Öregfiúk éneke – Csillag Péter publicisztikája

Ma tíz éve, hogy elhunyt Gyetvai László, aki utolsó éveiben a válogatott labdarúgók korelnökének számított. Laci bácsival egyszer találkoztam, azt az alkalmat viszont nehéz elfelejteni. Az eset néhány hónappal a halála előtt, a 2013-as báli szezonban, a Corinthia Hotel Budapest dísztermében rendezett Robert Burns-emlékesten történt (az újságírói élet szépsége, hogy a húgyos aluljáróktól a bársonyszőnyeges szalonokig sokféle izgalmas környezetbe sodorja az embert). A Magyar–Skót Társaság és Magyar Zoltán elnök szervezésében meghirdetett estély díszvendége Sir Alex Ferguson lett volna, a Manchester United még éppen aktív menedzserlegendája azonban levélben kimentette magát, így a báli ünnepség főszerepébe az akkor már 95. évében járó Ferencváros-futballista lépett. Nem véletlenül jutott a veterán sportolónak a magyar–skót barátság alkalmi képviselete, a pesti szállodában derűsen idézte fel talán legtöbbször emlegetett, anekdotává érett emlékét első válogatott mérkőzéséről: miután 1938-ban a Skócia–Magyarország (3:1) mérkőzésen pályára lépett piros-fehér-zöld színekben, az esti glasgow-i fogadáson következett a nem várt próbatétel. A skót futballférfiak italozási szokásaihoz igazodva a hazai és a vendégcsapat tagjai harminckétszer koccintottak a banketten, tizenhatszor VI. György király, tizenhatszor Horthy Miklós kormányzó egészségére. Természetesen whiskyvel, és bizonyára jég nélkül, már ha a tíz évvel ezelőtti skót bál egyik lényeges tapasztalatából indulok ki. Jeget ugyanis nem is kínáltak a pultnál a Laci bácsi által is előszeretettel kóstolt whiskyritkaságokhoz, ahogyan Nápolyban sem hallottak még ketchuppal leöntött pizzáról. A skót szoknyás dudások zenei felvezetője után következett a Selkirki asztali áldás, előbb Burns 1787-es eredeti angol költői szövegével, majd Weöres Sándor magyar fordításában: „Ennek, ki dús: megárt a hús; amaz ennék, de nincsen. Nekünk jut is, meg bírjuk is, legyen áldott az Isten”. Aztán amikor kezdett 1938-as szintre oldódni a hangulat, Gyetvai László a mikrofonhoz lépve tószt gyanánt elénekelte a Fradi-öregfiúk indulóját. Hangja egy-egy hajlításnál már kissé elvékonyodott, megbicsaklott, akik ott voltak, mégsem felejtik az időutazással felérő, régi sportszellemet idéző élményt. Mintha csak egy letűnt kor köztünk maradt hősének vallomását hallottuk volna: „Mit mesél egy régi sportlap, mit mesél? Volt egy csapat, úgy száguldott, mint a szél. FTC-re hallgatott, száz győzelmet aratott a futballpályák pázsitos gyepén. Most öregfiúk vagyunk, hajunk ezüstfehér. Öregfiúk, FTC, hajrá, a sírig kergetjük a labdát. Zöld-fehér dresszünkön megfakult a szín, de a dressz alatt még ver a Fradi-szív. S hogy szégyen most se érje zászlónk, eredj, csatár, lődd szét a hálót! Nekünk a pálya ma sem bársonyszék. Öregfiúk, előre, FTC, FTC!” És ha már futballnóták: Szoboszlay Miklós, a romantikus labdarúgás utolsó gavallérja (ez a róla szóló, román nyelvű portrékönyv címe), a 2019-ben, 93 évesen elhunyt erdélyi kapus és edzőtekintély hangoztatta gyakorta, a jó csapat arról ismerszik meg, hogy a meccsek után együtt énekel. A Szászvárosban született, a második világháború évei alatt Kolozsvárra költöző úriembernek pedig volt szava sportpedagógiai kérdésekben, ahogyan a román–magyar békés együttélés és kölcsönös tisztelet dolgában is élő példával szolgált környezetének. Joliot-Curie utcai polgári lakásában mesélte egyik kolozsvári látogatásom alkalmával, hogy őt akkor ragadta magával az Universitatea csapatának korabeli szellemisége, amikor nagyenyedi gimnazistaként egyszer énekelni hallotta a játékosok férfiasan zúgó kórusát a meccs utáni csapatvacsorán. Később már a kolozsvári román egyetemi csapat, az eredendően értelmiségi hátterű U kapusaként maga is számos alkalommal részt vett a közös nótázásokban, elbeszélése szerint a hosszú vonatutak során a román románcok, a francia sanzonettek és a jugoszláv indulók egyaránt előkerültek. Persze a szívét leginkább a magyar dalok, de főként a Himnusz hangjai melengették meg, konkrétan az 1948-as magyar–román B-válogatott mérkőzésen, amelynek második félidejében ő védte a román kaput. Négy éve, a halála alkalmából írt visszaemlékezésben ezeken a hasábokon felidéztem a már-már mesébe illő történetet, amely szerint 1943-ban úgy társalgott gimnazista futballistajelöltként az U díszelnöki tisztségét betöltő belgyógyász professzorral, Iuliu Hatieganuval, hogy tiszteletből mindkét fél a másik nyelvét használta: a magyar diák románul, a román orvos magyarul szólt beszélgetőtársához. Érdemes figyelemmel, tisztelettel hallgatni az öregeket. Nem mintha a kor önmagában nemesítene, az egykori hibák, ballépések felelősségét nem oldja semmivé az idő, a megszelídült életharcosok tapasztalata mégis pótolhatatlan kincs. Aki már megengedheti magának, hogy ne kaparjon az élet mulandó céljai felé, ne dacoljon fogvicsorgatva a sorssal, ne szálljon harcba ellenfeleivel, csak a percet megbecsülve éljen, annak a szavai is tisztább kontúrt kapnak. Akár bársonyszék volt neki addig a pálya, akár nem. Ahogyan Leonard Cohen énekelte 2016-ban, a 82 évesen bekövetkezett halála előtt tizenhét nappal megjelent búcsúalbumán, a Leaving the Table (Elhagyom az asztalt) című sötéten őszinte számban: „Nincs szükségem ügyvédre, nem teszek panaszt, nem kell feladnom magam, nem célzok semmire, [...] nem kell okot keresnem arra, ami lettem, bár megvannak a fáradt és ügyetlen kifogásaim. Nincs szükségem bocsánatra, nincs kit hibáztatni, elhagyom az asztalt, kiszállok a játékból.” Aki kiszáll a játékból, lapjait leteszi az asztalra, otthagyja a közösben. Szoboszlay Miklós bölcsességét, józanságát, tisztelettudó határozottságát hagyta a rá emlékezőkre, Gyetvai László örök vidámságát, jó kedélyét, kilencven fölött is őrzött „tinédzseres” vagányságát. Jött-ment, énekelt, sztorizott, koccintott, nevetett. Karakteréről mindent elmond Thury Gábor újságíró élménye: jeles kollégánk a 2008-as születésnapi interjú előtt meglepve tapasztalta, hogy kilencvenéves riportalanya az Üllői út autói között, a forgalomban szalad át a megbeszélt találkozási helyszínre, a Fradi-pályához. Ismertségét tekintve vetekszik a glasgow-i koccintós epizóddal a ferencvárosi nézőtér anekdotakincsében fennmaradt apa-fia párbeszéd is: „»Nézd, fiacskám, milyen gyors ez a Gyetvai!« »Melyik az?« »Itt jön!« »Hol?« »Ott megy!«” Továbbá nem árt időről időre felidézni Gyetvai megmosolyogtatóan korszerűtlen, valahol mégis örök érvényű tanácsát a lövésekkel kapcsolatban: „Külsővel a hosszú sarokra kell célozni, ha lecsúszik, legfeljebb a rövidbe megy.” Amikor olvasom a frappáns mondatot, szinte visszhangzik a fülemben Laci bácsi nevető hangja a körúti luxusszálló bálterméből, még az öregfiúknóta megnyújtott szótagjaira is tisztán emlékszem. Nem kérdés, a „pá-á-álya”, a „Fradi-szí-í-ív”, a „háló-ó-ót” kopottas, vékony intonációiban ott zengett az egykori harsogó öltöző falrengető játékoskórusa. A kórusé, amelynek a 2013-as báli szezonra már csak egyetlen tagja maradt. „Mit mesél egy régi sportlap, mit mesél?” – kezdte a dalt a skót szoknyások körében a válogatott korelnök. S hogy mit mesél a régi sportlap? Ha kinyitjuk például a Népsport 1946. június 23-i számát, a jelentősen megfiatalított Ferencváros edzéséről olvashatunk riportot, a következő öltözői útmutatással: „Mindenki úgy játszik, ahogy tud. Ne mutogassatok, ne beszéljetek a pályán. Fradistához méltón viselkedjetek! Az öregek pedig segítsék a fiatalokat.” A szónoklat után következik a csapatkapitány kijelölése. A 27 éves Gyetvai Lászlóra esik a választás, az indoklás önmagáért beszél: „Ő a legrégibb a társaságban”. Akárcsak hatvanhét évvel később, a fényes bálteremben, ahol magyar és skót vendég együtt hallgatta lélegzet-visszafojtva, néma tisztelettel az öregfiúk-játékos keskenyedő-csendesedő, méltóságteljes búcsúdalát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja! A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!