Ködben jobban fújják – Vincze András publicisztikája

Csak szelíden szeretnék még visszakanyarodni a tavaszi futballszezon mögöttünk hagyott rangadóihoz, s a már-már mániákusnak tűnő VAR-kritikákhoz. Tudom, persze hogy tudom, nem lehet megfordítani a folyamatot, ha tetszik, ha nem, lesz videóbíró, de modernizáció ide, futballfejlesztés oda, csak nem szabad elmenni a bosszantó tendencia mellett. Azt is érdemes leszögezni, hogy a játékvezetői tévedések mindig is kísérői voltak a focizásnak (és most tök mindegy, hogy sörmeccsről vagy profi, pénzre menő küzdelemről volt, van és lesz szó), azaz, ha tetszik, ha nem, technológiai baki is lesz. Az viszont nem mindegy, milyen százalékban, illetve mennyire tolerálható mennyiségben tévednek a masinák. A hús-vér bírótól a meccsre járó vagy a meccset néző rajongók és persze maguk a sportág (fő)szereplői, a játékosok, edzők valamelyest nagyobb empátiával elfogadják a rossz ítéletet (legfeljebb kiabálnak egymással, sárga és piros lapot mutatnak fel…), na de a gép esetében – főleg, hogy már hosszú évek óta nyüstölik az idegeket az ilyen-olyan technikai újítással – azért elvárható lenne, hogy erősen tűréshatáron belül maradjon a hibázás esélye (sőt, lehetőleg hiba se legyen a mérnöki precizitást kívánó utólagos döntésekben). Ehhez képest – szerintem – semmivel sincs kevesebb idegborzoló játékvezetői summázat, mint anno, sőt a VAR – szintén szerintem – megsokszorozta a látványos bakik számát; a videóbírós rendszer meglehetős gyakorisággal szolgáltat témát, és a nehézkessége miatt nem kis mértékben tette monotonabbá, sótlanabbá (vagy inkább show-talanná?) a világ legnépszerűbb játékát.

Ennyi bevezető után lássuk, mire is megy most a morgolódás.

Hát arra, hogy szűk másfél héttel ezelőtt felsóhajtottam akkor, amikor a Paks–Ferencváros bajnoki közvetítés kezdetén megjelent valami ilyesféle felirat a képernyőn: nem működik a lesvonal-technológia, majd kicsit később jött a hír, hogy a VAR-nak is annyi. Egyből bevillant, végre nem az űzött tekintetű játékvezetővel kell foglalkozni majd, és hümmögni, miért áll újra és újra percekig a játék, miközben a bíró fontoskodva, széles karmozdulatokkal tartja távol magától a neki folyamatosan kerepelő futballistákat (amúgy vajon mi a túrót rikácsolhatnak ilyenkor a játékosok, s miért kell nekik szinte rátapadniuk a sporira, miközben a VAR-vizsgálat tart; netán arra gondolnak, hogy a zajongásukra varázsütésre megváltozik a világ?), aztán jön a monitornézés, és az esetek nem csekély százalékában következik valami meghökkentő ítélet.

Szóval, Pakson ennek az egész katyvasznak (egy meccs erejéig legalább) befellegzett – hála az égnek. S most lelövöm a poént: a játékvezető 9-es osztályzatra vezette a forduló rangadóját (ugyebár a 10-es a legjobb kalkulus lapunknál). Leskütyü és VAR nélkül.

Egyébként a kollégák, akik gyakrabban járnak a Tolna vármegyei stadionba, somolyogva mondták, lehet, Pakson van a VAR Bermuda-háromszöge, merthogy korábban is elromlott már arrafelé a videóbírós miskulancia, az összeesküvés-elmélet alapján a gyakori köd az oka, arrafelé megül, zavarja az adást. Legyen így vagy úgy, a paksi kilencvenperces VAR-mentesítés megerősíthetett sok focirajongót abban, bizony nagy kár volt digitális káoszba fullasztani ezt a síppal is egyszerűen kontrollálható játékot.

Hozzáteszem: legjobban a játékvezetőket sajnálom. Lásd például a paksi rangadót megelőző bajnokikat. Győrben az ETO–DVSC meccset játszották le, s hát ott a monitorok mögött ülő kontrollcsoport totálisan lerontotta az amúgy kifejezetten határozottnak tűnő, sőt játékvezetőileg futballihletettnek is mondható spori teljesítményét. Külön nem elemezgetem a történteket (egy buktatásnak tűnő valami és egy – régimódi megfogalmazásban – vétlen kezezés adta a nagy vizsgálódás velejét), a lényeg, hogy a kívülről jött figyelmeztetés, a hosszas VAR-ellenőrzés hatására teljesen elcsúszott a meccs érzelmi és mentális része. Így fordult elő, hogy az okkal reklamáló és végül egymással csúnyán összevesző edzőknek piros lapot mutattak fel (azóta kiderült, két-két meccses eltiltást kaptak). Ami pedig a túlcsorduló érzelmek kiváltó oka volt, hogy öt percig (öt percig!) tartott, mire egy életszerűtlen kezezés miatt a VAR is végigzongorázta az amúgy is tévesen befújt tizenegyest – és itt van az a pont, amiről mindig harsogva írhatnak a kritikusok: a legnagyobb baj a gépi tévedés milyenségével és mértékével van. Az ominózus esetben a győri támadó háta mögött helyezkedő Loki-védő kezére rálőtték a labdát, és nem létezhet olyan testtartás, olyan reflex, amely alapján egy ilyen eset megelőzhető lenne a másodperc töredéke alatt.

S ha ez nem lett volna elég, az NB I másik nagy tévesztése is a 20. fordulóhoz volt kapcsolható: a DVTK–Kisvárda mérkőzésen tizenhatoson kívüli buktatásért ítélt tizenegyest a játékvezető, majd (megint csak hosszas tanakodás után) a VAR is. S persze jött az esetet követő egyenletmagyarázat, hogy az esés ívének szorzatából, a bal láb emelésének szögéből és az uralkodó szélirányból okoskodták ki azt, hogy a vonalon kívüli bokán rúgásból büntető lett… Szóval, ha már számítógéppel elemezgetnek, ne legyen bevallottan tíz százalék feletti a gépi baki esélye, ha viszont tényleg ennyi a hibahatár (azaz száz ítélet közül tíz továbbra is vitára adhat okot), akkor bizony a jelenkori VAR-technológia nem életképes. Függetlenül attól, hogy a videóbírózás sok esetben felfedte s felfedi ezentúl is a szabálytalanságot, de meggyőződésem, a „robotítélkezés” miatt már több (vagy ugyanannyi) a rossz döntés, mint anno, amikor csak a megérzésre, a rutinra, a vele született tehetségre támaszkodtak és építettek a legjobb játékvezetők a meccsek hevében. Nem beszélve arról, hogy egy-egy súlyosan rossz videóelemzés szülte ítélet végigsöpör a magyar futballon, le, egészen a megyéig, ahol nincs VAR, csak a pofonhatárig menő duma, hogy „…Na de sporikám, ezért tizenegyest adtak az ETO Stadionban!” S hiába játszanak vissza öt kameraállásból, hiába győzködnek, hogy ennek vagy annak a csatárnak a kisujja előrébb volt, ezért les, ami ez idáig sohasem volt les, ezt az egész hülyeséget hosszú távon nem lehet letolni a futballrajongók torkán. Akik pedig valamiért mégis szeretik a hosszú percekig tartó fontoskodást és méricskélést, valamint a száz percig elnyújtott meccseket, azok soha, de soha nem lát(hat)nak majd valódi vagány focit, igazán pengés spílereket, és félek, eljön az az idő, amikor ez az atomizált játék már nem lesz elég érdekes – éppen a sterilizáció miatt.

Persze, ha most elkezdik azt az érvelést, hogy milyen játék- és eredményhatékonyság van manapság, akkor tessenek máshol próbálkozni. Azok, akik így okoskodnak, életükben nem látták megiramodni Bene Ferencet, kapura lőni Várady Bélát, játszani a Johan Cruyff nevével fémjelzett holland válogatottat, mert ha látták volna, tisztában lennének azzal, hogy valójában mit jelent a manapság sokat emlegetett xG, azaz a várható gólok száma, ugyanis anno az említett sztárok majd’ minden megmozdulása statisztikai manipuláció nélkül is előrevetítette azt, hogy megrezdülhet a háló. No de ez már messze esik az alaptémától, úgyhogy nézzük, mit lehet még kifacsarni ebből a VAR-sztoriból. 

A bíróreformra ezer és egy ötlet volt már az elmúlt évek sodrásában, úgyhogy most az egyszerűség és célszerűség okán adnék tippet: mi lenne, ha a VAR-szakik közé beülne egy-egy volt labdarúgó? Olyan hajdani spíler, akinek „csak” annyi lenne a dolga, hogy megállapítsa, ami a pályán történt, azt valóban érdemes-e a vonalzóval, szögmérővel perceken át méregetni, vagy a kiszemelt eset nem volt más, mint hogy véletlenül kézre pattant a labda, és tényleg senki, de senki se bolondozzon már azzal, hogy a tizenhatoson kívüli buktatásból tizenegyes lehet.

Addig is: jön az igazi tavasz, és Pakson sem lesz már annyiszor ködös az este. 

Sajnos…