Rabló-pandúr – Malonyai Péter publicisztikája

Négy játékvezető, két edző, egy-egy klubelnök és „civil” ellen emeltek vádat, mert – hivatalosan szólva – befolyásolták kézilabda-mérkőzések eredményeit. Tudjuk be szenzációra éhes világunknak, hogy az esetből leginkább azt kapták föl, hogy megesett, a szövetség székházának parkolójában cserélt gazdát a pénz, pedig édes mindegy, hol történt, szomorú, hogy megtörténhetett.

Szomorú, de aligha hiszem, hogy sokan csodálkoznak el rajta. A kézilabda-szövetség közleményben ítélte el az esetet, természetes, hogy mindent megtesz, hogy csalás – fogalmazok tágan – nélkül szülessen meg az összes végeredmény, ám garantálni nem tudja, mert nem garantálhatja, hogy soha többé nem fordul elő ilyesmi.

Mert – tetszik, nem tetszik – a csalás benne van a mindennapjainkban. Olyannyira, hogy minden gyanús (még az is, ami nem gyanús – idézem szabadon Pelikán elvtársat A tanú című filmörökzöldből). Az elmúlt héten ugyanis az is hír volt, hogy az amatőrök Budapest-kupájában a BAK Respect idegenben 9–1-re nyert a Margitszigeti FC ellen, a fölényes győzelmet azért övezi gyanú, mert „egy ismert irodán keresztül” fogadni lehetett arra, melyik csapat szerzi a találkozó hetedik(!) gólját. Aki eltalálta, kis befektetéssel szép összeghez juthatott.

Hogy a BAK patinás csapat (1900-ban alakult, 1947-ben megszűnt, s tavaly lépett újra színre) csak színesíti a helyzetet, amely egyébként meglehetősen sötét. A BAK és a Margitsziget esete még csak feltételezés, ami persze már elegendő a hírnév elhomályosításához, ám ügy csak akkor lehet belőle, ha akad valaki, aki feldobja az ügyeskedőket. A kézilabdázók említett esetében is ezért várható vádemelés két hónapon belül, és a fogadási csalás címszó alatt elhíresült futballügyi büntetőjogi tárgyalásfolyamra sem kerülhetett volna sor, ha nincs, aki köp.

A fogadási csalás eljárásának tengeri kígyója egyébként szintén bizonyítéka annak, hogy napi érdekességen kívül nemigen kavar hullámokat a csalás. Az MLSZ 2009-ben tett feljelentést a bochumi ügyészség által feltárt, az egész világra kiterjedő bundasorozat nyomozati iratai alapján. A magyar hatóság aránylag hamar rátalált a magyarországi szálakra, s megindult a meglehetősen hosszadalmas jogi hercehurca.

Ahogy teltek-múltak a hónapok, a kívülállónak úgy lett egyre áttekinthetetlenebb az ügy, egy-egy gyanúsított ellen több eljárás is indult, a tanulságokat mindmáig nem foglalta össze senki a magyar futballban. Az pedig jellemző, hogy a vallomásokban, egy-egy ítélet kommentálásában rendre elhangzott, nehogy azt higgyük, ma már csalásmentes a magyar sport. Olyan ez, mint a dopping, az élt tiltott szerrel, aki lebukott, érthetően, hiszen bizonyítás nélkül, gyanú alapján jogellenes elmarasztalni az állampolgárokat.

A hivatalos szervezetek nem tehetnek mást, mint nyilatkozatokat adnak ki, fenyegetnek, ám a nulla tolerancia, bármennyire is tisztességes szándékot és eltökéltséget takar, önmagában aligha célravezető. Leszámítva a tipikus elkövetői gondolkodást („Én nem leszek olyan hülye, mint akik megbuktak...”) azért is, mert a bundát meglehetősen sokan hajlamosak úri huncutságnak tekinteni. Hány és hány régi klasszis meséli manapság mosolyogva, hogy alig tudtak eleget tenni az egyezségnek, mert aki nem volt beavatva, szenzációsan játszott és hatalmas gólt rúgott.

Egyébként a csalás, de leginkább a pénz nem a modern sport terméke. A magyar futball hőskorában, 1925-ben a budapesti másodosztályban végül a hatodik (!) helyezett csapat, a „33” FC lett a bajnok annak köszönhetően, hogy öt csapatot (Kőbányai TE, Terézvárosi TC, Ékszerészek, Húsiparosok, Fővárosi TK) zártak ki vesztegetés, bundázás, lazsálás címszó alatt. De az élvonalban is meglehetősen megszokott volt a kettős könyvelés – egy a szövetségnek, egy magunknak –, amire csak ritkán jöttek rá. A Kispesti AC esete volt a leglátványosabb, ám jellemző a helyzetre a Nemzeti Sport véleménye: „A KAC-ügy megmutatta, hogy az MLSZ helytelenül cselekedett. Bűnbakul állított egy klubot, amelynek egyáltalán nem volt nagyobb bűne, mint a többinek, csak ügyetlenül könyvelt, és rábizonyították a vádakat.”

A helyzetre jellemző volt, hogy a profizmus bevezetése (1926) előtt a futballisták szívesebben maradtak volna álamatőrök, mint hivatásosak. Nekik megfelelt, hogy feketén pénzt kapnak, hogy a klubjuk drukkerei jól fizető állásokba helyezik el őket, aztán vagy be kell járniuk a munkahelyükre, vagy nem. Ismétlem, nem amatőrök akartak lenni, hanem álamatőrök, ami azért képes beépülni a gondolkodásba – történelmileg is. Gondolok itt arra, hogy a „szocialista” profizmusnak nevezett időszakban, a hatvanas-hetvenes években természetes volt, hogy jól fizető állásokat kaptak a futballisták (a bányászcsapatoknál például föld alatti csillések voltak), fizetés, jutalom, ilyen és olyan járadék, juttatások, csak éppen kizárólag a futballra kellett összpontosítaniuk.

Nem tudom, hány emberöltő kell ahhoz, hogy megtisztuljon a hazugságra épülő gondolkodás, ám félő, hogy a fekete sosem lesz fehér. Mert a pénz nagy úr. És itt térek vissza a fogadási csalásokhoz. Az ügyben meglehetősen enyhe ítéletek születtek, miközben szinte hetente kerültek elő purifikátorok, egyetlenegy letöltendő szabadságvesztés büntetés sem született. A nyomozó hatóság négy eljárásban emelt vádat, akadtak, akik mind a négy perben érintve voltak. Tizenkét vádpontot vezetett elő a hatóság, s a súlyosabb esetekben letöltendő szabadságvesztésre tett javaslatot, ám erre – mint említettem – nem került sor.

Rögzítem, hogy a jogszabályoknak megfelelően járt el az eljárás(ok) valamennyi szereplője, de ahhoz képest, hogy milliárdokról volt szó, és hogy károsultként, ha nem is jogilag, de megnevezhetők a sportkedvelők milliói is, a felfüggesztett ítéletek nincsenek arányban a felháborodással.

Hogy a játék tisztaságát már ne is említsem.

A tisztaságmánia persze lehet kincstári is. Hiszen volt olyan klubvezető, aki meg volt lepve, hogy csapata egyik játékosa érintve van a fogadási csalásokban, kicsit heherészett, kicsit viccelődött, majd elmagyarázta, hogy „ez még csak az elsőfokú ítélet”, így nem számít.

A jog oldalán túl engem meglepett, hogy az MLSZ úgy döntött, legfeljebb három évre tilthatják el a bírósági ügyekben érintett játékosokat, ami azt jelenti, hogy mire lezárultak az eljárások, az eltiltáson is túl voltak. Így eshet meg, hogy két felelősségre vont futballista kerettag az MTK öregfiúkcsapatában. Az együttes a baráti körhöz tartozik, amelynek elnöke azzal érvelt, hogy az MTK „befogadó klub”, ők pedig úgy gondolják, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. Mire? – kérdezem, bevallom, gyanakodva, de nem folytatom, inkább arra utalok, hogy az esélyt szerintem örökre eljátszották. A futballban mindenképpen. Ami engem illet, én örökre eltiltottam volna valamennyi érintett futballistát, de ez legyen az én dolgom.

Az már kevésbé, hogy végül is az eljárás végeredménye alátámasztja, hogy nem kell olyan komolyan venni a játék tisztaságát. Újra hangsúlyozom, minden a jogszabályok szerint történt, arról nem tehet egyetlen hatóság sem, hogy az úgynevezett „gazdasági vesztegetés” büntetési tételét azután emelték fel, hogy megindult az eljárás, így még a régi szabályt kellett alkalmazni a „fiúk” esetében.

Mindenki megtette tehát a magáét, csak éppen a büntetések (jog, futball) megítélésem szerint senkit sem rettentenek el az ügyeskedéstől, a csalástól, és ezt nem csupán az aktuális ügyek (kézilabda, BAK–Margitsziget gyanú) miatt mondom. Régi igazság, ismételgetem is eleget, hogy előbb volt a rabló és csak aztán a pandúr. Vagy idézhetem – újra – Manfred Donikét, a kölni doppingguru örökzöldje ide is illik: „A doppingolt sün már rég a célban van, amikor a kontrollnyúl odaér.”