelte a hazai NB I színvonalát: „A magyar labdarúgó-bajnokság eddigi csúcsteljesítményét jelentette az elmúlt bajnoki év.” Többek között azért, mert már nem a hagyományos „tologatós, mutatós trükkökből álló játékot” láthattak a nézők, hanem 30-40 méteres passzokból kialakuló gyors akciókat, s nem mellesleg a szakma úgy vélte, már nemcsak szépség van a honi futballban, hanem erő is. Dicsérte az aranyérmes trénerét is: „Jávor a második bajnokság megnyerésével a legjobb edzőink sorába lépett.” A fiatalítás kapcsán kiemelte: „Nagyszerű nevelő is.” S egy szakvezető számára valószínűleg a legnagyobb dicséretet kapta: „Minden játékost jobban ismer, mint a játékos saját magát. (…) Barátja, de ha kell, szigorú apja a fiúknak. Élnek-halnak érte a fiúk.”

Hogy a Csepel nem a legjobbak csapata volt, hanem a csapatok legjobbja, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a július 4-i Budapest–Vidék találkozóra – amelyet a fővárosiak 5:0-ra megnyertek – az együttesből mindössze Szalay és Surányi László kapott helyet.