MÁR MEGINT ÚJÍTHATNAK! Állítólag jön a kék lapos figyelmeztetés a futballban – a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) szabályalkotó testülete (IFAB) március 2-án vitázik majd erről. Az új kártya alkalmazásának lényege az lenne, hogy a szabálytalankodó játékost, illetve játékosokat rövid, ha jól olvastam, tízperces kiállításra ítélheti a meccs bírója. Az a röhej, hogy az ötlet kapcsán az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) elnöke, Aleksander Ceferin kapásból úgy nyilatkozott, a módszer a futball halála lehet (s ha már egy ilyen potentát temeti az ötletet, minek vezetik be?). Nyilván van ebben jókora igazság, ha másért nem, azért, mert a játékvezetők jelenkori teljes meccsvértezetéhez hozzátartozik már a síp, a műholdas elektronika (fülhallgatóval meg a mindenféle rezgető kütyüvel), GPS-es óra, sárga és piros lap, ezenkívül rohangálhat a VAR-monitorhoz, és néha – sőt, egyre gyakrabban – az az érzésem, hogy egy igazán felkészült spori a meccs előtti éjszakán nem párnára, a szabálykönyvre hajtja álomra a fejét. Szóval egy ilyen incifinci kék lap már igazán semmiség a kelléktárban, viszont szó szerint kommandóssá változtatja a pálya tartozékát. De – és ez fontos – a tervezett kék lapozás ellen már most, az idea beharangozásakor is nagyon szépen, egységesen és zajosan tiltakoznak sportvezetők, futballisták, edzők, mondván, a francnak sem kell, a játék már amúgy is túlszabályozott, és nincs szükség arra sem, hogy az ítélethozatalok kapcsán az ilyen-olyan visszajátszások és visszavonások miatt már-már ideg-összeroppanást kapó bírók szerepét még tovább bonyolítsák.
S azért ebben van igazság.
Mi történne, ha – mondjuk – a tizenhatoson belüli lökdösődés miatt az adott csapatból nem egy, hanem éppenséggel három játékost lehetne, sőt kellene kék lappal fegyelmezni? Küzdjön netán hét mezőnyjátékossal tíz percen át egy csapat?! Amúgy azt sem nagyon értem, milyen szabályértelmezési korlátok alapján „kékülhetne” be egy-egy futballista, ugyanis arra bőséggel van precedens, hogy egy-egy szituációban nem csupán elméleti, hanem gyakorlati szinten is több játékosnak kell felmutatni a jó öreg és őszintén szólva prímán bevált sárga lapot. Ezen logika szerint biztosra vehető, hogy egy meccsen továbbra is meglehetősen gyakran előfordulna, hogy kollektíve kell szankcionálni. Márpedig abból azért szép kis vircsaft lehet, hogy ki kapjon sárgát, ki kéket, ki pedig a második sárga vagy két kék lapja után pirosat, és ezt a felsorolást toldjuk meg az egyre többször elátkozott mozzanattal, hogy mindezen döntés ötperces VAR-tanakodás nyomán születik majd meg. Lehet itt még haddelhadd, kérem szépen…
Na, azért ilyen mélységekig nem szerettem volna leásni, azt viszont mindenképpen megjegyezném, hogy még mielőtt a nagy tekintélyű IFAB-ban – tehát még egyszer: a FIFA szabályalkotó testületében – elkezdenék verni a mellüket, milyen korszakos ötlet a kék lap, siessünk leszögezni, hogy ez a figyelmeztetés (természetesen!) magyar találmány. Az ötletgazda pedig nem más, mint Arany Tamás, aki már aktív játékvezetői korszakában is arról volt ismert, hogy a legdühödtebb és legdurvább futballista arcára is mosolyt csalt akkor, amikor akkurátusan elmagyarázta, most éppen miért ítélt tizenegyest, mi több, nála egy-egy szabadrúgás elvégzése és a sorfal felállítása is kedélyes módszer volt, mert nem sajnálta az időt az okításra, miközben lelépte a labdától a kilenc métert. Na, a lényeg, hogy értett a sportolók nyelvén, ezért aztán meg is kapta a tiszteletet. Az ő nevéhez (az emlékeim szerint legalábbis) nem fűződött csinnadrattás focizás – nem véletlen az sem, hogy négy ízben volt az élvonalban az év játékvezetője (2005, 2006, 2008, 2009), kétszer első a Nemzeti Sport osztályzatai alapján (2006, 2007), ráadásul nyolcszáz magyar profi játékos (NB I, NB II) szavazata emelte ilyen tekintélyes magasságig. Természetesen az Arany-féle kék módszer nem a profi futball terepein (gyep, stadion, tomboló nézősereg) bontakozott ki, hanem a játékvezető aktív korszaka után a SZÚR-on, az öregfiúkmeccseken és a nagyközönség számára érdekesebb focigálákon, vagyis ott és akkor, amikor a feszültséget egy-egy jó poénnal, semmint kiállítással volt érdemesebb orvosolni. Merthogy barátságos focizgatás ide vagy oda, azért a sportemberi tűz mindenkiben megvan, és bizony még a színész–újságíró rangadón is elő-előfordult már, hogy a rutinosabb résztvevők némi atyai pofon ígéretével igyekeztek jobb belátásra bírni a túl vehemens sihedereket. Mint ahogyan nem ritka a sörfocizás során, hogy összeakasztják a túl gyorsan vágtázó titán bokáját, és hát ilyenkor kezdődik aztán a profikat is megszégyenítő haragszomrád, arról nem beszélve, ha valakik, a szép szó erejével megáldott szereplők tudnak a legcifrábban szentségelni is, ergo a legkellemetlenebb, legszemtelenebb szereplők is lehetnek a gyepen.
„Spori, spori, spori, fújjon má’ valamit, mert ez nem rugós foci!; Nem is szemüveget kellett volna felvennie, hanem a Hubble-teleszkópot!; Mi van, ma sípot ebédelt – lenyelte?!” – nyilván az ilyen beszólásokat egy ideig a játékvezető is tolerálja (mégiscsak dörzsölt öregfiúk döcögnek a pályán), de van egy pont, amikor az örök reklamálókat megunja hallgatni, és akkor bizony sürgősen tekintélyt kell teremteni. Erre való ugyebár a sárga vagy a legszélsőségesebb esetben a piros lap. És mégis… Azért van az a meccs (sőt, tulajdonképpen minden focizás ilyen), amikor a futballbíró nem lehet főszereplő, amikor több haszna van a bölcsességének, így az abból fakadó humornak, mint a hatalmaskodó fontoskodásnak (lásd manapság a VAR-ítéletek immár igencsak jelentős többsége). No hát, Arany Tamás ebben profi volt, sőt profi a mai napig. Amikor már nagyban zajlott a fröcsögés, és a focishow-ra (így némi komikus csetlés-botlásra is) vágyó közönség előtt minősíthetetlen személyeskedésbe csapott át a labdarúgás, akkor érkezett a mokány játékvezető, és a felső zsebe felé nyúlt, ami majd’ minden esetben előrevetítette, onnan bizony a piros lap kerül elő (merthogy a sárga kártya a nadrágzsebben lapul). S általában ilyenkor jött is a kidagadó nyaki erekkel kísért kiabálás – „Nehogymárezértkiállíccsá!” –, majd a következő pillanatban a ledermedés, merthogy Arany spori szelíd mosoly kíséretében felmutatta – azt a bizonyos kék lapot.
„Há’, mi a franc ez?!” – hökkent meg a figyelmeztetett alany, mire a jó kedélyű játékvezető kiadta az ukázt: utánrúgásért, pocskondiázásért öt fekvőtámasz (kék lap esetében az általános Arany-penzum öt fekvő, de szabálytalanságtól, hangoskodástól és persze kortól függ, hogy kevesebb vagy több karhajlításra lesz szüksége annak, aki sportszerűtlenkedett).
Nos, a sztori azért is érdemel ilyen terjedelmes említést, mert a FIFA a kék lapot (természetesen) nem a nemzetközi profi meccsek színterén tesztelné, hanem a futball mélyebb bugyraiban vizsgáztatná a minikiállításokat. Ezzel kapcsolatban talán igencsak reprezentatív lehet a móri játékvezető által már régóta alkalmazott módszer. Arany Tamás ötletének nagyszerűsége ugyanis abban rejtezik, hogy nem a tekintély demonstrálása, hanem a pedagógia, a humor és a feszültség lehető legkedélyesebb levezetésének szándéka áll a bírói ítélet hátterében. És ez így van jól. Ugyanis, ha a poroszos fegyelmezés lenne a cél, nem pedig a buktatás, a kezezés, a lökés és egyáltalán a pillanatnyi fájdalom és még egészségesnek mondható düh utáni közös röhögés („Hahaha, kék lap, öt fekvő – milyen jó fej maga, sporikám!”), akkor bizony a figyelmeztetés stációja a bírókergetés lenne. Főleg az agyonajnározott futballrivaldától távol érvényes az a tétel, hogy az eddigieknél még jobban és még direktebben büntetni a játékost és a játékot totálisan rossz ötlet, hiszen a hátsó füvesek világában (lásd még Csillag Péter és megannyi fotóskollégánk barangolásait a magyar futball rejtett tájain) bizony még az is előfordulhat, hogy a kezdő sípszóra nem, hanem csak a meccs tizenötödik percétől lesz meg a teljes kezdő, mert a szélsőnek a földeken akadt munkája a traktorával, csak azután vehette az irányt az öltöző és a pálya felé.
Március 2-án és az utána következő napokban mindenesetre érdemes lesz figyelni a híradásokat – magam abban reménykedem, ahogy eddig, úgy ezután is kék lapot egyedül Arany Tamás mutathat fel.
Szó szerint a játék kedvéért.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!